A Nickelodeon eddig többek között olyan rajzfilmszereplőkkel vágott bele egész estés alkotásokba, mint SpongyaBobék, a Tini Nindzsa Teknőcök vagy Arnold, listájuk pedig idén a Mancs őrjárat, valamint a Dóra, a felfedező tagjaival bővült tovább, melyek közül – zenei szempontból – utóbbi adaptáció vált érdekessé. Az animációs technikát valós felvételekkel vegyítő Dóra és az elveszett Aranyváros címszereplőjét Isabela Moner (Transformers: Az utolsó lovag) alakítja, szüleit Michael Peña és Eva Longoria személyesítik meg, s amíg a szűkszavú majom, Csizi hangját Danny Trejo kölcsönzi, addig a kleptomániás rókát, Swipert Benicio del Toro szólaltatja meg. A rendezést a számos Muppets-film mellett az Alice Tükörországbant is jegyző James Bobinra bízták, a remélt siker azonban mérsékelt lett: a közel ötvenmillió dollárból megvalósított történet globálisan száztízmilliót hozott a konyhára.

Dóra és társai Chris Gifford fejéből pattantak ki a kétezres évek elején, a gyerekeket az aktuális történetbe interaktív módon bevonó széria pedig olyan sikeres lett, hogy közel száznyolcvan epizódot készítettek belőle, s bár már évek óta nem került ki újabb az alkotók kezei közül, a folyamot a mai napig is számos országban műsoron tartják, így a karakterek vonzereje a gyerekek körében húsz év elteltével sem csökkent. Ez utóbbi eredményeként döntött a csatorna vezetősége amellett, hogy a Paramounttal és a Walden Mediával összefogva mozifilmet épít rájuk, melynek forgatókönyvét az inka kultúra köré építették fel Tom Wheeler (Csizmás, a kandúr), Nicholas Stoller (Dick és Jane trükkjei) és Matthew Robinson (Lódító hódító) közreműködésével.


John Debney a Jimmy Neutron, a csodagyerek, a Pata tanya: Baromi buli, a Kutyaszálló és a Spongyabob: Ki a vízből!-t követően került ismét Nickelodeon-produkció közelébe, ám ezúttal nem egyedül, hanem Germaine Francóval karöltve kellett megoldania a rá váró feladatot – egy évvel korábban, a Chiefs című tévés dráma apropóján már volt alkalmuk együtt dolgozni. A latin származású hölgy önálló művészként még nem tekinthető befutottnak, ám kiegészítő zeneszerzőként és hangszerelőként olyan nagyobb volumenű produkcióknál lehetett eddig jelen, mint a Coco, a Kung Fu Panda-trilógia vagy a Toy Story 3., ráadásul a 2003-as Az olasz meló óta állandó asszisztense John Powellnek. "Magam sem választhattam volna jobb partnert és társszerzőt, mint Germaine. A stúdió vezetői kezdeményezték a bevonását. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és egymás munkáját tiszteletben tartva dolgoztunk össze" – mesélte Debney. Ugyanezen interjú alkalmával a páros arra is kitért, hogy egyiküknek sem kellett különösebb módon elmerülnie a mozit ihlető széria hátterében, ugyanis míg Debney unokahúgai révén volt jártas a mesefolyamban, addig Franco számtalan epizódot látott kisfiával.

A score bensőséges, emocionális részeinek életre keltése a nagyzenekarra hárult, melyen belül a szerzőpáros olyan hangszereket részesített előnyben, mint a vonósok, a hárfa, a zongora és az akusztikus gitár. A "Mad Because You Are Leaving"-ben éppúgy fültanúi lehetünk ennek, mint a "10 Years Later"-ben, az "And You Are Not Going"-ban, az "Am I a Weirdo"-ban, a "She's Staring at Us Again"-ben, a "Helicopter to Reunions"-ban, illetőleg a "Need to Explore High School"-ban. Míg ezek egyértelműen Debney stílusát tükrözik, addig a könnyedebb hangvételű, lazább tételek ("Angry Pygmy", "First Day of School", "Making Friends", "Swiper, No Swiping"), valamint a Dóra szüleinek felkutatásával járó kalandot előrevetítő zenék ("The Legend of Parapata", "Let's Go Find Dora's Parents", "She Knows This Monkey") vonatkozásában már érezhető a munkamegosztás. Utóbbi két csoport az akciózenékkel egyetemben számos utalást tartalmaz a történet helyszínére. A komponisták az egykori Inka Birodalom atmoszféráját bolíviai és perui zenészek bevonásával igyekezték megidézni, s olyan instrumentumokat szólaltattak meg, mint a kagyló, a quenára keresztelt andoki furulya, különféle pánsípok és cajon dobok, továbbá a szintén a Dél-Amerika nyugati partján található Andokra jellemző gitárszerű pengetős, a charango. Ezek nagyzenekari hangzásba történő beillesztése volt elsősorban Franco feladata, aki mindezeken felül egy rövidke verset is írt, amit az egykori inka nyelvre, kecsuára fordítva énekelt fel Phaxsi Coca és Dante Concha.


