Ha manapság kalózos filmekről kezdünk beszélni, akkor A Karib-tenger kalózai-franchise említése elkerülhetetlen, ugyanakkor hasonló helyzettel találjuk szemben magunkat abban az esetben is, amikor Hans Zimmer munkásságának legfontosabb állomásait kívánjuk felsorolni. A komponista pályafutásában jelentős szerepet töltenek be a Jack Sparrow-történetek, a magukat törvényen kívülinek tekintő, rettegett tengeri rablókkal azonban nem ezek által került kapcsolatba először, hanem a kilencvenes évek derekán készült bábfilm, a Muppet Kincses Sziget apropójából, melynek kíséretében ott lapulnak a későbbi Karib-zenék alapjai.


Jim Henson az ötvenes évek közepén fektette le a későbbi Muppet Show alapjait, mely rendkívül gyorsan hódította meg a világot, tartós sikerének hála pedig megannyi nemzedék nőhetett fel rajta. A sorozat mellett egész estés filmeket is forgattak, a bábokból pedig olyan sztárok váltak, hogy a világhírű művészek megtiszteltetésnek vették, ha az alkotók egy-egy történethez kérték hozzájárulásukat – Shirley Bassey éppúgy látható volt már velük, mint Sylvester Stallone, Johnny Cash, John Cleese, James Coburn, Alice Cooper, Mark Hamill és Elton John, a közreműködők teljes listájának azonban még koránt sincs vége velük.

Már kisgyerekként magukkal ragadtak hazánk népszerű bábfigurái (Süsü, Mekk Elek, Mirr-Murr, Misi Mókus, a Futrinka utca lakói), tengerentúli társaikkal azonban nem a képernyőn, hanem a Gyere velünk a Szezám utcába kötet révén találkoztam először. A könyv hatására elsőként a Szezám utca-, majd a Muppet-társulat tagjaival kapcsolatos sorozatokat is nézni kezdtem, ám mivel ekkor még a nyolcvanas évek második felében jártunk, erre jobbára a német nyelvű csatornák biztosítottak lehetőséget, a hazai adók repertoárjában később bukkantak fel. A sorozatokat lehetőségeimhez mérten igyekeztem követni, de hosszabb lélegzetvételű kalandjaikat rendre kihagytam, így a Robert Louis Stevenson ifjúsági kalandregényét alapul vevő Muppet Kincses Szigetet is csak most, a zenével kapcsolatos ismertetőm apropójából vettem elő – holott kíséretét több mint húsz esztendeje kedvelem. A kincses sziget ilyen formában történő adaptálása aranyosnak mondható (hasonlóan a csapat ezt megelőző, hasonló kaliberű felbukkanásához, a Charles Dickens örök érvényű művére épülő Muppeték karácsonyi énekéhez), ámde a regény rajongóinak szemében bizonyára nem ez a legkedvesebb feldolgozás, hisz itt nem a mesén, hanem a méltán népszerű bábfigurákon van a fókusz.


Meglehetősen ritka eset, hogy egy vegyes összeállítású albumot teljes egészében megkedveljek, ilyen esetekben többnyire átléptetem a betétdalokat, s ez alól nagyon kevés kivétel van. Ezek egyike a Muppet Kincses Sziget korongja, melynek dalai hátterük ismerete nélkül ivódtak belém hangulatuk, játékosságuk, dallamosságuk eredményeként. Míg kíséretüket Barry Mann, addig szövegüket felesége, Cynthia Weil szállította (az Egérmese munkálatainak erejéig is hasonló felosztásban fogtak össze), zenei rendezőként pedig Zimmer szintén kivehette a részét, s minthogy kollaborációjuk jól sikerült, sajnálom, hogy ilyen formában a trió tagjainak útjai soha többé nem keresztezték egymást. A dalok döntő hányadát a szereplők adják elő, kivétel ez alól a „Love Power”, mely a Ziggy Marley & The Melody Makers tolmácsolásában hallható, valamint a „Love Led Us Here”, amely először Miss Röfi (Frank Oz) és Breki (Steve Whitmire), majd John Berry, valamint Helen Darling duettjeként került a produkcióba, majd a lemezre.

