A Féktelenül 2.: Teljes gőzzel zenéjének ismertetését az alábbi mondatokkal zártam: "S immáron az is elmondható, hogy ezzel majd' minden, a szerzőhöz köthető fontosabb szerzemény elérhetővé vált – az egyetlen hiányérzetet talán már csak a Pénzvonat aláfestésének kiadatlansága okozhatja." Nos, hiányérzetemet a La-La Land Records orvosolta, nem egészen egy évvel a Féktelenül 2.: Teljes gőzzel score-jának piacra dobását követően. Az ezzel kapcsolatos örömöm azonban pontosan addig tartott, amíg ezt végig nem hallgattam...


Ám még mielőtt belefolynék a muzsika pozitívumaiba, illetve negatívumaiba, nézzük, milyen filmhez is tartozik. A Woody Harrelson és a manapság raboskodással foglalatoskodó Wesley Snipes főszereplésével készült akciómozi azok sorát gyarapítja, amelyeket akkor vesz elő az ember, ha egy könnyed, kissé bugyuta, de azért kellő szórakozást biztosító filmre vágyik. A történet ennek megfelelően nem túl bonyolult: a metrórendőrség kötelékébe tartozó, örökösen civakodó és versengő testvérpár, John (Snipes) és Charlie (Harrelson) egy olyan bűnözőt próbál kézre keríteni, aki a metróvonal pénztárosainak felgyújtásában leli örömét. Mindeközben új társat is kapnak (Jennifer Lopez személyében), kinek vonzereje tovább bonyolítja a fekete-fehér páros életét. Ezek tetejében pedig ott van a metróvonal bevételét szállító szerelvény, ami két okból csábítja őket: az egyik a rajta lévő összeg, míg a másik a nem túl rokonszenves metróigazgatóval való kiszúrás lehetősége.

Joseph Ruben rendező (Egy ágyban az ellenséggel, Felejtés) alkotásában ugyan nem volt benne Jerry Bruckheimer keze, ám stílusa alapján az általa producerelt filmekhez áll a legközelebb. Habár az mozi nem lett kasszasiker, az alapötlete két embert igencsak megragadott: a premier után két nappal ugyanis – az abban látottakhoz hasonló módon – két elkövető felgyújtotta a Brooklyn állomás jegypénztárát. A pénztáros halálát követelő eset után a New York-i metrótársaság a maga módján bojkottálta a filmet: beszedte az összes plakátot, amelyet az állomásokon kihelyeztek, ugyanakkor a Columbia Pictures elhatárolta magát az esettől.


Mark Mancina e mozi mellett a Visszatérés a Paradicsomba kapcsán dolgozott együtt Rubennel, azonban amíg ott egy önálló, kerek egész muzsika került ki a kezei közül, addig itt nem teljesen ez történt. A La-La Land korongjának előnye, hogy a teljes zenei anyagot magában foglalja, sajnos azonban a zene bizonyos részei erősen jelenet-, illetve betétdalfüggők, ebből adódóan nem egy tracknek vagy eleje, vagy vége nincs, illetve ha tart is valahova, egy olyan effektbe vagy betétdalba torkollik, amely a film alatt korrektül működik, ám így esetlennek, céltalannak tűnik. Röviden: a Pénzvonat score-ja remekül illusztrálja, hogy a filmzene az alkalmazott művészet kategóriájába tartozik. Annak bizonyítása pedig, hogy Mancina ennél többre is képes (vagyis tud témacentrikus, gondosan felépített akciómuzsikát is produkálni), egyéb műveire hárul.

Felvezetést biztosító, illetve kedvcsináló nyitánnyal ezúttal éppúgy nem találkozunk, mint megnyugvást sugalló, fanfárszerű zárótétellel, hiszen mindezeket betétdalok hivatottak biztosítani, amelyek az Epic Soundtrax gondozásában megjelent albumon kaptak helyet. Mancina csak a filmet indító "The Train is Coming" dalt követően kerül előtérbe a Snipes-Harrelson duó első bevetése alkalmával. Magának a score-nak két arca van: a testvérpár lazaságát gitáros alapokon nyugvó számok kísérik, melyek így, a filmtől elkülönülve nekem a Halálos fegyver-széria muzsikáit juttatják eszembe, ami Eric Clapton és Michael Kamen nevéhez fűződik. A "Charlie Steals the Model", illetve az olyan rövid szösszenetek, mint például a "Buddha Consciousness" a gondtalan, lezser arcukat tükrözi, az éppen aktuális gondok érzékeltetése pedig többek között az "A Gift of 15 Grand / Charlie Loses the Money", valamint a "Round Two / Love Betrayed" trackekre hárul, melyek játékideje alig hosszabb, mint amennyi időbe kerül a címük elolvasása.


A második arc az akció, mely hol feszültségteli, hol pedig a szerzőtől megszokott elektronikus-szimfonikus ötvözetű pergősséggel jellemezhető, s bár ezek esetében – az imént említett tételekhez képest – háttérbe kerül az elektromos gitár, de teljesen nem tűnik el. A filmzene ugyan rendelkezik remek akciótémával, amit a komponista igyekszik variálni, ám ezen részek a képsorokkal együtt inkább helytállóbbak, mint így. Míg a játékidő utolsó negyedét kitöltő "Motorcycle Subway", a "Breaking the Barrier", illetve az "I'll Be There / The Brothers Fight / Money Train Wreck" teljesen rendben vannak, addig az ezt megelőzőek olyan gondolatokat keltenek bennem, mintha szerzőjük kereste volna a végkifejlethez (vagyis az iménti trióhoz) vezető utat.


Magára a kiadványra nem lehet panaszunk, hiszen a La-La Landtől jól ismert színvonalon jut el hozzánk ez a muzsika is – tizenhat évvel az elkészülését követően –, de részemről csalódást okozott. Talán azért, mert annyira rendben találtam a betétdalos változaton található "Money Train Suite"-et, talán azért, mert a zene "megöregedett", vagy talán azért, mert ezt is legalább annyira vártam, mint anno a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? vagy a Féktelenül 2.: Teljes gőzzel korongjait. Bármelyik is a válasz, azon véleményemen nem változtat, miszerint a képsoroktól függetlenítve a Pénzvonat egy közepes kompozíció.