A tapasztalat azt mutatja, hogy a legritkább esetben sül el jól, ha egy hollywoodi film bemutatója folyamatosan csúszik. Ekkor ugyan – a későbbi kárt mérsékelendő – felbukkannak különféle sajtóközlemények, miszerint még véletlenül sem a félkész forgatókönyv, a hadakozó producerek, a túl nagy falattal próbálkozó rendező a késedelem oka, hanem a minél hitelesebb trükkök elkészítése és a többi, de ilyenkor mindenki tudja már, hogy nagy a baj. Az eredmény legtöbbször anyagi és kritikai bukás lesz, ahogy az a Sin City: Ölni tudnál érte esetében is történt. Most mindössze annyi a különbség, hogy itt nem a forgatás folyamata csúszott meg, mivel az sokáig – a folyamatosan lebegtetett dátumok ellenére – egyáltalán el sem kezdődött. Amikor végül, a 2005-ös nyitány után közel tíz évvel, elérkezett a folytatás premierje, már az első hétvégén kiderült, hogy az elődöt világsikerré tévő nézőket még egyszer már nem vonzza be ugyanaz a kultikussá vált képi világ.


A korábbi mozi formabontó kivitelezése, mely sokszor szinte storyboardként támaszkodott a Robert Rodriguez mellett másodjára is társrendezőként feltűnő Frank Miller képregényére, ezúttal is tökéletes, valami mégis hiányzik a végeredményből. Leginkább az erőlködés érződik rajta; az, hogy a sok beharangozásból álló bohózat után már senki nem akart visszalépni, és a produkciót mindenáron le kellett forgatni, ám már senkinek nem volt hozzá túl sok kedve. Az előzményeket hol folytató, hol kiegészítő, de a folytonosságot több színész kényszerű lecserélésével aztán megzavaró film az első harmadot követően teljesen érdektelenné válik, a bűnös város lakói képtelenek a nézői érdeklődést fenntartani. Pedig a látvány hibátlan, s eleinte azt hisszük, a feketén és a fehéren kívüli színeket továbbra is csak olykor, a hangsúly fokozására használó jelenetek képesek lesznek ismét arra, amire egy évtizede. Ám míg korábban a sztori önmagában is megállt volna, és a CGI mindehhez csak hozzátett, ezúttal az alkotást már a látványnak kellett volna megmentenie, ami viszont látványosan nem jött össze.

A nők és a gyengék elleni erőszakra egyből ugró, bivalyerős Marv (Mickey Rourke) történetszála még nagyjából rendben van, azonban a többiekéről ez már nem jelenthető ki. Egy túlzottan magabiztos fickó, Johnny (Joseph Gordon-Levitt) magának keresi a bajt azzal, hogy a rettegett szenátort saját emberei előtt alázza meg a kártyaasztalnál. A táncosnő Nancy (Jessica Alba) a politikus fejére pályázik, hogy megfizessen neki korábbi megmentője, Hartigan nyomozó haláláért, csak éppen kezdi elveszíteni ép elméjét, a cél érdekében pedig még önmagában is képes kárt tenni. Dwight (Clive Owen szerepét Josh Brolin vette át) egy igazi, halmozottan hátrányos debil, aki sokadjára is képtelen ellenállni az igéző tekintetű, őt folyamatosan kihasználó femme fatale-nak, Avának (Eva Green). Számtalan lecsúszott alak bukdácsol a város mocskos utcáin és villanegyedében egymásba ütközve, akik közt még egy kapcsolat van: sorsuk alakulása közömbös marad a néző számára. Néha pedig – teljesen feleslegesen – Hartiganként besétál Bruce Willis, hogy megkérdezze, átutalták-e már a gázsiját, és a nemleges válaszra adott szomorú nézését végül beemelték a filmbe is.


A korábbi rész muzsikáját egy szokatlan kooperáció jellemezte: két nagy nevű művész, John Debney és Graeme Revell társaságában Rodriguez munkálkodott rajta. A trióból mostanra utóbbi maradt csak meg, ő pedig maga mellé vette azt a Carl Thielt, aki kiegészítő zeneszerzőként kezdett el segíteni neki egy évtizede, s olyan Rodriguez-műveknél láthattuk a direktor melletti egyenrangú komponistaként, mint például a Terrorbolygó vagy a negyedik Kémkölykök. A sztori tehát hol folytatás, hol előzmény, azaz markánsan elkülönülő zenei világra nem volt szükség, sőt épp ellenkezőleg.

