Lalo Schifrin a jazzvilág ismert alakja, aki Hollywood berkein belül olyan produkciók révén öregbítette hírnevét, mint a Bilincs és mosoly, a Mission: Impossible, a San Franciscó-i zsaru, A sárkány közbelép vagy a Piszkos Harry-széria. Ám én érdemeit, a filmzenék gazdagságához való nagy mértékű hozzájárulását – szerkesztőtársaimmal ellentétben – hosszú ideig úgy ismertem el, hogy az IMF-csapat bevetéseit kísérő muzsikáján kívül mást nem kedveltem tőle. Az elmúlt időszakban azonban nyitni kezdtem a jazzre, R&B-re és soulra támaszkodó aláfestések irányába, amihez olyanok adtak lökést, mint Isaac Hayes Shaft és Patrick Williams San Francisco utcáin inspirálta munkája, így ma már – egyebek mellett – Schifrin Piszkos Harry-score-jához is másként viszonyulok.


Harangzengés közben a kamera a márványtáblára vésett, szolgálatteljesítés közben elhunyt San Franciscó-i rendőrök névsorán pásztáz, aztán egy fémes, csikorgó hangot hallunk, és egy hangtompítós puskával találjuk szemben magunkat, majd hirtelen dobok, cinek, valamint Sally Stevens fagyos, a teremin hangjára emlékeztető éneke közepette, az orgyilkos Skorpió (Andrew Robinson) szemszögéből látunk áldozattá válni egy tetőmedencében úszkáló lányt. Mihelyst a golyó célba ér, a muzsikát a levegőért kapkodás, a haláltusa hangja váltja fel. Sokáig sorolhatnám kedvenc kezdéseimet, listázásuk közben pedig hamar sorra kerülne a Piszkos Harry nyitánya, ami a Clint Eastwooddal számos alkalommal együttműködő rendezőnek, Don Siegelnek vagy a felvételvezető Bruce Surtees rátermettségének éppúgy betudható, mint Schifrin kíséretének.

Az antagonista után rögvest színre lép ellenfele, Harry Callahan hadnagy, aki szótlanul rágózva, a tetthelyen nyomok után kutatva mutatkozik be, s viselkedésén túl Eastwood karizmatikussága, valamint a „Main Title” nyomatékosítja magányos farkas mivoltát. Utóbbi ráadásul mindezt úgy teszi, hogy nem kifejezetten karaktertéma, hanem egyfajta jellemábrázolás, stíluskölcsönözés. Erre a szerző meglátása szerint azért volt szükség, mert rögtön egy helyszínelés közepén találkozunk vele, feladatára összpontosítva, támpontokat keresve látjuk, így nem volt lehetősége arra, hogy önálló témát kezdjen felépíteni neki. „Akkoriban három fő csapásiránnyal bírtak a krimik: az amerikai a folyamatosan akcióban lévő nyomozóval, a Hitchcock-féle feszültséggel felvértezett angollal, illetve a pszichológiai oldalról megközelített francia vonallal. A Piszkos Harry az amerikai tradíciót követte. Harry állandóan mozgásban van, ezért nem kaphatott önálló motívumot" – nyilatkozta a nyolcvanas évek derekán Schifrin, aki két dolgot ért el ezzel: hozzájárult Callahan ikonná válásához, valamint követendő példává emelte score-ját a későbbi, hasonló zsánerű alkotások zenei nyelvezetének megválasztásánál. Igaz, utóbbi már csupán egy pici lökésnek számított a folyamat valódi belendüléséhez, mert míg ő maga korábban A San Franciscó-i zsaruval járult hozzá ezen útvonal kitaposásához, hozzá hasonló, meghatározó művésznek számított Henry Mancini (A Rózsaszín Párduc), Quincy Jones (A zálogos), Herbie Hancock (Nagyítás), Miles Davis (Felvonó a vérpadra) és Michel Legrand (A Thomas Crown-ügy) is.


A gyilkos témájának film eleji változata a „Scorpio's View”, a „Scorpio Takes the Bait”, a „The Cross”, a „Goodbye, Callahan” és a „The Stadium Grounds” trackekben köszön vissza, ugyanakkor a „Scorpio's View” – „Scorpio Takes the Bait” kettős a „Main Title”-nél alkalmazott megoldásokba torkollva egyúttal azt is jelzi, hogy bármennyire ravasz a tettes, a rendőrség a nyomában van. Az album ezen részeit nagyon kedvelem, tetszik a beszédességük, ahogy a zongora, a konga, a guiro, az elektromos, illetve basszusgitárok és a visszafogott szimfonikus zenekari jelenlét narrálja a cselekményt. Eastwood és Schifrin kollaborációja nem ezzel kezdődött, hisz A tizedes háreme, a Coogan blöffje (szintúgy Siegel-rendezések), illetve a Kelly hősei apropóján dolgoztak már együtt, de nem túlzás azt állítani, hogy itt csúcsosodott ki igazán, ezzel alkották a legmaradandóbbat. A páros természetesen ezután sem fordított hátat egymásnak, barátságuk, munkakapcsolatuk megkoronázására pedig 2019-ben került sor, amikor Eastwood nyújthatta át a komponistának az életművét elismerő Oscar-díjat – ide vonatkozó érdekesség, hogy hat alkalommal jelölte őt az Akadémia a legjobb filmzene kategóriában, ám egyszer sem ítélték neki a szobrot.

