Disturbia (2007)
- zene: Geoff Zanelli
- vezényel: Bruce Fowler
- kiadás éve: 2007
- kiadó: Lakeshore Records
- játékidő: 46:08
Manapság egyre többször éri az a vád Hollywoodot, hogy nem képes újjal előállni és csak a régi dolgokat másolja. Ezzel a megállapítással tulajdonképpen nem lehet nem egyetérteni, de akadnak olyan alkotások is, melyek annak ellenére, hogy láttunk már hozzájuk hasonlót, mégis eredetiek és izgalmasak tudnak lenni – a Disturbia pedig ezek egyik jeles képviselője. Tehát a film sztorija nem túl eredeti, mivel Alfred Hitchcock a Hátsó ablak című mozijában is hasonló alapszituációt vázolt fel. Azonban nem is egy, a szó szoros értelmében vett remake-ről van szó, mivel D.J. Caruso rendező alkotása teljesen más történetbe ágyazza be a szomszédjait távcsővel vizslató, és ezáltal egy gyilkosságot felfedező leskelődő sztoriját. A kíváncsiság az ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága, ez igaz filmünk főhősére, a gimis korú Kale-re (Shia LaBeouf) is, akit házi őrizetre ítélnek, és mivel a lakást el nem hagyhatja, illetve az anyja is megtiltott neki minden egyéb élvezetes foglalatosságot (internet, videojátékok), így unaloműzésként a szomszédok életét kezdi el felfedezni egy távcső segítségével. A ház különböző ablakaiból történő leskelődéssel feltárul előtte a kertvárosi utca rejtett világa: a felnőtt adót néző kisgyerekek, a feleségét a takarítónővel csaló férj, a szomszédba költöző család lánytagja, továbbá egy nem túl szimpatikus titokzatos férfi. Kale a megfigyelésbe bevonja egyik barátját is, akivel először csak a szomszéd lányt figyelgetik, majd később, már a lánnyal együtt, hármasban vizslatják a furcsa férfi lakását, és egyre biztosabbak lesznek benne, hogy szomszédjuk nem más, mint egy, a tévében is bemutatott sorozatgyilkos. Azonban a férfi is felfigyel az iránta távcsővel érdeklődő fiatalokra, akik minden erejükkel azon vannak, hogy valami bizonyítékot szerezzenek a feltételezett pszichopata ellen.
Apróbb hibáival együtt a Disturbia egy remekül sikerült, izgalmas film, lényegesen több a szokásos tinihorroroknál és -thrillereknél, ennek oka pedig talán az, hogy megfelelően került vegyítésre benne az izgalom, a humor, a dráma és a rejtély. E négy összetevő kevergetésével a rendező sajátos alkotást hozott létre, az alapötlet mai korba történő megfelelő átültetésével az elmúlt évek egyik legjobb krimijét rakta elénk.
A zenét jegyző Geoff Zanellinek ez volt az első munkája, mely szélesebb körű terjesztést megélt filmhez készült, bár kisebb alkotásokhoz már írt aláfestést. Így, ha nem is volt elsőfilmes zeneszerző, de igazából önálló alkotói múlttal sem dicsekedhetett. Életművéből a Disturbia előtt csak két alkotás érdemel említést, az egyik az Into the West című minisorozat zenéje, melyhez egy viszonylag jól sikerült score született, illetve a Titokzatos ablak aláfestésének elkészítésébe ugrott még be Philip Glass mellé. Hans Zimmer csapatába tartozóként azonban kisegítőként olyan zenék elkészültéhez fűződik a neve, mint a Pearl Harbor – Égi háború, a Hannibal vagy Az utolsó szamuráj, de A Karib-tenger kalózai-szériából is alaposan kivette a részét – szóval igen nagy filmek score-jaihoz járult hozzá. A Remote Control csoport legújabb generációjához tartozó szerzőkről elmondható, hogy előbb-utóbb megkapják a kiugrási lehetőséget, ez Zanellinél a Disturbiával érkezett el.