A nemcsak albumzáróként, hanem stáblistazeneként is alkalmazott „Love Power” – „Love Led Us Here” kettős professzionális, zene és ének szempontjából egyaránt rendben vannak, s pont ez az, ami miatt kilógnak a többi közül. Míg a „Love Led Us Here” Berry és Darling előadásával könnyed nyári slágernek is beillene, addig Röfiék prezentációja tele van esetlenséggel, félresiklott hanggal, ám ezek – a háttér ismeretében – egyúttal képesek bájjal felruházni ezt a verziót. Utóbbi megállapítás érvényes a „Something Better”-re, valamint a hozzá kapcsolódó jelenet felvételéhez huszonöt bábjátékos egyidejű munkáját igénylő „Cabin Fever”-re is, amelyek ha a tehetségkutatókon csendülnének fel, az énekesjelöltek zokszó nélkül lennének hazaküldve. Ezzel szemben a „Shiver My Timbers”, a „Sailing for Adventure”, az „A Professional Pirate” és a „Boom Shakalaka” összeszedettek, remek kalózos/kincskeresős indulónak nevezhetőek, s ezért abszolút favoritjaimmá váltak.


Zimmer a „Treasure Island”, valamint a „Boom Shakalaka” esetében már fel-fellibbentette a leplet, miként fordította le a zene nyelvére a kalóztörténetet, az igazi utazás azonban a „The Map”-től veszi kezdetét, s az ennél tapasztalható lendület a „Honest Brave and True”-ig bezárólag majdhogynem folyamatosan velünk marad. Az oroszlánkirálynak köszönhetően ekkorra már egy éve Oscar-díjasként számon tartott komponista Nick Glennie-Smith, Graham Preskett, illetve a karmesteri szerepet is betöltő Harry Gregson-Williams közreműködésével oldotta meg az instrumentális kísérettel kapcsolatos feladatot, melynek végeredményéből nagyjából huszonöt percnyi anyag kapott helyet az Angel Records korongján, időnként egyvelegként létrejött tételek képében.

Koncepciójának kötőeleme a „Treasure Island”-ben felbukkanó téma, mely sokféle variációban köszön vissza, és minden megtalálható benne ahhoz, hogy vérbeli kalandmuzsikaként könyvelhessük el. A score másik fontos része a Tim Curry (Az, Reszkessetek, betörők! 2.: Elveszve New Yorkban) által alakított Long John megjelenítése – habár ezt jóval kevesebbszer hallani –, ami teljes valójában csak a nevét viselő tételben bukkan fel a kalandmotívum visszafogottabb, hidegebb átiratával karöltve. Utóbbi mellett a „Captain Smollet” tekinthető még lassú folyású tételnek, a „The Map”, a „Land Ho”, a „Compass”, a „Rescue”, illetőleg a „Honest Brave and True” esetében pedig lényegében Zimmer kilencvenes évekbeli akciózenei stílusával kerülünk szembe, miközben egyfajta átmenetet is megfigyelhetünk bennük. Ez alatt azt értem, hogy tartalmaznak még olyan, napjainkra kicsit megkopottnak nevezhető elektronikus hangzást, melyek a Lánglovagok vagy épp a Halálugrás dallamaira utalnak Zimmertől (a „Rescue” közepén ráadásul még Az utolsó esély indulójának részlete is felsejlik), de az elektronikus betétek zöme itt már szebben kivitelezett, ráadásul a zenekarra is jobban igyekezett támaszkodni a művész, ami nagyjából a kilencvenes évek derekától fogva jellemző rá.


Míg Hans Zimmer Az oroszlánkirályt követően számos alkalommal dolgozott animációs alkotásokon, a bábfilmek esetében a Muppet Kincses Sziget mindössze egy egyszeri kitekintésnek, kalandnak tudható be nála, szerencsére a zeneileg emlékezetes fajtából. Bár a score-rész nem hosszú, tökéletesen elegendőnek vélem, nem érzem azt – ellentétben a például a Szilaj, a vad völgy paripája korongjával –, hogy feltétlenül szükség lenne egy bővített változatra. Ugyanakkor annak örülnék, ha valamelyik Zimmer-koncert repertoárjában A Karib-tenger kalózai dallamai mellett a „Land Ho” is helyet kapna, vagy ha egyveleg születne a „Treasure Island” és a Karib-filmekből ismerős „He’s a Pirate” összeolvasztásával.