Míg a Walt Disney Pictures Mauglit, a Warner Bros. egy másik, szintúgy vadonban nevelkedett karaktert, Tarzant állította csatasorba, s bár a Tarzan legendája a ráfordított költség kétszeresét termelte vissza, messze maradt attól az elismeréstől, illetve bevételi adattól, amit röviddel előtte A dzsungel könyvének sikerült produkálnia. Pedig Edgar Rice Burroughs hőse sem ismeretlenebb Rudyard Kipling Mauglijánál, a különbség mindössze annyi, hogy míg előbbi történetei inkább a felnőtteknek, illetve a nagyobb gyerekeknek szólnak, utóbbié korosztály-függetlenebbnek tekinthetők. Eme tény minden bizonnyal közrejátszott a film nézettségében, emellett minden bizonnyal az is benne lehet a pakliban, hogy Tarzan alig három éve volt utoljára a vásznon, s akkor a Reinhard Klooss rendezte animációs produkcióval nagyot hasalt, így némi hátránnyal indulhatott újfent útnak. A David Yates rendezésében megvalósult mozi gyökerei viszont A dzsungel könyvéénél lényegesen messzebbre, egészen 2003-ig nyúlnak vissza, amikortól olyan alkotók dolgoztak – ténylegesen éppúgy, mint híresztelés szintjén – a produkción, mint John August forgatókönyvíró (A halott menyasszony), Stephen Sommers (A múmia), Susanna White (Nanny McPhee és a nagy bumm), illetve Gary Gross (Az éhezők viadala) direktorok.


Az afrikai dzsungelben nevelkedett vadember a legtöbbször megfilmesített regényhősök sorát gyarapítja, így szinte nincs is olyan története, amelyet a tengerentúlon valamilyen formában ne dolgoztak volna már fel. A Warner úgy támaszkodott az alapokra, hogy az újabb Tarzan-kalandot Adam Cozad (Jack Ryan: Árnyékügynök), illetve Craig Brewer (Nyomulj és nyerj!) forgatókönyvírók Burroughs Tarzan visszatér, valamint Tarzan és a gyémántok című sztorijaiból ollózták össze. A Tarzan legendája mindössze néhány, visszaemlékezésként megjelenő képsorban tárja elénk hősünk (akit ezúttal Alexander Skarsgard formálhatott meg) gyermekkorának fontosabb mozzanatait, a fő cselekményszál pedig a karakter azon időszakától indul, amikor már az őserdőtől távol, John Claytonként éli mindennapjait szerelme, Jane (Margot Robbie) oldalán. Régi barátai érdekében azonban visszatér Kongóba, ám hamarosan kiderül, hogy a számára felvázolt konfliktus hátterében az őt legyőzni szándékozó Mbonga (Djimon Hounsou) áll. Bosszúvágy, kapzsiság, szerelem, hazaszeretet, barátság, gyémántok – ezen címszavakkal lehetne jellemezni a fő mozgatórugókat, melyek viszont ezúttal sajnos igen nehézkesen működnek...

Yates főként a Harry Potter-filmek révén ismert, melyeknél először házi zeneszerzőjével, Nicholas Hooperrel, majd Alexandre Desplat-val dolgozott együtt. A Tarzan legendája kapcsán viszont mindezek ellenére nem kettejük, hanem a bolgár származású Mario Grigorov (Árnyékboksz, Precious – A boldogság ára) ajtaján kezdett kopogtatni, s bár egy ideig minden rendben zajlott, végül nem vele vitte végig a projektet, zenéje ugyanis kidobásra került – a hivatalos állásfoglalás az "utómunkálati problémák" meghatározásra épül, hosszabban pedig egyik fél sem részletezte az esetet. Miközben tehát közeledett a premier, a muzsika egy-két tradicionális dal kivételével a fasorban sem volt. 2016 márciusában viszont felröppent a hír, hogy Hans Zimmer és Rupert Gregson-Williams szolgáltatják majd a dallamokat, végül azonban csak utóbbi művész maradt a stábban, lévén Zimmer ez idő alatt épp európai koncertkörútját járta. A szerző Thomas Farnon, Tony Clarke és Tom Howe kiegészítő komponisták gyűrűjében látott neki a feladatnak, ráadásul idővel Lebo M is csatlakozott a formációhoz, ami rendkívül biztató volt, hiszen személye olyan kíséretek motorjaként vált ismertté, mint Az oroszlánkirály, a Joe, az óriásgorilla, a Kongó vagy az Egyedül a ringben. Jelen esetben azonban sajnos csak a Zoe Mthiyane előadásában hallható "Opar" szövegét tulajdoníthatjuk neki, s habár ez egyike az album legjobb tételeinek, dinamikája, eredetisége az imént említett példák nyomába sem ér.


