Ideje egy teljes írást szentelnünk Nick Cave és Warren Ellis művészetének, hiszen már nem egy filmzenét készítettek, de valahogy úgy alakult, hogy műveik eddig még csak évértékeléseinkben kaptak említést. Egy nagyon régi baráti és munkakapcsolatról beszélhetünk, mivel Ellis az 1983-ban alapított Nick Cave & The Bad Seeds oszlopos tagjaként már évtizedek óta együtt dolgozik az énekes-zeneszerzővel. Első közös filmjük a 2005-ös, John Hillcoat rendezte Az ajánlat című western, melynek Cave írta a forgatókönyvét, ahogy a szintén Hillcoat fémjelezte Fékezhetetlenét is. Ezen alkotások, valamint a Cormac McCarthy regényéből készített Az út aláfestéséhez Cave egyaránt bevonta a saját jogán, önálló komponistaként is ismert Ellist, aki többek közt az Oscar-jelölt Mustang, illetve a neves gitárosról szóló Django dallamait is szerezte. Sokan a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford kapcsán figyeltek fel először arra az összetéveszthetetlen zenei világra, melyet közös erővel megteremtettek (és vittek tovább például a Mars – Utunk a vörös bolygóra című félig fikciós sci-fi minisorozatra is), és amelyre egy olyan isten háta mögötti helyen játszódó mozi esetében is szükség volt, mint a Wind River – Gyilkos nyomon.


A történet a hó borította Wyoming hegyeinek tövében zajlik, az év legzordabb időszakában. Cory Lambert (Jeremy Renner), a nyomolvasásban jártas vadász felel azért, hogy a helybéli gazdák biztonságban tudhassák jószágaikat a ragadozóktól. Egyik felderítőútja során a férfi egy az indián rezervátum területén, mezítláb heverő holttestre bukkan. Mivel bebizonyosodik, hogy a lány haláláért nem kizárólag a hideg okolható, ugyanakkor a helyi seriff fennhatósága e körzetre már nem terjed ki, az FBI bevonása szükséges, akik egy fiatal, tapasztalatlan ügynököt küldenek ki. Jane Banner (Elizabeth Olsen) azonban nem hajlandó hamar lezárni az ügyet, és a helyszínt a legapróbb facsemetéig bezárólag tökéletesen ismerő Lambert segítségével igyekszik kideríteni, ki okozta az áldozat halálát.

Amerikában minden társadalmi csoportra vonatkozólag készítenek statisztikát az eltűnt személyekről, az indiánok esetében azonban nem létezik ilyen. A színészként, illetve a Sicario – A bérgyilkos forgatókönyvírójaként is ismert Taylor Sheridan mintha csak a sokadrangúnak tekintett őslakosok máig ismeretlen sorsú eltűntjeinek állítana emléket, így mozijában a tettes utáni hajtóvadászat csak az egyik szál. Betekintést nyerhetünk a megpróbáltatások által megedződött vagy épp megtört helyiek életébe is, akik közül egyesek számára a hagyománytisztelet még szent dolog, akad, akit a kilátástalanság a drog rabjává tett, a többség viszont, amint teheti, messzire menekül a reménytelenségből. Nem egy szokványos krimiről, pláne nem thrillerről van szó, a kisebb vérfürdőbe torkolló leszámolás is teljesen váratlanul, formabontóan zajlik le, az igazságot szolgáltató végjáték pedig kifejezetten elegáns. A kiváló teljesítményt nyújtó Renner és Olsen karaktere mindvégig életszerű marad, akciófilmes túlzások után itt szükségtelen kutatni. Remek dráma született, 2017 egyik legerősebb produkciója, melynek score-ja is minden figyelmet megérdemel.


Sheridan nem fogott hosszas keresgélésbe avégett, hogy ki legyen az, aki betölti a zeneszerzői posztot, egyszerűen csak felkérte a szintén az ő szkriptje alapján forgatott A préri urai komponistáit. Szokásukhoz híven, a két művész alaposan kivette részét a Wind River score-jának előadásából. A prágai filharmonikusok vonósaihoz csatlakozva Cave a vibrafont, a zongorát, illetve annak légiesebb, csilingelőbb hangú társát, a cselesztát szólaltatta meg. Ellis brácsával, hegedűvel, szintetizátorral erősítette az összképet, valamint bevetette egyik kedvenc hangszerét, a guitaretet is, melynek hangja és fémpálcikás megszólaltatási módja egyaránt a némileg ismertebb, afrikai kalimbát idézi. Közreműködött még egy hattagú vegyes kórus, akik mellett időnként a komponisták is hallatták hangjukat a siker érdekében.

