enyhén szólva sem ért el akkora sikert, hogy az ilyen jellegű, nagy statisztatömeget és díszleteket megmozgató megaprodukciók újabb évtizedekre történő jegelését sokáig érdemes legyen még halogatni. Ugyanakkor nyílott egy áthidaló lehetőség, mellyel jelen esetben a Warner élt, és horribilis költségeket megspórolva hoztak létre egy igazán látványos mozit, melynek okán, ha kicsit másképpen is, de újból régi fényében ragyoghat a műfaj. Megszavaztak – egy manapság már átlagosnak számító – hatvanmillió dollárt az egész jól sikerült zombis remake,
rendezőjének, Zack Snydernek, aki így egy blockbuster költségvetésének töredékéből készített blockbusteri bevételű filmet. Annyiban lényegesen könnyebb dolga volt az említett produkciók levezénylőihez képest, hogy az impozáns ókori díszleteket a
esetében már nem annyira szorgos díszletépítő munkások keze, hanem klaviatúrán pötyögő költségkímélő ujjak állíthatták elő, mert a színészeken és jelmezeiken kívül túl sok minden más nem maradt, ami ne a számítógép műve lenne – ám ez most mégsem művinek, inkább valamiféle párhuzamos univerzumba illőnek hat.
A történetet ugyebár mindenki jól ismeri: az időpont i.e. 480, a helyszín pedig a thermopülai szoros, ahol a spártaiak háromszáz katonája (élükön Leónidasz királlyal) próbálta sikertelenül megállítani a sokszoros túlerőben lévő perzsa hódítók Xerxész vezette milliós hadseregét. Az alapanyagot a
bemutatója óta még inkább népszerűvé vált Frank Miller azonos című, immáron magyarul is elérhető képregénye szolgáltatta, amelynek képkockáira Snyder storyboardként is támaszkodhatott. A végeredmény egy lenyűgöző látványvilágú, véráztatta két óra, egyben a hősiesség modern emlékműve lett, a történet pörgése érdekében bevetett különféle misztikus lények jelenlétét és egyéb, a tényeket szabadon kezelő cselekményszálakat felháborító történelmi ferdítésként megélők pedig inkább maradjanak kizárólag a dokumentumfilmeknél.
Amikor publikussá vált az első előzetes a filmből, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli vizuális élmény vár a nézőre. Bár nem igazán szokás az előzetesek alatt hallható muzsikákat felrakni a soundtrackekre, hacsak nem a végleges produkció eredeti zenéjéből származnak, ezúttal mégis óriási hiányérzetet generál a Nine Inch Nails 1999-es,
The Fragile című dupla albumáról származó "Just Like You Imagined" lehagyása a lemezről. A zenekart egy személyben megtestesítő Trent Reznor tehetségét dicséri, hogy egy olyan instrumentális, örvénylő elektromos gitáros, zseniális kompozíciót hozott létre, mely szinte egy az egyben megfelelt a
300 beharangozója alá. Mellesleg a CD legjobb pontja is lenne, ugyanis Tyler Bates aláfestése összességében némiképp csalódásnak nevezhető. Persze minden csak viszonyítás kérdése, hiszen a score a szerző karrierjének kiemelkedő állomása is egyben.
A komponistából sok jót őszintén szólva nem néztem ki, mert az előjelek nem voltak a legkedvezőbbek, korábban ugyanis csakis kisebb alkotásoknál dolgozott, ezek nagyobb hányada ráadásul olyan horrorfilm volt, melyeknél a zenei élmény nagyjából hegedűk hallgathatatlan kakofonikus visítozásában és hirtelen felcsattanásában merült ki. Bates saját bevallása alapján sem tartja magát olyan zeneszerzőnek, akinek fő erőssége például a háttérben lobogó zászló előtt lassítva elvonuló űrhajósok himnuszainak világa lenne, ezért – távol megszokott műfajától – egy más stílusban történő debütálásnak is tanúi lehetünk most. Bár a
300-ban kiömlő vér mennyisége nem múlja alul akár
A holtak hajnala (az első közös munka Zack Snyderrel), akár a
Slither – Féltél már nevetve? vörös zuhatagát, most mégis több kellett holmi nagyzenekari vagdalkozásoknál, amire úgysem figyel senki.
A score-t elemző írások szinte mindegyike megemlíti a
Gladiátor,
A Sólyom végveszélyben,
A Dűne gyermekei, a
Battlestar Galactica – Csillagközi romboló,
A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka vagy a
Trója zenéjét inspirációs forrásként, én pedig még Trevor Rabin zúzósabb filmzenéit (például
Az egyetlenét) is hozzácsatolnám a listához. A felsorolásból nyilvánvalóvá válhatott, hogy Tyler Bates melyik utat követte. Ugyan már az iménti listából többet is jegyző Hans Zimmer sem úszta meg, hogy ne tartsák plagizálónak (konkrétan beperelte őt a Gustav Holst-alapítvány, mert a
Gladiátorban olyan muzsika is elhangzik, mely bizonyos mértékű egyezést mutat Holst
Bolygókjának egyik részletével), amit viszont most Bates csinált, az gyakorlatilag példátlan.
