Hartigan, a kiégett zsaru (Bruce Willis) utolsó ügyét kísérli megoldani nyugdíjazása előtt: egy lányt próbál megmenteni egy pszichopatától. A brutális külsejű Marv (Mickey Rourke) egyéjszakás szerelmének, Goldie-nak a gyilkosát szeretné megtalálni, miközben nem válogat az eszközökben. Dwight (Clive Owen) segíteni akar a város prostituáltszervezetének visszaszerezni egy megölt férfi fejét, ami megakadályozhatja, hogy az utcákon elszabaduljon a pokol. A három történet és a szereplők sorsa átszövi egymást. A közös bennük, hogy mindegyik főhős egy nyomasztó hely lecsúszott rétegének olyan alakja, akinek életében elérkezik a pillanat, amely alaposan megváltoztatja sorsát.
Frank Miller korszakalkotó képregényéből az a Robert Rodriguez készített filmet (erős szereplőgárdával), akitől mindezek után megbocsáthatatlanok lesznek a mindenféle kémkölykökről, cápafiúkról és lávalányokról szóló óvodai matinédarabok újabb epizódjai. A
Sin City – A bűn városa zseniális látványvilága nem más, mint egy szó szerint megfilmesített képregény. Storyboardra sem volt szükség, hiszen szinte minden egyes beállítás megegyezik a Miller által lerajzolt képsorok darabjaival. Az önbíráskodó antihősök – a maguk keményebb mércéjével mérve – jókora adag igazságérzettel felszerelkezve sújtanak le oda, ahová a törvény ökle már nem ér el, mert nem tud vagy nem is akar. Erőszakorgia káprázatos vizualitással megtoldva, tanítani lehetne.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Robert Rodriguez–John Debney–Graeme Revell trió szerzeményeit külön meg kellett hallgatnom lemezen is, mert a film megnézése után semmire nem emlékeztem belőlük. Az ily módon történt kétszeres tesztelés után sikerült csak kialakítani véleményem. A három szerző mindegyike a saját zenei világát passzította az alkotáshoz. Annak ellenére, hogy mindhárman kaptak egy történetet, összességében olyan lett a score, mintha egyetlen ember műve lenne (ráadásul Rodriguez még a többiek munkájába is be-besegített). A score a film nélkül nem túlságosan állja meg a helyét, ám a mozgókép sokkal kevesebb lenne nélküle – igaz, az alatt meg nem tűnik fel túlzottan. A kör tehát bezárult. Az instrumentális hanganyag különösebben értékes főtémával nem (sem) bír, a rendező egy elvont, nem túl dallamos, ám stílusos muzsikát hozott létre nyitánynak, melyben a klasszikus film noirok dohányfüstös hangulatát idézi fel a lüktető muzsika előterében hallható szaxofon idegőrlő hangja. Ez az instrumentum az, amely jellemzően végigkíséri a két órát. Amiket még felfedezhetünk (a
Mátrixból ismerős Fluke hangulatilag elkülönülő betétdala mellett), azok között van brummogó tuba, izgatott basszusgitár, sivító hegedűk, rideg dobok is, és egyik sem arra utal, hogy egy vidám világban járunk. Egyszóval a bűnös város lakóinak lelkében kavargó indulatokat eredményesen mutatja be a trió, de pénzt kiadni inkább majd a
Sin City DVD-jére érdemes, mintsem a soundtrackre, mert a film és a – rendkívül monotonul masírozó – score ezúttal elválaszthatatlan, sőt egymást erősítik.