Éppen lecsengett a legutóbbi Bourne-kaland, itt volt hát az ideje, hogy egy újabb tökéletes gyilkológéppel ismerkedjünk meg. A Hitman – A bérgyilkos alapját egy népszerű számítógépes játéksorozat adta, melyben a küldetéseket egy kopaszra nyírt, tarkóján vonalkóddal megjelölt bérgyilkossal végezhetjük, akiből kiöltek szinte mindennemű emberi érzelmet, ezzel is tökéletes munkavégzésre hangolva. Egy titokzatos központon keresztül kapja az újabb és újabb megbízatásokat, melyeket rendszerint kifogástalanul el is végez. Az eddig négy részből álló játéksorozatból tavaly született meg az ötlet egy mozifilm elkészítésére, s többek között Luc Besson és Vin Diesel anyagi támogatásával viszonylag kezdő filmesek forgatták le az anyagot, főszerepben a Die Hard-sorozat negyedik részének rosszfiújával, Timothy Olyphanttal. A játékokhoz nem volt soha szerencsém, de a film alapján azt például nem tudtam meg, hogy a 47-es névre hallgató főhős tulajdonképpen hogyan lett az, ami, és a központ kilétét is hamar elintézték. Ha hang nélkül nézem a filmet, sokkal kevésbé gondoltam volna egy Bourne-klónra, pláne, hogy Olyphant egyáltalán nem tűnik olyan dinamikusnak, mint Matt Damon vagy a "szállító" Jason Statham. Kopasz feje csak úgy világít azokban a jelenetekben, ahol épp a feltűnést kéne kerülnie, úgy beszél, mint akinek székrekedése van, ráadásul határozott lépései helyett egy béna fickó benyomását kelti, s lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de mintha menet közben a bal kezét egyáltalán nem tudná mozdítani. Teljesen mindegy, semmilyen formában nem győzött meg, mint ellenállhatatlan és legyőzhetetlen bérgyilkos, és túl azon, hogy számomra Bruce Willis mellett is egy hisztis tejfelesszájúnak tűnt, ez a film szintén nem növelte cseppet sem ázsióját.


Amikor azt említettem, hogy hang nélkül néztem volna a filmet, leginkább Geoff Zanelli aláfestésére gondoltam. A Bourne-hasonlóság legnyilvánvalóbban ugyanis a score-ban jelentkezik. Zanelli lelkes Remote Control-munkatárs, mindent megtanult, amit a könyvtárkezelésről és a különböző alapvető szerkesztési funkciókról meg lehet, ez pedig már a harmadik önálló munkája, ami CD-n is megjelenhetett. Azaz hogy önállónak nem lehet nevezni, lévén mesterétől, Hans Zimmertől azt is eltanulta, hogy még a legutolsó adatmentőt is illik megemlíteni a szerzők között. Így rajta kívül ezt a teljes mértékig John Powell Bourne-zenéire hasonlító művet még két ifjú titánnak is köszönhetjük, amit kissé szánalmasnak érzek. A La-La Land talán azért érzett késztetést az anyag megjelentetésére, mert már a játékzenéket is ők adták ki. Maguk a Hitman-játékok igen színvonalas muzsikával rendelkeznek, melyeket egy dán zeneszerző, Jesper Kyd követett el, ráadásul magyar vonatkozásuk is van, lévén a Budapesti Szimfonikus Zenekar játszotta fel őket. Pár belehallgatási lehetőség a kiadó, illetve a zeneszerző weboldalán bőven elég ahhoz, hogy még komolyabb kritika érje Zanelli munkáját, amely teljes egészében mellőzi a zenei fantáziát. Hogy helyenként mégis hangulatosnak lehet nevezni a score-t, az kizárólag amiatt lehetséges, mert a generáció tehetséges fiataljai által kitalált ötleteket egy az egyben átemelte, és valamelyest egy újabb egységbe gyúrta át. Ezt nem zeneszerzésnek, hanem zeneszerkesztésnek hívják, és véleményem szerint semmi köze a valódi filmzenékhez.

A jelenetek alatt az ismerős Bourne-téma elevenedik fel, ritmusa ugyanaz, hangjegyekben némi variálódással. Négynegyedes dobalap segíti a zenét, ez az alaplüktetés adja a tempót, hiszen hangszerekkel mindez sokkal izgalmasabb lenne, arra pedig érezhetően Zanellinek semmi szüksége nincs. Az ismert "Ava Mariá"-val kezdődik az album (és a film), melynek hitmani vonatkozása annyi, hogy a játék negyedik részének zenéjében is felcsendül. Ez talán a legeredetibb zenei megoldás, amivel a háromnegyed órányi játékidő kecsegtet minket. Ezt a nyitányt hat, azonos hangnemben megalkotott, ezerszer hallott akciósémákat elsütő track követi, ami hangzás szempontjából John Powellnek azért volt megbocsájtható, mert ő tehetsége révén vitt annyi újszerűt zenéibe, mely által fogyaszthatóvá és helyenként teljesen egyedivé váltak. Zanelli elégnek látta ezt épp annyira megvariálni, hogy ne lehessen a plágium vádjával illetni. Az első váltást az "Istanbul" során érezzük, de az új helyszínt mindössze egy szitárszerű hangszer, valamint laza kongák belépése fejezi ki. Zene szempontjából ezt lehet elsőként igazán kiemelni, de a nagy sikerre való tekintettel gyorsan vissza is kanyarodunk a már ismert hangulathoz, és a még inkább ismert zenei panelekhez. Valószínűleg azért sem tudok kiemelni egyet sem a további, teljesen hasonló tételekből, mert ekkorra már bőven elveszítettem érdeklődésemet az album iránt, és a film alapján épp eléggé emlékszem arra is, hogy semmi olyan pontot nem tudnék említeni, ahol bármiféle változás állna be a műben. Az egészet lezáró "Ava Maria" pedig nem hiányzik annyira, hogy kivárjam, míg újból felcsendül.


Egyszerűen nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen filmzene egyáltalán megszülethetett. Nem hiszem, hogy elfogadható olyan indok, miszerint a rendező azt szerette volna, ha úgy szól, mint A Bourne-rejtélyben, mert elvileg minden komponistában kellene, hogy legyen annyi egyéniség, amellyel legalább valamennyire egyedivé tudná varázsolni a már jól bevált recept szerint készülő produkciót. Geoff Zanelli pillanatnyilag egyike azon iparosoknak, akik vélhetően semmi szégyent nem éreznek amiatt, hogy egy ennyire jelentéktelen és egyéniségmentes score került ki a kezeik közül. Részemről a Hitmannel beállt abba a sorba, amelyből Steve Jablonsky most kezdett el kamatoztatni valamit (hangsúlyozom: őt sem tartom egyáltalán jó komponistának, a Transformers sikere ide vagy oda), s óriási szerencsének tartom, hogy annyi más kiváló zeneszerző van még, akivel lehet foglalkozni. Csak nehogy előbb-utóbb ez az arány megváltozzon...