Az érzelmesebb megoldások mellett elsősorban a dinamikusabb darabok ragadták meg figyelmemet, amelyek gyakran juttatták eszembe Debney videójáték-zenéjét, melyet a Lairhez írt. Az albumon a "New Cave" révén kaphatunk először ízelítőt ebből, majd az "Alejandro and the Rescue", a "Juice Box Life Force", az "Inca Aqueducts", a "Parapata Vista", a "Moon Gate", a "Tilting Room", a "Lost Guardian of Parapata", a "Show Me the Correct Path" és a "He Has Angered the Gods" is remekül megmutatja, milyen jól megfér egymás mellett a klasszikus zenekari felállás és a tradicionális atmoszféra. Ezek fokozásáról helyenként kórus bevonásával gondoskodott a szerzőpáros, amely mindegyik itt felsorolt tétellel remekül vizsgázott: a hallottak sokkal inkább árulkodnak egy Indiana Jones-féle moziról, mintsem egy gyerekeknek szóló rajzfilm-adaptációról. Nem véletlenül hoztam szóba a méltán népszerű régészprofesszort, ezen tételek ugyanis, elsősorban a rezes-vonós kombinációk révén, John Williams akcióstílusát idézik. A teljesség kedvéért érdemes még megemlíteni a "Juice Box Life Force" dobütemeinek párhuzamát az Alan Silvestri A múmia visszatérhez írt score-jában hallhatóval, vagy a James Newton Howard kézjegyét sejtető "Moon Gate"-et, továbbá a Gladiátor dallamait a "Show Me the Correct Path"-ben – ezek hátterét jó lenne megismerni, ám e hasonlóságok mögött vélhetőleg az húzódik, hogy Debney-éknek a fenti zenékkel vagy ahhoz hasonlóakkal ismertette temp score-ként a rendező az elképzeléseit.

Az új témák mellett természetesen a klasszikus dal, a "Dora the Explorer Theme Song" is felcsendül a filmben, mely ezúttal Francesca Ramirez előadásában hallható, hiphophoz hasonló előadásmóddal keverve. Ennek dallamait néhány helyen (mint például az "Angry Pygmy"-ben, a "Someone Lives Here"-ben és a "Dora and the Lost City of Gold"-ban) Debney-ék is felhasználták, ám a mozi score-ja nem erre építkezik, hiszen míg a címszereplő a Dóra, a felfedezőben hét, a Dóra és barátaiban pedig tízéves volt, addig itt már tinédzserként látható, ami kellő mérvű teret biztosított számukra a tömérdek új dallam felvonultatásához. A tömérdek jelzőt pedig nem véletlenül használtam: a mozi kísérete hangszerelés szempontjából éppoly változatos, mint a stílusok vagy a témák terén, ami napjaink konzervzenei világában örömteli dolog, ám ezzel párhuzamosan hiányzik a konkrét, megfogható főtéma, ami vezetne bennünket. Ennek eredményeként a számtalan trackre bontott, több mint egyórás játékidő sajnos híján van a kohéziónak.


"Nagyon büszke vagyok a közös munkára, amit igyekeztünk alaposan elvégezni. Napi szinten egyeztettünk, és mindkettőnket lenyűgözött, hogy eltérő stílusaink milyen jól működnek együtt. Kimondottan büszke vagyok az ősi hangszerek ilyen mértékű bevonására, és örülök annak, hogy olyan partitúra született, amely nemcsak egy hatalmas kalandot tükröz, hanem a különféle zenei kultúrák találkozását is" – összegezte véleményét John Debney, aki bár ezúttal társzerzőként volt jelen a produkciónál, újfent bizonyította, mennyire színes palettán tud mozogni. Éppen ezért sajnálom, hogy nehezen jut nagyobb volumenű produkciók közelébe, hiszen aláfestései könnyűszerrel lennének képesek kitűnni a mainstreamre jellemző egyszerű dallamokon és harmóniákon alapuló score-ok közül – persze, ha a producerek és a rendezők is akarnák ezt. Debney és Germaine Franco Dóra és az elveszett Aranyváros ihlette muzsikájával kapcsolatban az egyik szemem sír, a másik nevet: míg változatossága magával ragadó, a markáns vezértéma vitathatatlanul hiányzik belőle.