Jéghideg, mégis érzelmekkel teli – így tudnám összefoglalni a score-t, melynek stílusa teljesen egységes, a trackek közt egy-kettő kivételével nem találunk olyat, amely akár ritmikailag, akár a megközelítést illetően kilógna a többi közül, a szerzeményekben közös, hogy mindegyik rendkívül jól illik a jelenetekhez. A zenei képlet meglehetősen letisztult: a fehérlő, végtelen hómezőket és a föléjük magasodó hegyeket nyugodt, vonósokkal, szintetizátorral kísért, ambientbe hajló alapok jellemzik, melyekben gyakran kapnak főszerepet a countrys hangzású szólóhegedűre írt dallamok (például: „Snow Wolf”, „Zed”). A fájdalmas melankóliára olyan trackek jó példák, mint a panaszos kórus első felbukkanásától emlékezetes, szinte szakrális jellegű „Tell Me What That Is”, vagy a „First Body”, ahol remekül összedolgozik a háttérben a guitaret és a zongora. Nehéz választani, de a szomorúság olyan darabokból árad leginkább, mint a „Breakdown”, a „Bad News”, a „Corey’ Story”, a „See You Tomorrow”, a „Memory Time” vagy a „Survive or Surrender”.


„Távol szerető pillantásodtól, egyedül futok a szélben” – mormogja Cave a „First Journey”-ban, a pár sorból álló, az adott jelenetekben is igen hatásos versikét pedig a „Second Journey”-beli második feltűnéskor már szinte csak suttogja. A kórus és a vokál a legmarkánsabban a költői sorok harmadik, egyben utolsó felbukkanásakor, a „Three Seasons in Wyoming”-ban jelennek meg. Míg e tételek csak a kifejezetten ide írt költemény elhangzása miatt lógnak ki társaik közül, az elektromos gitáros hangolást idéző „Meth House” már stílusában is, aminek oka a teljes nihil megteremtése, mivel akkor szól, amikor a főszereplők a seriffel ellátogatnak a heroinista gyanúsítottakhoz. Meg kell még említeni azt a nyomasztó, fojtott, vibráló atmoszférát is, amely például a „Lecture”-re és a „Cabin”-re, illetőleg a hangulatfokozás terén csillagos ötöst érdemlő zárótételre, a „Wind River”-re is jellemző.

A Nick Cave & The Bad Seeds koncertjein filmzenei darabokra valószínűleg felesleges számítani, hiszen azok még a banda dalaira jellemző intimitáshoz képest is túl intimek. A két alapember score-jai nem költöztek be a koncerttermekbe, és ez így van jól, nem is ott a helyük. A lejátszóban annál inkább, mert hatásosságukat nem veszítik el a jelenetek nélkül sem, zömük albumként is tökéletesen életképes. Cave és Ellis kifejezetten sikeresen implantálta saját, illetve a The Bad Seeds formabontó stílusát a mozgóképes világba, mert nem annyi történt, hogy filmzenéikből egyszerűen csak kihagyták Cave énekét, minden más pedig ugyanaz maradt, hanem hangzásvilágukat teljesen elvitték a filmes nyelvezet által megkövetelt irányba, s ily módon alkalmazkodva egy sajátos ízzel színesítették a palettát.


„A csodálatos Wind River zenéjét legfőképpen a csillapíthatatlanul süvítő szél és a hó síri csöndjének kettőssége ihlette. Ezen elementáris erők hatására egy kísérteties hangulatú score-t komponáltunk, melyet suttogó hangok, felerősödő, majd elhalkuló kórus, valamint lüktető elektronika jellemez. Óriási öröm volt együtt dolgozni Taylor Sheridannel. Úgy tűnik, páratlan módon megértette a zene erejét, aminek köszönhetően az a film fontos szereplőjévé válhatott” – fogalmazták meg a szerzők. A Wind Riverhez egy a magányt, az elhagyatottságot és a megtört emberekből álló közösséget káprázatosan érzékeltető, nagyon szomorú, mégsem lehangoló aláfestés íródott, mely gondolkodás nélkül a páros legerősebb művei közé helyezhető.