Bár Callahan kézre keríti Skorpiót, szabadelvű nyomozási módszereinek és a megkérdőjelezhető bizonyítékok következtében az ügyészség szabadon engedi, így a néhány percnyi megkönnyebbülés után a néző ismét kettejük macska-egér játékába csöppen, igaz, a felek ezúttal már ismerik egymást, s a felállás is megváltozik, hiszen a gyilkos sebzett vadként kezd viselkedni. Párharcukat a „Liquor Store Holdup”-ban és a „The School Bus”-ban fejtegeti tovább Schifrin úgy, hogy az iménti fordulat apropóján már Callahan szemszögéből közelít, az őt jellemző hangszerelésé, motívumoké a főszerep, melybe Skorpió témája Stevens előadásán túl elektromos gitár tolmácsolásában olvad bele. E duóval Eastwood népszerű figurája heroikussággal vérteződik fel, ami persze messze nem egyenlő a szuperhősök esetében megszokottal, inkább amolyan hetvenes évekbeli, hétköznapi hős verzió. Nem mellesleg általuk zárul be a kör, rajzolódik ki, hogy a szerző miként prezentálta és fonta végül össze zenei megjelenítését annak, hogy a gyilkos prédaként, játszótérként tekint San Franciscóra, Callahan pedig bár zsaru, cinikus és önfejű, nem foglalkozik felettese (Harry Guardino – Királyok királya), társa (Reni Santoni – Kobra), valamint a polgármester (John Vernon – Parti zóna) intelmeivel.


A jazz, a blues és a soul az eddig említettekben sokkal inkább a filmvilághoz idomulva van jelen, ugyanakkor születtek olyan részek is, melyekben markánsabban képviseltetik magukat. A „Harry's Hot Dog” (amely a méltán kedvelt bankrablás-jelenet előtt hallható az egyik elkövető autórádióján keresztül) éppúgy ide tartozik, mint a komponista felesége, Donna Schifrin által írt dalszöveggel felvértezett „No More Lies, Girl”, a szintén énekkel tarkított „Red Light District” és „The Strip Club”, vagy az altatózenére emlékeztető felvezetéssel rendelkező „Off Duty”. Bár közelebb kerültem ezen stílusokhoz, az ennyire tradicionális előadásokkal még barátkozom, inkább a „Main Title”-ben és a „The School Bus”-ban hallhatóakat részesítem előnyben, s miként ezek esetében, úgy állok elismerően az eddig felhozottaktól eltérő, bensőségesebb trackek előtt is. Ilyen a fuvolára, gitárra és elektromos orgonára írt „Dawn Discovery”, a lassú, sejtelmességbe burkolódzó „City Hall”, valamint a történet lezárása ihlette, a „Dawn Discovery”-ből táplálkozó „End Titles”.

A Piszkos Harry nagy sikert aratott (holott bőven kapott támadásokat az elkövetők jogainak sárba tiprása, illetve a zabolázatlan rendőri munka kendőzetlen ábrázolása okán), Schifrin pályafutásának pedig egyik emblematikus pontjává emelkedett, score-jának megjelenése mégis évtizedekig váratott magára. Bizonyos tételek, összevonásokból született trackek időnként ugyan felbukkantak a különféle válogatásalbumokon (egy részük általános filmzenei kiadvány volt, míg mások kifejezetten a szerző munkásságára vagy a Piszkos Harry-antológiára fókuszáltak), a teljes anyag viszont csak 2004-ben, a Donna alapította Aleph Records gondozásában láthatott napvilágot.


A Piszkos Harry cselekményének középpontjában az emberek és tetteik állnak, Lalo Schifrinnek mégsem kellett a szó szoros értelmében vett karakterközpontúsággal foglalkoznia, elegendő volt a feleket távolról szemlélnie, főbb jellemvonásaikat kidomborítania. Ezzel plusztöltetet biztosított a mozinak, amely mai napig megállja a helyét: nincs benne okostelefon, műholdas követési rendszerre hagyatkozás, pörgő-forgó kameramozgás, robbanás vagy fülbemászó zene, mégis kikapcsolja a nézőt, ötven év elteltével is feszültségteli szórakozást kínál.