"Páratlan élmény számomra, hogy részesévé válhattam ennek a 'családnak'. Az első film bemutatója óta nagy Jégkorszak-rajongónak számítok" – mesélte John Debney, aki David Newmant, illetve a jeges kalandok triplázójának számító John Powellt követően vehette ki részét Sid, Manny, Diego és Scrat soron következő történetéből. Erről március végén adott hírt a Blue Sky Studios csapata, akiktől ez a bejelentés amiatt számított kisebb fajta meglepetésnek, mert a Jégkorszak, A zöld urai, valamint a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts film kivételével minden mozijukhoz Powellt szerződtették, akit persze a jelenlegi döntéstől függetlenül, továbbra is első számú komponistájukként tartanak számon – legközelebb a 2017-es Ferdinándot hozzák tető alá.


A főszereplő négyes tagjai a 2002-ben aratott hatalmas siker eredményeként éppúgy a rajzfilmvilág folyamatos visszatérőivé váltak, mint például Shrekék, a Madagaszkár-hősök vagy éppen a Kung Fu Panda és társai, de sajnos további párhuzamként említhetjük azt is, hogy az egyre rosszabb irányba tartó bőrlehúzás okán lassan ugyan, de annál biztosabban menetelnek a szakadék felé. A Jégkorszak epizódról epizódra dagadó létszámú szereplőgárdájából nekem mostanra már csak a motkány szerencsétlenkedései, valamint Sid finoman szólva sem talpraesett viselkedése maradt érdekes, a többiek sajnálatos módon beszürkültek, közömbössé váltak, amin A nagy bumm sem tudott változtatni. A széria kisebb-nagyobb lélegzetvételű alkotásainál korábban különféle státuszokban közreműködő rendezőpáros, Galen T. Chu és Mike Thurmeier annyi mindent sűrítettek bele filmjükbe, hogy emiatt a cselekmény elaprózódott, s a konfliktusok éppúgy felszínessé váltak, mint a karakterek belső világának ábrázolása. Persze tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a célközönségnek elsősorban a gyerekek, valamint a gyermeki oldalukat felnőttként is megőrző nézők számítanak (jómagam utóbbiak sorába tartozom), így tehát nem kell mélyenszántó monológokat és eseményeket várni, de az első két mozinál még minden sokkal nagyobb egyensúlyban volt, mint most. Ezek miatt pedig azt érzem ismét, amit anno A dínók hajnalánál és a Vándorló kontinensnél is: bájos, kedves, ám egyre inkább lerí róla, hogy az alkotók kezdenek belefáradni, ötlettelenné válni.

Ami viszont folyamatosan szinten tud maradni, az a széria kísérete. "Olyan score-t igyekeztünk létrehozni, amely szórakoztató, egy kicsit utal a világűrre, és persze tele van érzelemmel" – összegezte röviden munkáját Debney, aki nemcsak A nagy bumm keretén belül mozog rendkívül színes palettán, hanem 2016-os vállalásai terén is. Az idei évet a The Young Messiahval indította, azután következett Rudyard Kipling népszerű kötetének újabb feldolgozása, A dzsungel könyve, majd az Anyák napja című vígjáték került terítékre, s az ötödik Jégkorszak-kalanddal sem tekinthető lezártnak az év, hiszen a Feng shen chuan qire keresztelt hongkongi produkció, illetve a Mel Gibson által rendezett háborús dráma, a Fegyvertelen katona stáblistáján szintén az ő nevével találkozhatunk.


Debney ezt megelőzően a SpongyaBob: Ki a vízből!-nek köszönhetően jelentkezhetett rajzfilmzenével, mely témákban éppúgy gazdag volt, mint játékosságban vagy a hangszerelést tekintve. A fenti pontszám alátámasztását illetően ezúttal viszont nehezebb helyzetbe kerültem, mint a SpongyaBob-zene értékelése kapcsán, mert most nem fülbemászó témák töltenek be fontos szerepet, hanem a jelenetekhez igazodásból eredő, műfajok közti csapongás, mókázás, így véleményemet leginkább azok osztják majd, akik közel érzik magukhoz a Chuck Jones-féle rajzfilmek (de akár említhetném a Mickey egeres vagy a Tom és Jerry meséket is) kíséreteinek éráját. Ez a fajta megközelítés már a nyúlfarknyi felvezetést ("Ice Age: Collision Course Main Title") követő "Cosmic Scrat-tastrophe"-tól kezdetét veszi, s gyakorlatilag a score majd' minden percének mozgatórugója lett. Engem elsősorban az "Extreme Gravity"-vel, a némi komolysággal meghintett "Meteor Shower"-rel, az "Ancient Temple"-lel, a "The Tablet"-tel, az "Electrical Storm"-mal, a "Kidnapping"-gal, illetve a "The Shangri-Llamá"-val tudott megfogni Debney, aki hallhatóan jól érezte magát ebben a szerepben. A kellően laza atmoszféra megteremtéséhez gyakran érdekes hangokat is bevont (az egyik ilyen például az, amit a mesékben rugó elpattanásakor szoktunk hallani), emellett rendkívül nagy szerepet adott a fúvósszekciónak, melynek tagjai a százfős formáció közel felét tették ki, és még egy kórust is bevetett, akik főként az űrben játszódó, illetve a vészjósló muzsikát követelő jeleneteknél hallatnak magukról. A könnyed rezes- és vonósszólamok, valamint az effektek mellett a minél nagyobb változatosság elérése érdekében Debney olyan instrumentumokat is bevont az előadásba, mint a gitár, a mandolin, a cseleszta vagy a tiszteletre méltó múltra visszatekintő fúvós, az okarina.

Aki az ilyen jellegű csapongással szemben az ívvel és tematikussággal rendelkező megoldásokat keresi, annak az album vége felé kell kutakodnia. Itt bukkan fel az utolsó másodpercekben hősiességbe torkolló "Dino Birds Join the Mission", a bármely akciófilmben zokszó nélkül felhasználható "Julian's Moment", illetőleg az olyan, kellemes dallamokat felsorakoztató trackek, mint a "We Did It" és a "Wedding Preparations". Utóbbi kettő azonban nem kizárólag Debney érdeme, hiszen - amolyan zenei visszakacsintásként - beléjük lett szőve az első epizódból a David Newman jegyezte "Checking Out The Cave", valamint John Powell A dínók hajnalához szállított "End Credits"-ének motívuma is. S amíg Newman témája emellett a szintén rendkívül jóra sikerült "Family Bonding"-ban és az "A Good Life"-ban bukkan fel, addig a Powellre történő utalás a "We Did It", valamint a "Women" kapcsán következik be.


"Úgy vélem, ez most a számomra legkedvesebb Jégkorszak-film, és remélem, a rajongók élvezni fogják a score mókásságát" – vélekedett John Debney, akinek a Jégkorszak: A nagy bumm kellő teret biztosított ahhoz, hogy kiélhesse magát ebben a műfajban. Amit meg is tett, így a Hollywood Studio Symphony zenészei minden bizonnyal időnként felkapták a fejüket, s megkérdezték maguktól, hogy ezzel vagy azzal a megoldással mégis mit kíván elérni a szerző. A tematikusság másodlagossá tétele okán az egyórányi játékidő igen hosszúnak tűnhet azon hallgatók számára, akik nem preferálják a Carl Stalling- vagy Scott Bradley-féle stílust, ezért úgy gondolom, szerencsésebb lett volna rövidebb koronggal előállni – ha mást nem is, az egy perc közeli darabokat nyugodtan lehagyhatták volna róla. Azoknak azonban, akik kedvelik a régi vágású rajzfilmzenéket, biztos, hogy kellemes perceket okoz majd a Varése Sarabande kiadványa.