A filmipar már évtizedek óta foglalkozik a mesterséges intelligencia térnyerésével: a Terminátor-moziktól a Szárnyas fejvadászon át az Én, a robotig vagy az Ex Machináig számtalan alkotás tette központi témájává, a legtöbb esetben ellenségünkként ábrázolva. Napjainkban egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy ideje lenne lassítani a fejlesztések irányán vagy legalábbis iramán, mielőtt végleg kicsúszik a gyeplő a kezünkből. Ahogy azonban a dolgok jelenleg világszerte állnak, úgy tűnik, szegény MI-nek esélye sem lesz arra, hogy a fejünkre nőve elpusztítsa az emberiséget, hiszen láthatóan fenntartjuk a jogot arra, hogy mi magunk ezt sokkal korábban megtegyük. Az Alkotó története azonban még a klasszikus szemlélet mentén halad.


A nem túl távoli jövőben járunk, amikor a sokáig az emberek segítségére lévő mesterséges intelligencia – öntudatra ébredve – Los Angelesben felrobbant egy atombombát. A további tömegkatasztrófák elkerülésének érdekében Nyugaton teljesen betiltják az MI-t, ellentétben Új-Ázsiával, ahol nemcsak, hogy befogadják az emberektől szinte megkülönböztethetetlen robotokat, de egyenlőként is kezelik őket. A nyugatiak terve az, hogy a robotokat mind egy szálig kiirtják, ebben pedig egy lebegő, űrállomásszerű katonai támaszpont, a NOMAD segíti őket, mely képes a magasból bombákat zúdítani a kijelölt helyre, a föld színével egyenlővé téve azt. Joshuát, az egykori kommandóst azzal keresik meg a seregtől, hogy segítsen megtalálni és megsemmisíteni az MI alkotta új szuperfegyvert, mely elpusztíthatja a tíz éven át épített NOMAD-ot, ezzel pedig az emberek és a robotok csatája végleg eldőlne az utóbbiak javára. A személyes motivációtól fűtött férfi meg is találja a fegyvert, azonban arról kiderül, hogy nem más, mint egy gyerektestbe bújtatott android, akinek likvidálása így már nem is tűnik olyan könnyű feladatnak.

Az Alkotó rendezője Gareth Edwards, aki olyan filmeket készített, mint a 2014-es Godzilla és a Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet, továbbá a pályáját 2010-ben belendítő Monsters. Már utóbbinál megmutatkozott a filmtrükkök iránti szenvedélye, hiszen a vizuális effektusokat ő maga készítette el, emellett eredeti helyszíneken, olykor engedély nélkül forgatott. Hollywoodban persze már nincs szüksége efféle gerillamódszerekre, azonban sajátos megközelítésének köszönhetően (egyes színészek és a statiszták zöme például csak utólag tudta meg, hogy embert vagy robotot alakított-e) a legnagyszabásúbb blockbusterek látványvilágát tudta megvalósítani, azok költségvetéséhez képest szinte aprópénznek ható nyolcvanmillió dollárból. A látványvilág és a trükkök megsüvegelendően fantasztikusak lettek (a helyszínek közt Nepál, Tokió, Kambodzsa, Vietnám, Indonézia és Thaiföld is megtalálható), olyan filmek juthatnak róla eszünkbe, mint az Apokalipszis most, a District 9 vagy az Elysium. Edwards egy interjúban elárulta, hogy a Szárnyas fejvadász éppúgy inspirálta, mint A bolygó neve: Halál és az Avatar, az animeklasszikus Akira, a kommandós és a gyerek közti dinamika terén pedig a Clint Eastwood rendezte Tökéletes világ is ihletforrásként szolgált számára.


Ami a főszereplőt illeti, Joshua alakítóját, John David Washingtont most láttam filmben először, de nem sikerült megkedvelnem, egyelőre úgy tűnik, nem örökölte apja, Denzel karizmáját. Ken Watanabe-t viszont mindig jó látni, Gemma Channel könnyű szimpatizálni, az Alphie névre keresztelt robotot játszó Madeleine Yuna Voyles tehetséges, és bár a kiváló karakterszínészt, Allison Janney-t főgonosznak megtenni több mint érdekes ötlet, azonban mégsem bizonyult tévútnak a szerepre. Hans Zimmer zenéje viszont nem igazán hatott rám, meglehetősen középszerűnek találtam, és a moziból hazafelé már fogalmaztam is a kritikámat, legfeljebb hat pontot adva a score-ra. Kiemelve, hogy az instrumentális muzsikát milyen mértékben lepipálta az emlékezetesség terén az éjszakai repüléshez kiváló érzékkel beválogatott Radiohead-szám, az „Everything In Its Right Place” vagy Debussy „Claire de lune”-je. De akkor mégis miért látható fent nyolc pont?