A filmhez a szerző több különböző zenei és filmzenei stílust vegyített, így a score néhol rockos, néhol a horrorok és thrillerek zenei világát idézi, de több helyen erőteljesen megjelenik a kortárs romantikus filmek zenéinek hangulata is. Ez a rengeteg egymástól lényegesen eltérő stílus azonban a film alatt maximálisan megállja a helyét, sőt igazából ez is az egyik oka annak, hogy a mozi annyira hatásos tud lenni. A komponista az egyes jelenetek hangulatának leképezésével talán a filmzene-történelem egyik legeklektikusabb zenéjét írta meg, ami azonban CD-n már nem annyira állja meg a helyét, mint a film alatt.
Az album időrendben is tartalmazza a trackeket, meg nem is. A nyitótétel Disturbia hétperces hosszúságával a zordabb, feszültségkeltő részek egyik képviselője, azonban ilyen típusú jelenetek a film elején nincsenek. A tételben szimfonikus zene keveredik elektronikus elemekkel, elég jól kiegészítve egymást, a vonósok hirtelen felharsanó játéka – bár nem szeretem az efféle zenei hatásvadászatot – itt jól megállja a helyét, mint ahogyan az olyan horrorzenei elemek is, mint a különféle nyikorgások vagy a rezesek zajos belépései. A track megfelelő dinamikával rendelkezik, ha akarom, néhány dallamát akár (a többszöri ismétlődés miatt) témának is nevezhetném, de igazából ez a score klasszikus értelemben nem tartalmaz témákat, ehelyett stílusában mindig az adott szituációhoz igazodik, ám dallamilag és hangszerelést tekintve is ugyanez jellemző rá. A következő tételtől ("Fishing") már időrendet követ az album, ez a track tipikus családi filmes zene. Az apa és fiú kapcsolatát bemutatni hivatott részlet lágy fuvolahangokkal, lassú gitárral, játékos hegedűkkel támasztja alá a jelenetet – a trackben egyébként, a történést követve, tökéletesen vált igen drámai tónusra a komponista. Folytatva a változatos hangulatokat, a "Poofoot"-ban az elektromos gitáré lesz a főszerep, blues-rock alapjaira épített rá Zanelli egy pörgős, dobos, gitáros részletet. A "Voyeurism" kicsit visszaidézi a második tétel hangulatát, gitárok és lassú vonósok festik alá Kale leskelődéssel való megismerkedését. A feszültséggel teli részek sorába illeszthető az "Every Killer Lives Next Door to Someone" vagy a "Stealth Ronnie", ezek sejtelmességükkel inkább csak előkészítik a mozi második felében kiteljesedő erőszakosabb részeket. Az album legjobb tételei nem a feszültséggel teli jelenetek alatt keresendők, hanem az érzelmes, humoros momentumoknál. Ilyen track az "I Like to Play" mely leginkább valami szoftrockos emós banda zenéjére hasonlít, de ebben az esetben nem negatívumként használom az iménti jelzőt. Szintén a jól sikerült részek sorát gyarapítja a csendes, elmélázós "Walking Ashley Home", mely lágy gitáros játékával egy igazán modern romantikus zene.
A film történetéből fakadóan igen kis területen játszódik, a bezártság érzését jól képezi le a score is, mint ahogyan azt is, amikor a főhős e kötöttségből kitör. Ezen trackek, vagyis a "Stalking a Killer" és a "The Basement Graveyard" igen hosszúak, különböző stílusok keverednek bennük, de meglepően jól sikerült összetett tételek lettek. Talán egyedüli negatívum a keverésben rejlik, mert a vonósok elég hangsúlyosak, noha érezhetően az átlagosnál jóval szerényebb volt a létszámuk. Illetve az album több pontján előjön, hogy a szimfonikus zenekar által feljátszott részletek, a gitáros és az elektronikus megoldások lényegesen különböző tónusban szólnak. Kissé olyan, mintha az elkészült nagyzenekari score-t utólag dúsították volna fel mindenféle sebtében összerakott tompa vonóseffekttel.
