A brit származású Daniel Day-Lewis a kamerák kereszttüzét éppúgy szereti, mint a színpadot, emellett a szerepek vonatkozásában is rendkívül válogatós, ezért nem sűrűn tűnik fel a mozivásznon. Az elmúlt negyvenöt év során mindössze húsz moziból vette ki a részét, ám ezek döntő többségével sikert aratott, A bal lábamban, a Vérző olajban, valamint a Lincolnban nyújtott teljesítménye okán pedig három Oscar-díjjal jutalmazott művész. Utóbbi rangos szoborig ugyan nem, BAFTA-jelölésig azonban eljutott Az utolsó mohikán Sólyomszemeként, amely az Apám nevében című alkotásban megformált Gerald Colton mellett a másik legismertebb szerepének számít a kilencvenes évekből. E karakter bőrébe azonban nem ő bújhatott bele először, hiszen a James Fenimore Cooper regényén alapuló sztorit 1912 óta hat alkalommal dolgozták fel, melyek között egész estés mozi éppúgy található, mint tévésorozat vagy rajzfilmszéria. Az viszont kétségtelen, hogy mind közül a Michael Mann által 1992-ben leforgatott adaptáció a legismertebb.


Az alkotás zenei szempontból érdekes háttérrel rendelkezik, részint azért, mert megannyi variálás közepette született meg a végül Golden Globe- és BAFTA-díjra egyaránt jelölt mű, másfelől pedig azért, mert a filmzenealbuma platina lett, így hasonlóan sok háztartásban megtalálható, mint például a Csillagok háborúja, A rettenthetetlen vagy a Titanic korongja. A score története azzal vette kezdetét, hogy Mann – aki igen ritkán dolgozik együtt másodjára is ugyanazon komponistával – leszerződtette Trevor Jonest egy döntően elektronikus alapokon nyugvó muzsikára, melyet a szerző le is szállított. Eközben azonban a direktor meggondolta magát, és szimfonikus átiratot kért, amelyet a szerző rövid időn belül le is szállított, ám a vágószobában ez idő alatt jó néhány, a zene által is érintett jelenetet újravágtak, így Jones kénytelen volt újfent variálni késznek hitt darabján. Utóbbi folyamatot két probléma szegélyezte: az egyik, hogy a felvételek közepette földrengés rázta meg Los Angelest, ezért a Nemzeti Gárda többek között a Fox Scoring Stage-et is kiürítette (ezen eset érdekessége, hogy Brad Dechter hangszerelő is megemlékezik a kiürítésről, ő azonban úgy meséli, hogy a Gárda mindezt a Rodney King-zavargásként elhíresült affér miatt tette, s ez egy hónappal a rengés előtt volt).

A másik gondot az jelentette, hogy Mann nem hagyott fel az újravágásokkal, melyekkel Jones egy idő után már nem tudott lépést tartani: "Még több zenére volt szüksége, nekem azonban el kellett utaznom Európába. Tisztában voltam azzal, hogy emiatt más komponistával is elkezdett tárgyalni, de én már nem tudtam tovább dolgozni vele. Más, előre beütemezett projektbe kellett fognom, ami miatt még az Államokból is elutaztam" – mesélte a szerző. Ennek következményeként kerülhetett a filmbe a Clannad "I Will Find You" című dala, illetve csatlakozhatott a stábhoz Randy Edelman, aki erre így emlékezett vissza: "A huszonnegyedik órában kerültem a projektbe a Fox stúdió révén, és csak annyit közöltek velem, hova írjak zenét. Egy rakás muzsikával kellett záros határidőn belül előállnom, melyet meg is tettem, ezen időszak azonban számomra nem másról szólt, mint a napi huszonnégy órás munkáról". Ezen eseménysorozat végeredménye az lett, hogy az alkotók fele-fele arányban használták fel a komponisták műveit, és a filmzenealbumra is jól elkülönülve kerültek fel tételeik, amivel mindkét művész elégedett volt, hiszen bevallásuk szerint így jól tükröződik, hogy Az utolsó mohikán esetében nem együttműködésről, hanem két, eltérő stílusú művész ugyanazon produkció ihlette munkájáról van szó.


Bár a muzsika első verziójának nincs nyoma, a szimfonikus megközelítés minden bizonnyal jobban illik a XVIII. században játszódó kalandfilmhez, melyet eredetileg nyáron kívántak bemutatni, az elhúzódó utómunkálatok azonban szeptemberre tolták a premiert, s nagyjából ekkorra állt össze a filmzenealbum is, melynek első kilenc tétele Jones rátermettségéről ad tanúbizonyságot. A komponista által megálmodott, nagy ívű vezértéma (mely olyan későbbi produkciók nyitányaival rokonítható, mint a Cliffhanger – Függő játszma vagy a Kleopátra minifolyam) már a "Main Title"-ben megjelenik, kicsúcsosodásának pedig a "Top of the World" tekinthető, ugyanakkor nem hagyható szó nélkül ama tény, miszerint e dallamsor hosszabb-rövidebb ideig szinte minden tételben felcsendül. Többen ennek tulajdonítják a muzsika sikerét is, hiszen egy gyakran felbukkanó, dallamos, fülbemászó vezérmotívumon alapuló filmzenére könnyebben felfigyel a néző, mint egy összetettebbre. Az iménti trackek mellett legtöbbször a dinamikus "Elk Hunt"-ot, valamint az érzelmesebb momentumok képviselőjének számító "The Kiss"-t szokás emlegetni, mely utóbbi ritmusalapját egy olyan skót tánczene ihlette, melyet Mann felesége ajánlott az alkotógárda figyelmébe. A "The Kiss"-hez hasonló szerkezeti felépítéssel bíró "Promentory"-re keresztelt tétel érdekessége pedig az, hogy 2007-ben a Nike sportszercég is felhasználta egyik reklámjához, melynek rendezésével Mannt bízták meg.

Edelman elképzelései a "The Courier"-től kezdve kerülnek terítékre, s az általa itt jegyzett huszonegy percnyi muzsikát inkább a visszafogottság, a fenyegetettség szimbolizálása jellemzi, szemben Jones dinamikusabb, érzelemgazdagabb megoldásaival. Véleményem szerint azonban ez a csokor hordozza magában az album legjobb tételét, a "The Courier"-t, melynek halk gitárdallama remekül gördíti előre a zenekar játékát. Edelman is készített szerelmi témát Sólyomszem és Cora románcához, ám annyira elkülönülve vagy hosszan nem jelenik meg, mint elődje esetében, hanem inkább olyan tételekbe csempészte bele Edelman, mint a "River Walk and Discovery" vagy éppen a "Pieces of a Story".


A több mint húszéves kompozíció a mai napig hivatkozási alap a közkedvelt filmzenék említésekor. A score-t 2000-ben a Varése Sarabande újra megjelentette a Morgan Creek-változattól eltérő tételsorrenddel, a fő változás azonban nem ez volt, hanem hogy a korongra a Royal Scottish National Orchestra és Joel McNeely közreműködésével létrejött re-recording változat került, de a Clannad-dal nélkül. Az eredeti kiadást jobbnak tartom, ugyanakkor ennyi idő távlatából már azt is érzem, hogy bármennyire jót alkotott e duó (akik ezáltal nagyban hozzájárultak a filmzene műfajának népszerűsítéséhez), Randy Edelman műve napjainkra nem öregedett annyit, mint Trevor Jonesé – jól példázza ezt az egyébként remek "Fort Battle" című tétel.