Egy művész számára a legkényesebb kérdés az alkotás maga, de legalább ennyire sarkalatos pont az önértékelés, amely általában sosincs a helyén, és vagy pozitív, vagy negatív irányba, de mindenképpen túlzó bír lenni. A 22 lövés zenéjét megismerve azért kicsit felhúzódik a szemöldököm az előző bekezdés végi gondolatot olvasva, mert ebben a két órára nyújtott akciódrámában (bár pontosabban szólva inkább dráma, némi akcióval fűszerezve) minden zenei megoldással találkoztam, csak éppen műfajteremtő vagy -újító pillanattal nem. Egy többszörösen átszűrt és lecsillapított Bourne-klón az egész, rengeteg üresjárattal, hosszú szőnyegekkel és távolba révedező effektmorzsákkal.

Tény, hogy Richard Berry rendező sem tette ki Badeltet különösebb kihívásoknak – a nézőket viszont annál inkább. Az alaphelyzet eleve erőltetett: a három egykori barátból három marseilles-i keresztapa lett, melyek egyike (Reno) visszavonulna, amit az alvilág nem néz jó szemmel, így a film hetedik és nyolcadik perce közti időtartamban nyolc csuklyás rosszfiú telepumpálja ólommal. A fül alapján megsaccolt körülbelül százötven lövésből a durván másfél méteres távolság ellenére is csupán huszonkettő éri el a Reno által alakított Charly Mattei testét, és ez az arányaiban ugyan csekély számú, de egy élet kioltásához elvileg bőven elegendő találat is kevés, hogy kivonja őt a forgalomból (kicsit A megtorlóban harminc centiről elkövetett fejlövés jutott eszembe...). Charly a kórházban még ehhez képest is hamar lábra áll, és nekiáll a bosszúhadjáratnak. Pár kegyetlenebb kivégzési módot és egy agyonkamerázott autós üldözést leszámítva leginkább visszafogott agonizálás jellemzi az egész történetet, és nehezen tudom elképzelni, hogy a marseilles-i maffia ilyen erőtlen lenne például a Párizsban játszódó Elrabolva során bemutatott alvilághoz képest.