A film Zanelli aláfestése mellett jelentős mennyiségben tartalmaz jó dalokat is, melyeket egy külön soundtrack albumon hallgathatunk meg – bár erre sajnos a filmben elhangzott legjobb számok közül nem mind került fel, hiányzik például a leghangulatosabb, a stáblista alatt hallható Kings of Leon-szám, a "Taper Jean Girl".
Ugyan a Disturbia nem adott nagy lökést a komponista pályájának, sőt az azóta szerzett zenéi is többségükben a mestere stílusában születtek, de azért én a szerzőt nem temetném, mert ezzel a munkájával bizonyította, hogy képes az érdemi, önálló munkára is. Noha ez a score sem egy óriási egyedi megoldásokat felvonultató mű, de bemutatkozó alkotásként nagyon megállja a helyét, a filmhez jól illik, de önállóan hallgatva azért kissé zavaró a stílus kavalkád.
Apróbb hibáival együtt a Disturbia egy remekül sikerült, izgalmas film, lényegesen több a szokásos tinihorroroknál és -thrillereknél, ennek oka pedig talán az, hogy megfelelően került vegyítésre benne az izgalom, a humor, a dráma és a rejtély. E négy összetevő kevergetésével a rendező sajátos alkotást hozott létre, az alapötlet mai korba történő megfelelő átültetésével az elmúlt évek egyik legjobb krimijét rakta elénk.
A zenét jegyző Geoff Zanellinek ez volt az első munkája, mely szélesebb körű terjesztést megélt filmhez készült, bár kisebb alkotásokhoz már írt aláfestést. Így, ha nem is volt elsőfilmes zeneszerző, de igazából önálló alkotói múlttal sem dicsekedhetett. Életművéből a Disturbia előtt csak két alkotás érdemel említést, az egyik az Into the West című minisorozat zenéje, melyhez egy viszonylag jól sikerült score született, illetve a Titokzatos ablak aláfestésének elkészítésébe ugrott még be Philip Glass mellé. Hans Zimmer csapatába tartozóként azonban kisegítőként olyan zenék elkészültéhez fűződik a neve, mint a Pearl Harbor – Égi háború, a Hannibal vagy Az utolsó szamuráj, de A Karib-tenger kalózai-szériából is alaposan kivette a részét – szóval igen nagy filmek score-jaihoz járult hozzá. A Remote Control csoport legújabb generációjához tartozó szerzőkről elmondható, hogy előbb-utóbb megkapják a kiugrási lehetőséget, ez Zanellinél a Disturbiával érkezett el.
A filmhez a szerző több különböző zenei és filmzenei stílust vegyített, így a score néhol rockos, néhol a horrorok és thrillerek zenei világát idézi, de több helyen erőteljesen megjelenik a kortárs romantikus filmek zenéinek hangulata is. Ez a rengeteg egymástól lényegesen eltérő stílus azonban a film alatt maximálisan megállja a helyét, sőt igazából ez is az egyik oka annak, hogy a mozi annyira hatásos tud lenni. A komponista az egyes jelenetek hangulatának leképezésével talán a filmzene-történelem egyik legeklektikusabb zenéjét írta meg, ami azonban CD-n már nem annyira állja meg a helyét, mint a film alatt.