"Ez remek lehetőség egy komponista számára, mivel hihetetlenül széles a paletta: románc, vágyakozás, akció, Afrika, mindezeken felül pedig érintőlegesen jelen van a népirtás és a rabszolgaság témája is. Emellett Yates szenvedélyes mesélő, már azelőtt napokig beszéltünk a film ívéről, hogy egyetlen hangjegyet is leírtam volna. Ugyanazt az érzelmi mélységet akartam közvetíteni művemmel, amit nap mint nap ugyanazon szenvedéllyel festett le nekem a rendező" – mesélte Gregson-Williams, akinek szavai rendkívül meggyőzőek, munkája azonban éppoly középszerű és erőltetett, mint maga a film. Az "Opar" mellett egyedül az érzelmek skáláját bemutató "Togetherness"-nél, a "Returning Home"-nál (amely Tarzan egyébként korrektnek mondható motívumát is magában foglalja), valamint a "Tarzan and Jane"-nél éreztem azt, hogy a szerző igyekezett odatenni magát, a többi esetben viszont csalódott voltam. Holott tehetségének megvillantására remek alkalom lett volna ez a mozi, s finoman szólva sem ártana neki valamiféle kiugrás ahhoz, hogy túlléphessen a középkategóriás vígjátékok bűvköréből (csak Adam Sandlerrel több mint egy tucat komédiát készített), ám ez még várat magára. Az imént említett trackek mellett annyi pozitívum írható még a számlájára, hogy nem azt az utat járta, amelyet Steve Jablonsky vagy Ramin Djawadi taposott ki az elmúlt évek során, hanem egyfajta önállóságra is törekedett, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne tele a Remote Control-féle hangzásokkal műve, csak éppen más mértékben, formában kapjuk tőle.

A történet sötét oldalát, a gyémántok iránti éhséget, Leon Rom (Christoph Waltz) kapzsiságát, nem utolsósorban pedig a Tarzan skalpjára ácsingózó Mbongát szimbolizáló "Diamonds" döntően ördögi sejtelmességet tükrözni kívánó morajokból tevődik össze, ami eléggé vérszegényre sikerült – ellentétben a "Village Ambus"-szal, ahol a komponista lényegesen ügyesebben vette az akadályt. Ugyanez a visszafogottság érvényes a helyszín zenei nyelvre fordítására is: a sztori kisebbik hányada játszódik városokban, a muzsikán ezzel szemben csak néhány esetben érződik az, hogy a dzsungel urának aktuális küzdelméhez íródott. Az "Opar"-ban hallható vokál, a "Returning Home"-ban rövid időre felcsendülő furulyák, a "Village Ambush" és az "Akut Fight" ütősei utalnak erre jellegzetesebben, s bár a pörgősebb trackeknél is megfigyelhetünk ilyen irányú utalásokat, azok olyannyira minimálisak, hogy bármilyen akciófilmhez felhasználhatnánk őket. Emellett hibának érzem még, hogy bár a score-on érezni egyfajta sajátos vonalat, túl észrevehetően van jelen benne a szerző csapattársainak stílusa – például a "Steamer and Butterfly" esetében az első másodperceknél szentül meg voltam győződve arról, hogy ott téblábol Batman a háttérben, a végén pedig Joker is megjelenik majd.


Érzelmek, félelmek, veszély, dráma, hihetetlen méretű dzsungelek, egy ember és az állatok szoros kapcsolata. Ezek a főbb egyezések a legújabb Maugli-, illetve Tarzan-film között, amelyek ugyan eltérő korosztályokat céloznak meg, zeneszerzői szempontból azonban (az imént említett alapok miatt) szinte ugyanarról a feladatról beszélhetünk. John Debney köröket vert Rupert Gregson-Williamsre, ami a rendelkezésre álló határidők, valamint a szerzők kvalitásainak tükrében gyakorlatilag borítékolható is volt. Persze előbbi sokkalta tapasztaltabb művész, utóbbi esetében azonban nem elhanyagolandó tény, hogy a Remote Control Production égisze alatt egy olyan gépezet áll rendelkezésre, mellyel gyakorlatilag bármit, bármikor el lehet érni – így a kérdés csupán az, hogy kellően rátermett-e az illető ahhoz, hogy összefogja a szálakat.