Az ilyesmi albumok teszik igazán próbára az igazságosnak legalább látszani akaró recenzorokat, nehogy alulpontozzák őket, hiszen bár összességében ez a soundtrack sem túl kellemes hallgatnivaló (a szerzemények zöme valószínűleg nem is kottából indult ki), de azt egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy nem otthoni hallgatásra született kompozíciókat hallunk, a képek alatt pedig bizony kétségtelenül helytállnak. A gyengébb részekről a jelenetek terelik el a figyelmet, míg különválasztva azt hallani, hogy miután Rodriguez korábban már rátalált társaival a helyes útra, ezúttal csak határozottan végigment rajta. Aki viszont ki nem állhatja az ilyen dohányfüstös, film noiros, néhol rézfúvósok hadakozásába kifutó kompozíciókat, annak belekezdenie sem érdemes a CD-be.


Összesen úgy százpercnyi score született (ebből persze nem minden válhatott a film részévé), míg a kiadványra ötven perc került, ám ez a megfelezett időtartam is jól demonstrálja Sin City züllött univerzumát. Mivel Rodriguezre jóval több teendő hárult a mozi kapcsán, ő komponistaként első körben csak Johnny történetének esett neki, majd később belefolyt Aváéba, Thielé pedig a Marv- és a Dwight-szál lett, de végig összedolgoztak, ezért a mű mindezek ellenére egységesnek hat, ami már az első résznél is tapasztalható volt. A felvételek idejére csatlakozott hozzájuk még néhány zenész is, hogy dobbal, gitárokkal és szaxofonnal segítsék az összkép kialakítását, míg a rézfúvósok és a vonósok részét később rögzítették.

Az átdolgozott, mogorva és hatásos főtémával ("Main Title") indítunk, ahol a rézfúvósok még csak jelzésértékűen mozgolódnak. Minden film noir elmaradhatatlan instrumentuma, a szaxofon már rögtön a második, "Johnny on the Spot" című fülledt jazzmuzsikában főszereplővé lép elő. A hangszer később olyan trackekben kap lehetőséget, mint például a "Marv vs. Frat Boys", a "Joey" és a "Dr. Kroenig". Vagy éppen a "Marv Attacks", ahol free jazzesen rikácsol, ami ugyan nem feltétlenül hallgatóbarát, ám ide mégis ideális. Egy érdekes, leginkább az Art of Noise, Anne Dudley filmzeneszerző egykori bandájának zenei világát megidéző stílussal is találkozhatunk: ilyen a "Johnny Enters Bar", az "End Titles" (mindkettőről eszünkbe juthat a zenekar "Peter Gunn" című kultikus számának brummogó dallama), illetve a dobgépes hatású "Kadie's". Előfordulnak még feszült rézfúvós-vonós csörték is: ilyenre a "Marv & Dwight"-ban, a "Mort's Descent"-ben, a "Marv & Nancy Ride"-ban és a kakofóniába kifutó "Roark"-ban találunk példát. A "Nancy's Kiss of Death" vezeti be a kifejezetten eltalált thrilleres hangulatot. Az efféle, a legtöbb esetben a végzet zöld szemű asszonyához kapcsolható darabok közé sorolható az "Ava", az "Ava in Bed", az "Ava Seduces Mort", a "Sin City Waltz", a "Johnny Down & Out" és a "Nancy Visits Grave", melyek a lemez legjobb pontjai.


A nyomasztó hangulat az első perctől az utolsóig jellemző, mindössze három betétdal töri meg a fenyegetettség folyamatos érzését. Marci Madison egy countrys beütésű, közepesen bosszantó csacskasággal jelentkezik, Rebecca Rodriguez, a rendező testvére és a két Machete-mozi vágója pedig egy Twin Peaksbe illő, tulajdonképpen kellemes balladát dalol el. És itt van az a Steven Tyler is egy feledhető, Aerosmith-közeli számmal, aki az emlékezetes vilniusi, nem hivatalos, ám annál emlékezetesebb fellépése után (ahol magát egy nyugdíjas német asszonynak álcázva próbálta meg sikertelenül elénekelni az utcán saját számát, a "Crazy"-t) arról győzködi a hallgatót, hogy igazából maradt még hangja. Robert Rodriguez és Carl Thiel instrumentális kompozícióiról még annyit, hogy aki az első rész aláfestését szerette, annak ezé is tetszeni fog, hiszen a folytonosság biztosítva lett, aki pedig már első alkalommal is viszolygott ettől a nagyobb befogadóképességet igénylő, kavargó zenei világtól, azt nem fogja az sem meggyőzni, hogy a darabok minden fejfájdító kaotikusságuk ellenére is működnek a jelenetek alatt.