Az album időrendben is tartalmazza a trackeket, meg nem is. A nyitótétel Disturbia hétperces hosszúságával a zordabb, feszültségkeltő részek egyik képviselője, azonban ilyen típusú jelenetek a film elején nincsenek. A tételben szimfonikus zene keveredik elektronikus elemekkel, elég jól kiegészítve egymást, a vonósok hirtelen felharsanó játéka – bár nem szeretem az efféle zenei hatásvadászatot – itt jól megállja a helyét, mint ahogyan az olyan horrorzenei elemek is, mint a különféle nyikorgások vagy a rezesek zajos belépései. A track megfelelő dinamikával rendelkezik, ha akarom, néhány dallamát akár (a többszöri ismétlődés miatt) témának is nevezhetném, de igazából ez a score klasszikus értelemben nem tartalmaz témákat, ehelyett stílusában mindig az adott szituációhoz igazodik, ám dallamilag és hangszerelést tekintve is ugyanez jellemző rá. A következő tételtől ("Fishing") már időrendet követ az album, ez a track tipikus családi filmes zene. Az apa és fiú kapcsolatát bemutatni hivatott részlet lágy fuvolahangokkal, lassú gitárral, játékos hegedűkkel támasztja alá a jelenetet – a trackben egyébként, a történést követve, tökéletesen vált igen drámai tónusra a komponista. Folytatva a változatos hangulatokat, a "Poofoot"-ban az elektromos gitáré lesz a főszerep, blues-rock alapjaira épített rá Zanelli egy pörgős, dobos, gitáros részletet. A "Voyeurism" kicsit visszaidézi a második tétel hangulatát, gitárok és lassú vonósok festik alá Kale leskelődéssel való megismerkedését. A feszültséggel teli részek sorába illeszthető az "Every Killer Lives Next Door to Someone" vagy a "Stealth Ronnie", ezek sejtelmességükkel inkább csak előkészítik a mozi második felében kiteljesedő erőszakosabb részeket. Az album legjobb tételei nem a feszültséggel teli jelenetek alatt keresendők, hanem az érzelmes, humoros momentumoknál. Ilyen track az "I Like to Play" mely leginkább valami szoftrockos emós banda zenéjére hasonlít, de ebben az esetben nem negatívumként használom az iménti jelzőt. Szintén a jól sikerült részek sorát gyarapítja a csendes, elmélázós "Walking Ashley Home", mely lágy gitáros játékával egy igazán modern romantikus zene.
A film történetéből fakadóan igen kis területen játszódik, a bezártság érzését jól képezi le a score is, mint ahogyan azt is, amikor a főhős e kötöttségből kitör. Ezen trackek, vagyis a "Stalking a Killer" és a "The Basement Graveyard" igen hosszúak, különböző stílusok keverednek bennük, de meglepően jól sikerült összetett tételek lettek. Talán egyedüli negatívum a keverésben rejlik, mert a vonósok elég hangsúlyosak, noha érezhetően az átlagosnál jóval szerényebb volt a létszámuk. Illetve az album több pontján előjön, hogy a szimfonikus zenekar által feljátszott részletek, a gitáros és az elektronikus megoldások lényegesen különböző tónusban szólnak. Kissé olyan, mintha az elkészült nagyzenekari score-t utólag dúsították volna fel mindenféle sebtében összerakott tompa vonóseffekttel.
A film Zanelli aláfestése mellett jelentős mennyiségben tartalmaz jó dalokat is, melyeket egy külön soundtrack albumon hallgathatunk meg – bár erre sajnos a filmben elhangzott legjobb számok közül nem mind került fel, hiányzik például a leghangulatosabb, a stáblista alatt hallható Kings of Leon-szám, a "Taper Jean Girl".
Ugyan a Disturbia nem adott nagy lökést a komponista pályájának, sőt az azóta szerzett zenéi is többségükben a mestere stílusában születtek, de azért én a szerzőt nem temetném, mert ezzel a munkájával bizonyította, hogy képes az érdemi, önálló munkára is. Noha ez a score sem egy óriási egyedi megoldásokat felvonultató mű, de bemutatkozó alkotásként nagyon megállja a helyét, a filmhez jól illik, de önállóan hallgatva azért kissé zavaró a stílus kavalkád.
Gregus Péter
2009. 05. 07.
2009. 05. 07.
Tracklista:
- Disturbia (7:02)
- Fishing (3:52)
- Poofoot (1:15)
- Voyeurism (2:35)
- Every Killer Lives Next Door to Someone (3:35)
- I Like to Play (1:46)
- Stealth Ronnie (5:10)
- Walking Ashley Home (2:01)
- The Club Girl (2:47)
- Stalking a Killer (7:15)
- The Basement Graveyard (8:50)
Az album a Spotify-on:
