"Sikolts, mielőtt összeroppant a félelem!" – szólt a szlogen, de az ígéretesnek tűnő plakátmottót arra is lecserélhetnénk, hogy "Sikolts, mielőtt összeroppansz a röhögéstől!". Az Anakonda esetében két Saturn-jelölés áll szemben tizenegy Arany Málna-nominálással, s már ezen mérleg is jól jelzi, hogy a perui származású direktor, Luis Llosa (Lopakodók, A specialista) horrorfilmje nem több egy mozipremiert megélt ZS kategóriás alkotásnál. Ennek ellenére, valamint a negatív kommentek, vélemények sokasága mellett a vállalkozás kellően jövedelmező lett, így később olyan folytatások kaptak zöld utat, mint az Anakonda 2: A véres orchidea, a David Hasselhoff főszereplésével forgatott Anakonda 3. – Az ivadék, valamint az Anakonda 4.: Vérvonal, ráadásul a Dél-Amerika trópusi területein élő rettegett óriáskígyó, A szörny az anakonda ellennek köszönhetően, egy alkalommal még az 1999-es Steve Miner-mozi folytatásának krokodiljával is összemérhette erejét.

A vitathatatlanul különleges egzotikus helyen játszódó alkotás a rendezés, a színészi játék, a trükkök és a forgatókönyv vonatkozásában egyaránt hagy kívánnivalót maga után. Az alkotók között eleinte olyan nevek hangoztak el lehetséges szereplőként, mint Jean Reno, Will Smith, Sean Connery, Tommy Lee Jones, John Malkovich, Michael J. Fox vagy Gillian Anderson, végül azonban Jon Voight, Jennifer Lopez, Eric Stoltz, Jonathan Hyde, Owen Wilson és Ice Cube álltak kamera elé – Randy Edelman munkája mellett pozitívumként egyedül Lopez jelenlétét tudom kiemelni, de esetében is csak azt, nem pedig az alakítását. Amellett, hogy a történet tele van klisékkel, a színészek sem erőltették meg magukat, ám még így is élvezhető lenne egy ilyen zsánerű mozi akkor, ha a feszültségkeltés és a trükkök a helyükön vannak, jól működnek, de sajnos ezekre is az elnagyoltság jellemző. Látványosan keveset költöttek a címszereplőre, így az vagy egy élére vasalt külsejű bábuként, vagy egy borzasztóan kivitelezett CGI-teremtményként tűnik fel (a filmzenealbum borítóján lévő képek között mindkettőre találunk egy-egy példát), ami azért elszomorító, mert látszik, hogy a forgatókönyvíróknak volt egy-két jó, a kígyó támadási módjával kapcsolatos ötletük, csak a kivitelezés módja csapnivalóvá tette azokat. 


Edelmannel kapcsolatban elsősorban a Trevor Jonesszal közösen jegyzett Az utolsó mohikánt, a Rob Cohennel való együttműködésének gyümölcseit, valamint olyan klasszikus VHS-vígjátékokat szokás kiemelni, mint az Ovizsaru, a Beethoven vagy az Ikrek. Tény, hogy ezekhez születtek a legemblematikusabb művei, ám sem a horror/thriller, sem pedig az akció nem áll tőle távol, amire a Daylight – Alagút a halálba éppoly jó példa, mint a xXx, a Koponyák, A Múmia – A Sárkánycsászár sírja vagy jelen írásom tárgya, az Anakonda. A szerző munkásságában a filmzenebarátok többsége olyan klasszikusokon keresztül szokott elmerülni, mint a Sárkányszív, a már említett Az utolsó mohikán vagy épp A Sárkány: Bruce Lee élete, esetemben azonban e trió megismeréséhez nem a hozzájuk köthető filmélmények vagy baráti ajánlások vezettek, hanem az Ovizsaru, a Daylight és az Anakonda score-ja. 

"Többször kell úgy dolgoznom, hogy félkész megoldásokat kapok, ám az is a munkám része, hogy zenémmel úgy növeljem az adott jelenet hatását, hogy annak végleges változatát nem látom. Sok nem várt probléma szokott jelentkezni egy film készítésekor, mint a határidő okozta nyomás és hasonlók, amik az én munkámra is hatással vannak. Többek között az Anakondán és a Sárkányszíven is még az effektek nélkül dolgoztam, s bár ilyenkor mindig elmondják, hogy mekkorák, milyenek lesznek a lények vagy hogy mit fognak csinálni, de így is a képzeletemre kell hagyatkoznom" – mesélte a komponista, majd hozzátette: "Időnként megkérdezik tőlem, hogy egy adott filmet miért vállaltam el? Erre olykor olyan válaszokat adok, hogy pont belefért az ütemtervembe, máskor pedig hogy zenei szempontból láttam érdekesnek a dolgot. Utóbbi érvényes az Anakondára is, ahol az volt a kihívás, hogy általam nem látott dolgokra kellett reagálnom, az összképet pedig csak azután láttam, miután minden munkafolyamat lezárult." 


