Szigorú tekintet, dagadó izmok és annyi fegyver, amennyit csak egy emberre akasztani lehet: nagyjából ezekkel tudnám jellemezni azon akcióhősöket, akikért a nyolcvanas évek moziközönsége, a hazai helyzetet tekintve pedig a hangalámondásos videofilmek nézőinek többsége rajongott. A műfaj legismertebb ikonjai egyértelműen Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone voltak, akiknek neve hosszú évekig egyet jelentett a biztos sikerrel. Míg a manapság inkább politizálással foglalatoskodó Schwarzi anno Conanként és T-1000-esként, addig Sly Rockyként hívta fel magára a figyelmet, hat évvel később pedig egy másik karakternek, a vietnami veterán Rambónak köszönhetően vált ünnepelt színésszé – s mindmáig ez a két legismertebb alakítása, aminek minden bizonnyal ő is tudatában van, hiszen megannyi félresikerült szerep után idén ismét belebújt a bőrükbe egy-egy folytatás erejéig. Bár a mai akciósztárokat már nem a fenti szempontok alapján ítélik meg, kettejük mozijainak jelentős része mára éppúgy kultuszfilmmé vált, mint amennyire kultikussá váltak az általuk megformált karakterek.


Ted Kotcheff rendező (Különleges küldetés, Hóbortos hétvége) Rambo – Első vér című alkotása David Morrell írásán alapul, amit az írók (Michael Kozoll, William Sackheim és Sylvester Stallone) a hollywoodi íratlan szabályok betartása érdekében kénytelenek voltak néhány ponton módosítani (például, hogy a főhős a regénnyel ellentétben végül túlélje ezt a macska-egér játékot) úgy, hogy közben azért ügyeltek a történet kerekségének megtartására. A címszereplő a háborúból visszatért, exzöldsapkás John J. Rambo azon több ezer amerikai katona egyike, akik a harcmezőről hazaérvén üresnek és céltalannak érzik életüket (a film ezen vonala egyébiránt arra a komoly problémára világít rá, ami a Vietnamból leszerelt katonák többségére jellemző volt). Leszerelése után városról városra járva igyekszik felkutatni egykori bajtársait, cimboráit, mígnem az egyik település seriffje, Will Teasle (Brian Dennehy) az esetleges konfliktus elkerülése érdekében felszólítja hősünket, hogy hagyja el a várost. Rambót azonban makacssága és a seriff nem éppen kedves modora hamar bajba keveri...

Ehhez a nem túl bonyolult forgatókönyvvel rendelkező, ám remek kikapcsolódást nyújtó akciófilmhez Jerry Goldsmitht szerződtették le, aki akkoriban igencsak elfoglalt volt – jól mutatja ezt, miszerint ugyanebben az évben került bemutatásra az Inchon című háborús film, a nagy sikert aratott Poltergeist – Kopogó szellem, továbbá A NIMH titka, az Éjszakai átkelés, valamint a The Challenge, amelyek aláfestései szintén a Mester nevéhez fűződnek. A szerző több évtizedes munkássága során az Antikrisztus-filmek (vagyis az Ómenek) után ez volt a második és egyben utolsó trilógia, amin dolgozhatott, s háromnál többször csupán a Star Trek-filmek esetében kérték fel egy széria aláfestésének megkomponálásához. A Rambo-filmek egyébiránt nemcsak a legismertebb akciózenéit eredményezték Goldsmith számára – továbbá egyfajta irányvonalat adtak a későbbi, szintetizátorral kiegészített nagyzenekari játékkal létrejött, hasonló stílusú munkáinak –, hanem hosszú távú munkakapcsolatot és barátságot is a film egyik producerével, Andrew G. Vajnával, akivel később olyan alkotásoknál dolgozott együtt, mint a Total Recall – Az emlékmás, a Medicine Man vagy A 13. harcos.


A Rambo-trilógia aláfestései hamar előtérbe kerülnek, ha egy filmzenekedvelő társaságban a szerző akciómuzsikáira terelődik a szó, ugyanakkor remek példák tudnak lenni akkor is, ha laikusok körében szentelnénk néhány gondolatot Goldsmith pályafutásának, hiszen a film igen népszerű, az első rész albumának "Home Coming", valamint "It's A Long Road" című tételeinek (ez utóbbiból egyébként egy betétdal is készült, ami Dan Hill előadásában hallható) visszafogott heroikussága pedig minden bizonnyal elismerő szavakat váltana ki. Ezek a lassú, gitárjátékkal színesített, főként fúvós- és vonósszekcióra épülő tételek remekül tükrözik Rambo megtört, hazafias jellemét, melyek közül az utóbbi számos Goldsmith-koncert repertoárjában szerepelt már – többek között a hazánkban megrendezésre kerültben is. Számomra egyébiránt az "It's A Long Road" a Goldsmith-diszkográfia legmeghatározóbb főtémáinak egyike, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

A keretként működő, nagy érzelmi töltetű tételek között igényes akcióthriller-zenék csendülnek fel, melyek dallamos részekkel éppúgy rendelkeznek, mint vészjósló vagy éppen lopakodást alátámasztó percekkel. Itt csendülnek fel azok a Rambo-témák (az elsőt a "First Blood" című trackben, majd a "Mountain Hunt"-ban hallhatjuk), amelyek a későbbi mozik esetében (főként a másodiknál) már sokkal ünnepélyesebben és kiforrottabban vannak jelen – persze azoknál már a filmek is inkább azt a fajta muzsikát kívánják meg. Az első rész több feszültségteli percet, hirtelen zenekari reakciót igényel, így az olyan tételek, mint a "The Tunnel", a "Hanging On", a "The Razor" vagy az "Over the Cliff" pergődobjai, zongora- és szintifutamai, valamint enyhén kakofón rezesszólamai abszolút indokoltak. Mindezt egyedül a "My Town" töri meg, ahol kissé átdolgozva, síró vonósok kíséretében idézhetjük fel néhány pillanatig az elején megismert főtémát.


Én először a második rész zenéjét hallottam, és csak jóval később került kezembe a nyitó epizód aláfestése, ami az első hallgatás után nem igazán nyerte el tetszésemet, ám később újból és újból lejátszottam, majd szépen lassan megkedveltem. Számomra ez Goldsmith későbbi akciózenéinek alapköve, és számos olyan zenei megoldást tartalmaz, melyet később továbbfejlesztett, tökéletesített, s ez olyan gördülékeny score-okat eredményezett, mint például a Salamon király kincse, Az elnök különgépe, az Életre-halálra, a Tűzparancs vagy A múmia aláfestése. Bár a Rambo – Első vér muzsikája több formátumban és kiadó gondozásában megjelent már, jelenleg a legkönnyebben a Varése Sarabande által 2000-ben megjelentetett korong érhető el, amelyet megéri beszerezni – és nemcsak a Goldsmith-rajongóknak.