Rudyard Kipling 1894-ben jelentette meg A dzsungel könyvére keresztelt novellagyűjteményét, amelynek történetei – generációtól függetlenül – napjainkban is nagy hatással vannak az emberekre. A kalandok nagyobbik hányada India területén játszódik, középpontjában pedig a farkasok által nevelt Maugli áll, aki éppoly otthonosan mozog az őserdő világában, mint a városi ember a betonrendzsungelben. A kötet (mely valójában két részből áll, bár hazánkban együtt szokták megjelentetni őket) legkedveltebb felvonásainak a Maugli testvérei, valamint a Ká vadászata számítanak, melyek a keletkezésük óta eltelt több mint száz esztendő során megannyi film-, illetve színdarabváltozatot megéltek már. A dzsungel könyve első, egész estés adaptációja ráadásul magyar vonatkozással is bír, hiszen az 1942-es mozi rendezője Korda Zoltán volt, a producer szerepét testvére, Korda Sándor vállalta magára, zenéjéért pedig Rózsa Miklós felelt, legtöbbünknek azonban e téma említésekor nem ez, hanem a Disney stúdió égisze alatt készült 1967-es rajzfilm jut eszébe. A patinás cég később folytatást is készített (A dzsungel könyve 2.), emellett karaktereinek egy részére – azok eredeti miliőjüktől eltérő környezetbe emelésével – szériát alapozott (Balu kapitány kalandjai), majd' ötven évvel az első rajzfilm bemutatása után azonban visszakanyarodtak a gyökerekhez, s e klasszikus történetet újfent vászonra vitték. Jon Favreau rendezésében Maugli, Akela, Balu, Bagira, Ká, Lajcsi, Ráksa, illetve Sir Kán egyaránt visszatérhettek, időtlenségüket pedig mi sem jelzi jobban, mint hogy A dzsungel könyve ezúttal is elsöprő sikert aratott: a százhetvenöt millió dolláros költségvetésű vállalkozás a Blu-ray megjelenéséig közel egymilliárdot hozott a konyhára.


Idén azonban nemcsak a Disney igyekezett moziba csábítani a nézőket egy, az állatok által nevelt, ágyékkötős karakter bevetésével, néhány hónappal Maugli újabb felbukkanása után ugyanis a Warnernek köszönhetően Tarzan is színre lépett, az ő aktuális kalandja azonban a Kipling-adaptáció nyomába sem ért. A Tarzan legendája felett aratott fölényes győzelem pedig az aláfestésekre is érvényes: John Debney jobban kitett magáért, mint az eddig döntően rajzfilmeknél, illetve vígjátékoknál közreműködő Rupert Gregson-Williams (noha azt meg kell említeni, hogy utóbbi szerzőnek rövidebb idő állt rendelkezésére). Debney helytállásra való törekvése, remek teljesítménye már a kezdetektől fogva borítékolható volt, hiszen egyrészt újfent barátjával, a számára szigorú megkötéseket nem alkalmazó Favreauval dolgozott, másrészt egy olyan alkotáshoz kérték fel, amelynek alapja gyermekkora óta emblematikus számára. "Érzelem szempontjából ez sokkal közelebb áll hozzám, mint bármely más alkotás, amelyen eddig dolgozhattam. Ez a mozi visszaidézte nekem édesapámat, valamint a gyermekként stúdióban töltött időszakomat" – mesélte a szerző, akinek apja, Lou Debney annak idején számos Mickey egér-történetből vette ki a részét, így a kis John többször megfordult a stúdió területén, egy alkalommal pedig még Walt Disneyvel is találkozott.

Amikor hivatalosan is bejelentették, ki foglalja el a direktori széket, szinte nem is volt kérdés, hogy az aláfestésről John Debney gondoskodik majd, hiszen amellett, hogy a két művész közösen olyan mozikat hozott tető alá, mint a Zathura – Az űrfogócska, a Mi a manó és a Vasember 2., a komponista 1987 óta folyamatosan szállít kíséreteket a legkülönfélébb Disney-alkotásokhoz (Eszeveszett birodalom, Neveletlen hercegnő, Hókusz Pókusz és még sorolhatnánk). Favreau mozija Kipling eredeti története, valamint a klasszikus Disney-rajzfilm között lavírozik, s ez a fajta egyensúlytartás összességében véve a kíséretre is érvényes. Bár abban az alkotók kezdettől fogva biztosak voltak, hogy nem musicalt szeretnének a közönség elé tárni, az 1967-es rajzfilm dalainak egy részét mégis bele kívánták csempészni alkotásukba. Ennek eredményeként újból felcsendülhetett a "Trust in Me" (a Ká hangját kölcsönző Scarlett Johansson tolmácsolásában), az "I Wan'na Be Like You" (a Lajcsi királyként megszólaló Christopher Walken közreműködésével), valamint a "The Bare Necessities", mely utóbbinak két verziója is készült: az egyiknél Bill Murray és Kermit Ruffins álltak mikrofon elé, a másiknál pedig a zongorista-énekes Dr. John csapatával, a The Nite Trippersszel.