Edelman elektronikus elemekkel tarkított nagyzenekari alapokra helyezte művét, a történet színterének érzékeltetése céljából pedig nem üstdobokat, kántáló énekeseket vagy kórust, hanem pánsípot, különféle etnikus dobokat, fuvolát, oboát, tikfát és shakert vetett be. A Sony Scoring Stage-en rögzített score mindezeken túl kakukk hangjára ("Night Attack") és korhadt, öreg ajtó nyikorgására emlékeztető effekteket ("Anaconda (Main Title)", "Watching and Waiting", "Down River", "Seduction") is tartalmaz, melyek elsőre szokatlannak tűnnek, ám – főleg az utóbbi megoldást tekintve – remekül illeszkednek az összképbe. Erről elsőként a nyitány szerepét betöltő "Anaconda (Main Title)"-ben bizonyosodhatunk meg, melyben a muzsika fontosabb elemei, a dokumentumfilmesek témája, az anakonda motívuma és az akciódallamok egyaránt elénk tárulnak. Emellett nagy kedvencem a szerző legszebb trackjeinek egyike, a "This Must Be Heaven", de a titokzatos törzsről forgatni kívánó csapat kalandvágyát érzékeltető "Travelogue" éppúgy megfogott, mint a Sarone (Voight) sunyiságát előrevetítő "Seduction". S ha már könnyedebb percek, akkor szintén érdemes kitérni a zongorára, illetve vonósokra épülő "My Beautiful Anna...(Condá)"-ra, melyhez hasonlóakat nemcsak hogy előszeretettel készít a szerző egyéb projektjeihez, hanem időnként szereti saját maga is előadni azokat.

A látványosan felületes külsejű rém és a dokumentumfilmesek hajójára véletlenül keveredő vadász, Sarone küzdelme az imént említett trackeken kívül mindenhol jelen van, s e megoldások, dallamok legtöbbször a kígyótéma köré csoportosulnak. Míg a "Watching and Waiting", a "Down River" és a "The Totem's Sacred Ground" a feszült várakozást, láthatatlan fenyegetést hivatottak tükrözni, addig a "Night Attack"-ben, a "Baiting the Line"-ban és a "Sarone's Last Stand"-ben Edelman intenzívebb munkára bírja a zenekart. Míg azonban a lassabb, érzelemgazdag témák a mai napig megállják a helyüket, addig az akciódaraboknál sajnos érződik, hogy mára már kissé eljárt felettük az idő.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha két olyan szereplő is látható a filmben, akik énekesi, illetve rapper karrierrel is büszkélkedhetnek, akkor az alkotók éltek-e a lehetőséggel, s vajon felhasználtak-e hozzájuk köthető dalokat? Lopeztől egyetlen szám sem került bele az alkotásba, hiszen énekesi karrierje csak a két évvel ezután megjelent stúdióalbumát, az On the 6-et követően indult be, Ice Cube "Foe Life"-ja azonban source musicként kapott helyet úgy, hogy a zenész karaktere hallgatja rádión. Ugyanezen megoldásnak köszönhetően (vagyis hogy az adott zenét nemcsak a néző, hanem a karakterek is hallják) csendül fel a Ziggy Marley and The Melody Makers "Tipsy Dazy"-je, valamint a Verdi öt felvonásos operájából, a Don Carlosból származó "Dio Che Nell'alma Infondere" is. 


Az Anakonda score-ja korántsem olyan mű, amely Az utolsó mohikán kíséretéhez hasonlóan kelti fel a néző figyelmét, azonban a film élvezeti értékén sokat javít, s a képsoroktól függetlenül is a műfaj egyik jó példájának tartom. Az album játékidejének közel kétszeresét szállította a szerző a mozihoz, ám a korong valamivel több mint félórája minden olyan mozzanatot magában foglal, amelynek köszönhetően kellő mértékben ismerhetjük meg Randy Edelman ide kapcsolódó elképzeléseit.