A ronin a középkori feudális Japánban a mesterét vesztett szamurájt jelentette, aki szégyenében vagy öngyilkosságot követett el, vagy pedig zsoldosként tengette tovább az életét, más emberek szolgálatában. John Frankenheimer filmjének szereplői inkább az utóbbi megoldást választották: rejtélyes megbízójuknak próbálnak megszerezni egy táskát a francia Riviérán, melyért versenybe szállnak orosz maffiózók és ír szabadságharcosok is. A csapatból azonban nem mindenki az, akinek mondja magát, így a hamarosan egymás ellen küzdő csoport tagjai élethalálharcot folytatnak a titokzatos táskáért, melynek tartalmáról egyikük sem tud semmit.

John Frankenheimer 1998-as mozija a páratlan szereplőgárda (Robert De Niro, Jean Reno, Sean Bean, Jonathan Pryce) és az ígéretes forgatókönyv (a végső változatot David Mamet írta) miatt az év egyik meglepetésfilmje lett. A siker titka – a csavaros cselekményvezetés mellett – a látványos akciójelenetekben rejlik, melyek során több mint nyolcvan autót törtek össze a kaszkadőrök. Már a forgatás sem volt zökkenőmentes, de a legnagyobb és legkülönösebb változások mégis a zenei részleget érintették.


Miután Jerry Goldsmith nem sokkal a munka kezdete előtt otthagyta a filmet kreatív nézeteltérések miatt, a produkciónak gyorsan kellett olyan helyettest találni, aki vállalja a 75 percnyi zene megírását nyolc héten belül. A választás végül a cseh származású Elia Cmiralra esett, akinek még nem volt komoly filmes múltja, hiszen a Nash Bridges pár epizódja és a The Last Express nevű videojáték voltak addigi legismertebb művei. A rövidke szakmai múltja ellenére Michael Sandoval zenei rendező bizalmat szavazott neki, majd a film számára komponált demotéma Frankenheimert is meggyőzte. Cmiralnak tehát nyolc hete maradt a zene megírására, ebből egyet a mozgókép megismerésére és a munkafolyamat összeállítására fordított, a következő héten pedig felszerelte a stúdióját, hogy technikailag is képes legyen eleget tenni a felkérésnek. A maradék hat hétben éjt nappallá téve dolgozott, hogy időben elkészüljön a score, mely később ismertté tette a nevét, és megnyerte a Young Hollywood Award zenei kategóriáját is.

A Ronin-score központi alkotóeleme a duduk, egy örmény fúvós hangszer, mely leginkább egy olyan oboához hasonlít, amelyen csak a hangok felét lehet lejátszani. Cmiral úgy érezte, hogy a film helyszíne mellékes, így a francia hangzástól eltávolodva inkább ázsiai elemekre építette a zenét, s ebben volt segítségére a duduk. Ez a hangszer játssza a ronintémát, melyben a szerző próbálta összesűríteni a magányos exszamurájok minden jellegzetes vonását. A téma több tételben feltűnik, az első tételtől („Ronin Theme”) az utolsóig („Good Knowing You”) folyamatosan fejlődve, utóbbiban a duduk már gazdag hangszeres kíséretet is kap, és szebben szól, mint bárhol máshol.


A zene másik fontos építőeleme az ütőhangszereken alapuló akciótételek dinamikussága, melyek több okból is hasznosnak bizonyultak a történetmesélés szempontjából. Egyrészt a dobalapokkal Cmiral tovább építhette a feudális Japánnal zajló párhuzamokat a zenében, így az autós üldözések (ezekből legalább négy van) lódobogásszerű muzikális kíséretet kaptak. Jellegzetessége a teljes műnek az is, hogy pár ritmusbeli átállítás után gyakran megváltozik, de a sokadik hasonlóan megkoreografált autós üldözés után is találhatóak friss ötletek benne. Ebből a szempontból kiemelkednek a „This is the Day”, illetve az arles-i üldözéshez íródott „Wrong Way” tételek. Egyes részekhez eredetileg csendet tervezett a rendező, főleg miután úgy tűnt, hogy a zenét nem is lehet megírni ilyen rövid határidő alatt. Cmiralnak mégis sikerült olyan darabot komponálni az amfiteátrumos jelenethez („Gunfight at the Amphitheater”), amely nemcsak aláfesti az akciót, hanem sokat segít annak pontosabb megértésében is.

A zene harmadik összetevője, mely általában feledésbe merül, az ambientes elemekre épülő darabok. A Ronin score-ja esetében szerencsére ezek nemcsak a film keretén belül működnek, hanem azon kívül is képesek elhozni a sötét hangulatot. Cmiral mértékkel használja az elektronikus effekteket, kedvence az úgynevezett „sweep”, mely leginkább a távolban elhúzó autók hangjára hasonlít, és az egész filmzenét áthatja. 


Az albumon a teljes, 75 percnyi zenei anyag megtalálható, és bár nagyjából időrendben szerepelnek a trackek, de a lemez producerei sikeresen elkerülték az egymás utáni témák ismételgetését, így egy kicsit felrázták a CD tartalmát. Az akciótémák és az ambientes trackek így kényelmes tempóban váltják egymást, és a ronintéma is jobb eloszlásban hallható. Az egyetlen igazán zavaró elem a „Carousel for Little Tamao” – ez a kis bohóckodás a lemez közepén sikeresen megöli az addig kialakult hangulatot, amit aztán a semmiből kell újjáépíteni. Ideális esetben ez a darab nem került volna fel az albumra, esetleg lehetne bónusztétel a végén, ahol könnyebben volna kihagyható. Fontos megjegyezni még, hogy pár tétel egybe van mosva (mint például a „The Exchange” és a „The Getaway”), így a lemez véletlenszerű lejátszása nem ajánlott. A kiadvány hibája még az, hogy bár majdnem az összes, a filmben felcsendülő zene felkerült rá, ami ritka eset, közel 70 percen át hallgatni mégis nehéz feladat. Ezt leszámítva azonban remek hangulati megoldások és ötletes hatások teszik Cmiral aláfestését a film nélkül is élvezhető, atmoszférikus és nagyzenekari score-rá.