Debney a százkét főből álló Hollywood Studio Symphonyt állította csatasorba, melyet hatvan énekessel toldott meg, akik az MGM Scoring Stage-en keltették életre művét, melybe az említett dalok közül a "The Bare Necessities"-t is beemelte: ennek dallamai a varázslatosra sikerült "Mowgli and the Pit"-ben, illetve a győzelemittas "Mowgli Wins the Race"-ben bukkannak fel. "Jon már az elején leszögezte, hogy a zenének nagyon fontos szerepe lesz, és majdhogynem faltól falig szól majd azért, hogy a közönség kalauza legyen, segítse bemutatni a karakterek közötti kapcsolatot, s tükrözze a helyszíneket" – mesélte a szerző. Bár Maugli folyamatosan beszélget az állatokkal, a történet közelebb hozásában, narrációjában nagy szükség volt a zenére, amit Favreau pontosan tudott, így már a kezdet kezdetén felkereste a szerzőt, aki végül negyedórával írt rövidebb score-t, mint a film játékideje.

Debney dallamai az albumon és a filmben is egyaránt a "Main Titles (Jungle Run)"-nal vesznek lendületet. A felvezetést a Disney-téma adja (amely nem más, mint a Leigh Harline-tól és Ned Washingtontól származó "When You Wish Upon a Star" részlete), majd kezdetét veszi a komponista dzsungel-muzsikája, mely rendkívüli tempót diktál, miközben Maugli a farkasokkal fut. A Disney-várból nagyon ötletesen és látványosan vezet át bennünket Favreau a dzsungelbe, amit Ben Kingsley narrációja és Debney dallamai fognak össze. A soron következő tétel címe "Wolves / Law of the Jungle", s a mögötte megbúvó muzsika Maugli témája, amely egyszerre csodálatos és gyermeki, nem utolsósorban pedig tükrözi az állatok között nevelkedett kisfiú belső világát. A zenekar játéka mellett a különféle ütősök, a bambuszfurulya, illetőleg a Kelet-Ázsiára jellemző duplanádas hangszerek repítik képzeletünket a dzsungel mélyére, eleinte kifejezetten az érzelemgazdag oldalára, ahol az összetartás, illetve a falkaszellem fontosságának zenei tükrözéséről kapunk képet a "Wolves / Law of the Jungle"-lel, a "Water Truce"-szal és a "Mowgli's Leaving / Elephant Theme"-mel, melyek elképesztő indítást biztosítanak a korongnak. Debney érzelmes oldalát követően viszont a fenyegetés és az élet-halál harc kerül terítékre: Sir Kán támadásait erőteljes ütősök, vészjósló szólamok kísérik dinamikus előadásban, s ezek összes momentuma ("Shere Khan Attacks / Stampede", "Shere Khan's War Theme", "Shere Khan and the Fire") felkerült az albumra. Itt azonban még nem merülnek ki a pörgősebb percek, hiszen a "Monkeys Kidnap Mowgli", a "Cold Lair Chase", továbbá a "The Red Flower" sem szenvedi hiányát a tempónak, mégis a Sir Kánhoz kapcsolódó trackeknél érzem leginkább, hogy szerzője elkapta a fonalat – ugyanakkor az is közös bennük, hogy bármelyikük képes köröket verni a Tarzan legendája hasonló zenei részeire. Debney bevallása szerint azonban nem az irányvonal megtalálása, a karaktertémák megírása jelentette a legnagyobb kihívást, hanem a macska-egér játékkal teletűzdelt utolsó húsz perc nyomon követése, ám ezen akadályról a "Shere Khan's War Theme", a "Shere Khan and the Fire", az "Elephant Waterfall" és a "Mowgli Wins the Race" ismeretében kijelenthető, hogy profi módon, zökkenőmentesen vette.


Minthogy a film szinte teljes mértékben CGI (ebbe a környezetbe emelték be a Mauglit alakító Neel Sethit, aki mellett egyedül a csecsemőkori énje volt hús-vér szereplő), ezért a kezdetekkor különösen fontos volt Debney számára az alkotók helyes útmutatása, a közös nevező megtalálása. S hogy ez mennyire sikerült, azt szerencsére számos tétel alátámasztja: legyen szó akár a nyitányról ("Main Titles (Jungle Run)"), akár a "Wolves / Law of the Jungle"-ről, vagy a Ká színrelépését kísérő "Kaa / Baloo to the Rescue"-ról, a mérnöki pontossággal felépített "Elephant Waterfall"-ról (amely 2016 májusában közönség előtt is felcsendült a szerző vezényletével) vagy az akciótételekről, minden esetben elmondható, hogy a jelenetek ezek nélkül éppoly szegényesek lennének, mint Maugli öltözéke.


Bevallom, amikor először hallottam A dzsungel könyve kíséretét, ugyan tetszett, de korántsem tudott elvarázsolni annyira, ahogyan a legtöbb filmzenerajongót, illetve kritikust. Ám amikor másodjára pörgött, elkezdett nyílni felém, és sikerült magával ragadnia csodálatos dallamaival, érzelemgazdagságával, nem utolsósorban pedig precíz felépítésével. John Debneyt mindig is kiváló komponistának tartottam, és úgy gondolom, sokkalta többre érdemes, mint amilyen munkákkal rendszerint Hollywood ellátja őt. A dzsungel könyve végén a történetet rejtő kötet ugyan bezárult, a szerző tárháza és tehetsége azonban remélhetőleg még hosszú-hosszú ideig kimeríthetetlen marad...