Edwards rendezései közül a Godzilla és a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet közismert filmek, ahogy Alexandre Desplat, illetve Michael Giacchino ezekhez megálmodott aláfestései sem szorulnak bemutatásra. Itt hívnám fel viszont a figyelmet a Monsters, e sci-fibe oltott szerelmi road movie igen hangulatos score-jára, melyet az elektronikus zenei világból érkező Jon Hopkins írt. Ami a hangulatosságot illeti, e téren Az Alkotó muzsikáját sem érheti panasz. „Ha egy blockbuster és egy művészfilm közti vékony határvonalon akarsz egyensúlyozni, akkor nem találsz alkalmasabbat Hans Zimmernél” – fogalmazta meg a direktor, azonban első választása mégsem rá esett. Ugyanis az az ötlete támadt, hogy filmjének témájához alkalmazkodva, nem hús-vér zeneszerzőt keres, hanem a mesterséges intelligenciát hívja segítségül, és azzal íratja meg a muzsikát, csak épp Hans Zimmer stílusában. A végeredményt ugyan Edwards átkozottul jónak tartotta, ám úgy vélte, hogy tíz pontból mindössze hetet érdemelne, ám akkor már miért ne inkább magát a német művészt keresse fel, aki nagyobb eséllyel lenne képes tízpontos Zimmer-zenét írni? Azzal, hogy a rendező lemondott a virtuális zeneszerzőről, valószínűleg a szakma részéről érkező népharagot sem tapasztalta meg. Mint tudjuk, Hollywoodban jelenleg is zajlik a színészek sztrájkja (a forgatókönyvíróké pedig nemrég zárult le), a hosszú hónapok óta tartó munkabeszüntetést okozó vitás pontok egyike pedig pont a mesterséges intelligencia hódításával kapcsolatos. Edwards mindazonáltal úgy véli, a fejlődésnek nem lehet gátat szabni, és ahogy a Photoshop nem okozott kárt a festészetnek vagy a grafikai tervezésnek, úgy az emberiség az MI-nek is több előnyét, mint hátrányát élvezheti majd.


A direktor Az Alkotóhoz született, mesterséges intelligencia összetákolta szerzeményeket megmutatta Zimmernek, aki szórakoztatónak találta őket, de aztán megírta saját elképzelését Steve Mazzaro (Fejlövés) társaságában, akivel közösen a Chappie című, tárgyfilmünk témájához több ponton is kapcsolódó 2015-ös sci-fi muzsikáját is jegyzi. Mivel a történet nagyrészt Új-Ázsiában játszódik, Zimmer visszanyúlt az egyik legkülönlegesebb hangzásvilágú zenéjéhez, melyet a Patricia Arquette főszereplésével készült, 1995-ös A szabadság ösvényeinhez írt. A fafúvósok és fém, többek közt gamelán ütőhangszerek vonósokkal kiegészülő kombinációja megkapó ízzel látja el Az Alkotó aláfestését is. Olyan trackek kaptak kisebb-nagyobb mértékben egzotikus adalékot, mint a meditatív „A Place in the Sky”, az egyaránt nyugtalanító „Where It All Began” és a „Surrounded”, a szépséges „Heaven”, az éteri „The Wounded” vagy az egyetlen akciótétel, a „Lab Raid”. De nem csak az egzotikum van jelen. Ünnepélyesen és áhítatosan dalol a kórus a „Prayer”-ben; ennek és a „Missile Launch”-nak köszönhetően pedig felidéződik Zimmer egyik legnépszerűbb zenéje, a Csillagok között orgonás világa.  A két legkatartikusabb hatású tétel a csendesen induló, majd izgalmasan kiteljesedő „Standby”, továbbá a „True Love”-ra keresztelt érzelemdús zenei finálé – utóbbi egy Zimmer-koncerten is nagy sikert aratna még azok körében is, akik korábban sosem hallották.

„Egy megvalósult álom, hogy Hans Zimmerrel és Steve Mazzaróval dolgozhattam. Az általuk teremtett zene a film érzelmekkel teli szíve, nagyban különbözik bármitől, mint amit korábban komponáltak” – fogalmazta meg a rendező. Mint feljebb már céloztam rá, a jelenetek alatt nem fogott meg a score, amihez valószínűleg annak is köze volt, hogy Az Alkotóban egy elgondolkodtatóbb, okos kérdéseket és hangsúlyosabb drámát felvonultató film lehetősége rejlett egy látványos, ám súlytalan sci-finél, semleges főszereplővel. Időpocsékolásnak így sem tartom, ami a zenére – a kezdeti ellenérzésemet felülbírálva – hatványozottan igaz. Ahogy ugyanis itthon, első alkalommal, fejhallgatót használva elindítottam, a játékidő előrehaladtával egyre jobban megkedveltem, és vissza tudtam idézni a segítségével a jeleneteket (ez a „Standby”-ra és a „True Love”-ra különösen igaz), s megfogott a világzenei hangszerek alkalmazása is. Az aláfestés nem válik majd a zimmeri életmű egyik klasszikusává, azonban önmagában hallgatva (is) hatásos.


Valószínűleg egy-két éven belül mozikba kerül majd az első, mesterséges intelligencia által készített zenével ellátott film, ami technikai erődemonstrációként bizonyára érdekes lesz. Azonban elég bizarr elképzelni, hogy a nézők a stáblistán megjelenő „Music Composed by Artificial Intelligence Virtual Artist” felirat láttán majd elkezdik várni a „művész” következő zenéjét. Talán sokan átlátnak majd a szitán, és ráébrednek, hogy amennyiben a stúdiók a módszert rendszeressé kívánják tenni, az már nem a fejlődésről, hanem kizárólag a spórolásról fog szólni.