Revolverhősök, cowboyok, indiánok, aranyásók és banditák. Sokáig ők voltak a közönség kedvencei, a hetvenes évektől azonban csökkenni kezdett irántuk az érdeklődés, s Hollywood is jobbnak látta más zsánerekre helyezni a hangsúlyt. A szépen lassan feledésbe merülő western műfajt a tengerentúlon 1989 februárjában műsorra tűzött, Larry McMurtry Lonesome Dove című kötetén alapuló minisorozatnak sikerült felráznia, melyet olyan kiemelkedő darabok követtek, mint a Clint Eastwood-féle Nincs bocsánat vagy Kevin Costner Farkasokkal táncolója. E trió bebizonyította, hogy a jól eltalált vadnyugati projektek iránt továbbra is élénk az érdeklődés, s ezt később olyanok is megerősítették, mint a Tombstone – A halott város, a Börtönvonat Yumába vagy az Aljas nyolcas.


Miközben Simon Wincer (Harley Davidson és a Marlboro Man) a Pulitzer-díjas történet megelevenítésén dolgozott, azon gondolkodott, miként láthatná el színvonalas zenével úgy, hogy ne lépje túl a tévés berkekre vonatkozó költségvetés határait. A fáma szerint miután a direktor részleteket hallott az Isten veled, király! muzsikájából, eltökélte, hogy Basil Poledourist fogja leszerződtetni. „A nyers vágásos változatot Dyson Lovell producer irodájában nézhettem meg, és minden egyes képkockáját imádtam. Azonnal hazamentem, a zongorámhoz ültem, s alig egy óra alatt megírtam a négy fontosabb témát. Jól sikerültek, tudtam, hogy jók lesznek. Nem kételkedtem bennük, nem hezitáltam, nem dolgoztam át őket. Tisztán áramlottak és energikusak voltak” – nyilatkozta a szerző, aki számtalan remek kísérettel gazdagította Hollywoodot, a rangosabb szakmai elismerések azonban ritkán találták meg. Ezen kevés apropó egyike a Texasi krónikák, melynek dallamaiért második BMI-díját, valamint első és egyetlen Emmy-elismerését vehette át. Ez azonban nemcsak azért volt különösen fontos állomás számára, mert a produkciónak ítélt hét Emmyből egyet ő kapott, hanem azért is, mert a négyszer kilencven percre bontott minisorozatot, a színészi és a rendezői munkán túl, az aláfestés miatt is számtalan dicséret illette – az elismerő szavak függetlenek voltak attól, hogy kritikusoktól, szakmabeliektől vagy épp kikapcsolódásra vágyó nézőktől érkeztek.

A westernek esetében nemcsak a jó karakterábrázolásnak és a vadregényes tájak ízléses bemutatásának van kulcsfontosságú szerepe, hanem a zenének is, ráadásul utóbbinak rögvest két szempontból is: nem mindegy mikor szól, és mit közvetít. Poledouris tisztában volt ezzel, a Conan, a barbár pedig ekkorra már tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy nemcsak a hangulatot, hanem az arányokat is mesterien érzi. A Texasi krónikákban epizódról epizódra növelte a kíséret mennyiségét, a rendelkezésére bocsájtott negyvenfős zenekar tagjai pedig olyan hangszereket is megszólaltattak, mint a bendzsó, a cimbalom, a rumbatök, a guiro, a doromb, a gitár vagy a tangóharmonika.


Poledouris művének változatosságát a négy vezérdallamon túl az biztosítja, hogy a fontosabb karakterek esetében döntően a szimfonikus előadásra, a többinél pedig az úgynevezett vadnyugatias megközelítésre támaszkodott. Ezáltal nemcsak azt érte el, hogy egy hozzá hű megszólalású, mégis autentikus muzsika szülessen, hanem azt is, hogy ne lépje túl a büdzsét. A hatórás produkció alig kétharmada részesült aláfestésben, melyből első ízben a Cabin Fever jelentetett meg szemelvényt, amelyet aztán a Sonic Images toldott meg tízpercnyi játékidővel, majd a Varése Sarabande bővített tovább. Jelenleg utóbbi változat szerezhető be legkönnyebben, ám hátránya a komponista lánya, Zoë Poledouris és férje, Angel Roché által jegyzett bónusz szám, a „Let’s Remember”, mely ugyan a főbb témákból indul ki, stílusával azonban erősen kilóg az összképből, agyonüti azt a varázst, ami visszafogottan, méltóságteljesen koronázódik meg a „Captain Call's Journey” – „Farewell Ladies / Finale” duóval.

Poledouris témacsokrát a „Theme from Lonesome Dove” mutatja be, melyben a visszavonult texasi rangerek (Robert Duvall, Tommy Lee Jones, Danny Glover, Tim Scott, Robert Ulrich) múltja éppúgy megjelenik, mint az előttük álló kaland, illetve érzéseik, gondolataik. Az itt megjelenő négy motívum a muzsika táptalaja, mellyel rendkívüli érzékkel, az események tükrében játszadozott el a szerző. Az érzelmek széles palettájára pedig nagyon is szüksége volt az alkotásnak, mert bár a szellemes párbeszédekkel tarkított Texasi krónikák alapvetően kalandfilm, drámával és némi szerelemmel fűszerezve fókuszál az emberi sorsokra, amihez az 1870-es évek Amerikája szolgál díszletként. Poledouris a „Jake’s Fate”-ben éppoly parádésan tükrözi mindezt, mint a „Statue / Deets Dies”-ban, a „Sunny Slopes of Yesterday”-ben, a „The Leaving”-ben, az „On the Trail”-ben, a „Gus and Pea Eye / The Search”-ben, a „Gus Dies”-ban vagy a folyam zárását aláhúzó „Farewell Ladies / Finale”-ben.


