Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Robert Rodriguez–John Debney–Graeme Revell trió szerzeményeit külön meg kellett hallgatnom lemezen is, mert a film megnézése után semmire nem emlékeztem belőlük. Az ily módon történt kétszeres tesztelés után sikerült csak kialakítani véleményem. A három szerző mindegyike a saját zenei világát passzította az alkotáshoz. Annak ellenére, hogy mindhárman kaptak egy történetet, összességében olyan lett a score, mintha egyetlen ember műve lenne (ráadásul Rodriguez még a többiek munkájába is be-besegített). A score a film nélkül nem túlságosan állja meg a helyét, ám a mozgókép sokkal kevesebb lenne nélküle – igaz, az alatt meg nem tűnik fel túlzottan. A kör tehát bezárult. Az instrumentális hanganyag különösebben értékes főtémával nem (sem) bír, a rendező egy elvont, nem túl dallamos, ám stílusos muzsikát hozott létre nyitánynak, melyben a klasszikus film noirok dohányfüstös hangulatát idézi fel a lüktető muzsika előterében hallható szaxofon idegőrlő hangja. Ez az instrumentum az, amely jellemzően végigkíséri a két órát. Amiket még felfedezhetünk (a Mátrixból ismerős Fluke hangulatilag elkülönülő betétdala mellett), azok között van brummogó tuba, izgatott basszusgitár, sivító hegedűk, rideg dobok is, és egyik sem arra utal, hogy egy vidám világban járunk. Egyszóval a bűnös város lakóinak lelkében kavargó indulatokat eredményesen mutatja be a trió, de pénzt kiadni inkább majd a Sin City DVD-jére érdemes, mintsem a soundtrackre, mert a film és a – rendkívül monotonul masírozó – score ezúttal elválaszthatatlan, sőt egymást erősítik.