A muzsika iránti figyelmemet azonban első körben nem ezek, hanem a „Night Mares (Deets, Newt)” keltette fel. Az itt elénk tárt, a „Farewell Ladies / Finale” végén is felcsendülő ötlet az első igazán westernes darab az albumon, ráadásul nem is akármilyen módon tálalva kapjuk ezt, hiszen a dinamizmus és az elegancia egymással karöltve jár benne. Az első három felvonás zárótételeként is bevetett téma hallatán álltam még nyitottabban a kiadvány felé, s vontam le azt a konklúziót, hogy Poledouris méltóságteljes, kimért, kalandvággyal, érzelmekkel túlfűtött vadnyugati muzsikája úgy tiszteleg a műfaj nagyjai előtt, hogy közben messzemenőkig igyekszik készítője kézjegyeire támaszkodni.

De azok sem fognak csalódni e korongban, akik jellegzetesebb, határozottabb megközelítést várnak egy ilyen stílusú kísérettől, hiszen a Diane Lane és Anjelica Huston motívumára épülő „Arkansas Pilgrim (Clara, July, Lorená)”-ban a bendzsó is előkerül, s további, a korszakot szimbolizáló instrumentumok, megoldások sorakoznak fel a „Cowboys Down the Street”-ben és a „Murdering Horse Thieves”-ben is. „Úgy gondolom, az amerikai, a skót és az ír népzenék iránti érdeklődésem éppúgy jó szolgálatot tett, mint a misztikus vadnyugat iránti rajongásom” – mesélte Poledouris, aki az imént említettek mellett a „Sunny Slopes of Yesterday”-be, a „The Leaving”-be, illetve az „On the Trail”-be még ha érintőlegesen is, de szintúgy belecsempészte ezen jegyeket.


Hőseink számos kalanddal, próbatétellel találják szemben magukat, a történet azonban ennek ellenére lassú folyású, amit a zene is tükröz. Egyes tételeiről a jelenetek ismerete nélkül a legutolsó gondolatunk lenne az, hogy mindez westernhez íródott, ám Poledouris minden egyes ötlete remekül illeszkedik a képsorokhoz, nagyon szépen erősíti a kamera által felvetteket. Emiatt is figyelt fel rá Costner, aki a Farkasokkal táncoló apropóján fel is kereste őt, ám végül nemleges választ kapott, mert a munkálatok egybecsúsztak a zeneszerző egyik barátjának aktuális projektjével, az Intruderek támadásával. „Nehéz döntés volt, nagyon nehéz, mivel már elköteleztem magam John Miliusnak. De aztán A pálya csúcsán révén végül dolgozhattunk együtt Kevinnel, John Barry pedig csodálatos munkát végzett a Farkasokkal táncolón. Az akkori Oscar-díj-átadóra én is elmentem, Mike Medavoy pedig rám nézett, és azt mondta: ’Te is lehettél volna’. Igaza volt!” – mesélte egy későbbi interjú alkalmával Poledouris.

A komponista remek munkát végzett, bár bizonyos pontokon műve sokkal jobban érvényesülne, ha nagyobb létszámú zenekar tolmácsolhatta volna (remek példa erre a hasonló stílusban íródott A Winchester mestere muzsikája). A széria sikerének nyomán McMurthy további, e témában született regényei is megelevenedtek, a folytatásoknál azonban már nem működött közre Poledouris. Bár a szintén Wincer rendezte Komancsok holdjánál komolyan fontolgatta a visszatérést, betegsége olyannyira eluralkodott rajta, hogy a filmet még megnézte, score-ját azonban már nem tudta elvállalni. A Texasi krónikák: A vad vidék esetében Ken Thorn adaptálta ugyan szerzőtársa főtémáját, a soron következő David Shire (Texasi krónikák: Laredo utcái), David Bell (Texasi krónikák: A Holtak útján), Lennie Niehaus (Komancsok holdja), valamint Terry Frewer (Lonesome Dove: The Outlaw Years) viszont saját utakat jártak, így a McMurthy-kötetek feldolgozásai zenei szempontból nem rendelkeznek közös ponttal.


„Élmény volt ezen a score-on dolgozni, szinte minden könnyedén zajlott a remekül adaptált kötet, a színészi játék és a rendezés miatt. Úgy érzem, azért születtem, hogy zenét készíthessek ehhez, s örökké hálás leszek Simonnak azért, hogy lehetőséget adott nekem rá” – mesélte Basil Poledouris, akire az ausztrál származású direktor A Winchester mestere, a Harley Davidson és a Marlboro Man, illetőleg a Szabadítsátok ki Willyt! esetében is nyugodt szívvel támaszkodott. A komponista a Texasi krónikák: Lonesome Dove és A Winchester mestere mellett a 2004-ben bemutatott Butch és Sundance legendája révén merülhetett el a törvényen kívüliekkel, párbajhősökkel tűzdelt világban (a Costner által rendezett Fegyvertársaknál szintén felmerült a neve, ám végül a lehetőség Michael Kamenre szállt), s bár az imént említett trió munkásságának elenyésző hányadát képezi, mindegyik remek választás, ha jó hangulatú, eleganciával átitatott westernmuzsikára vágyunk.