Még a film megnézése előtt hallottam először művét, és valami nagyon zavaróan ismerősnek tűnt. Kis idő elteltével rájöttem, hogy a lendületes, férfikórusos nyitányban ("To Victory") még csak töredékként felbukkanó, majd a "Returns a King"-ben kiteljesedő, a "Come and Get Them"-et pedig átszövő, főtémának tekinthető darab egy visszataszító másolata Elliot Goldenthal egyik szerzeményének. A jelző talán erős, de mivel sem egy interjúban, sem a lemez borítóján egyetlen apró nyoma sincs annak, hogy Bates ezt enyhe eltérésekkel a
Titus nyitózenéjéből ("Victorius Titus") eredeztette, így teljesen jogosnak tartom. Hogy aztán még tovább romoljon a helyzet, vagy hogy talán még egyértelműbbé váljon, a Goldenthal-mű "Finale"-ja "Remember Us" néven is újjászületik – pontosabban egyszerűsödik le.
Biztos magyarázatom egyáltalán nincs a dologra, de a véletlen egyezés teljesen kizárható. Lehet, "fentről" túl erősen határozták meg a zenei irányvonalat, és ez volt az ára annak, hogy egy viszonylag kezdőnek számító rendező magával hozhassa saját zeneszerzőjét, de az sem vethető el, hogy Bates számára bizonyult túl hirtelen szintet lépésnek a projekt, és ezért korábbi sikeres zenékből merített. Ám ha megtetszett neki, és fel akarta használni más szerzeményét, ezt nem ártott volna mégis megemlíteni valamilyen formában. Ha mellőzni akarta a forrásmegjelölést, akkor is a felépítés variálásával előállíthatta volna saját verzióját, úgy mégsem kellene utólag szégyenkeznie. Végül a lehető legrosszabb változat valósult meg, amit feltörekvőben lévő szerző egyszerűen nem engedhet meg magának. Egyrészt aláásta saját hitelét: még ha egy filmzenékben kevésbé jártas átlagnéző nem is észleli az analógiát, hozzáértőbb körökben egyből kiderül, mi a helyzet. Másrészt a "feldolgozásoknál" hatásosabb témák sajnos nem nagyon szerepelnek a lemezen. Mindezektől eltekintve, az összes többi tracket komolyabb bosszankodás nélkül meg lehet hallgatni, még ha mindennek is lehet tekinteni őket, csak eredetinek nem.
Mielőtt még a Warner illetékesei áldásukat adták volna Snyder terveire, a rendező elkészített számukra egy háromperces, az eredeti képregényt felhasználó animációs prezentációt, amellyel ötleteit szemléltethette, így Bates is kialakíthatta előzetes elképzeléseit. Nem gondolkozott kifejezetten bizonyos szereplőkhöz köthető külön témákon, inkább a spártaiak egységességét szerette volna kifejezni munkájában. Mivel a film maga nem követelt semmiféle, a korhoz szigorúan idomuló aláfestést, így (a
Titus-béli, ugyebár eleve adott hangszerelésen túl) teljesen szabad kezet kapott. A hangszerpark mindenféleképpen változatos: a férfikórust, illetve a szimfonikus zenekar játékát erősítve sokszor alkalmaz Ázsia szellemét megidéző tradicionális dobokat, taikót és toumbeket ("The Wolf", "Cursed by Beauty", "Immortals Battle"), egzotikus fúvósokat ("Fight in the Shade"), több trackben is elrejt egy különleges cimbalmot, és nemegyszer tépik Trevor Rabin stílusában az elektromos gitárok húrjait a zenészek ("The Hot Gates").
Bates (aki maga is közreműködik különféle gitárokon) horrorfilmes múltjának jellemzői szerencsére most háttérbe szorultak, és csak nagyon visszafogottan mutatkoznak meg az olyan tételekben, mint a pokoli "The Ephors", a feszült "Tree of the Dead" vagy a menetelő "A God King Bleeds". Szót kell még ejteni az iráni Azam Aliról, aki legutóbb Mychael Danna munkájának,
A születés zenéjének fényét emelte vokáljával, mely hang itt most az olyan lassú, a folyamatos dinamizmust meg-megszakító trackekben csendül fel, mint a bánatos "Tonight We Dine in Hell" vagy a csodálatos "Message for the Queen".
A CD egy nagyon igényes, számtalan képpel és a rendező Batest méltató szavaival is ellátott, sokoldalas borítójú kiadvány. A sok adat mellett éppen csak az nincs rajta feltüntetve, hogy melyik tracket ki is szerezte igazából. Ám mivel nem szeretnék teljesen rosszindulatúnak mutatkozni, így a végén azért kiemelném, hogy alapvetően a film jeleneteinek hatásosságát elősegítő munkáról beszélhetünk, mely nyilván sokkalta élvezetesebb pillanatokat ad azok számára, akik a fentebb felsorolt score-okat nem ismerik behatóan. A plagizálástól függetlenül remélem, hogy Bates kitör abból a skatulyából, amiben idáig tartózkodott, és átlagos horrorzenék szerzőjéből olyanná válik, aki csakis saját tehetségére támaszkodik, nem máséra – főleg nem ilyen mértékben. A jelek szerint nem teljesen elveszett ember akkor sem, ha a megszokott paneljeihez képest valami eltérőt kell összedobnia, legközelebb viszont talán a kínos idézeteket is mellőzni fogja, mert az garantált, hogy a
300 után ezerszer figyelmesebb füllel fogjuk hallgatni soron következő műveit, és egy ehhez hasonló újabb negatívum örökre eláshatja őt.
Utólagos kiegészítés:
A film DVD-jét reklámozó oldalon (és vélhetően más helyeken is) a következő felirat jelent meg a bemutató után hónapokkal: "A Warner Bros. elismeri és sajnálja, hogy a 300 score-jának számos tétele tudtunk és közreműködésünk nélkül az Oscar-díjas Elliott Goldenthal Titus című filmjének zenéjéből származik. A Warner Bros. nagy tisztelettel van régi alkotótársunk, Elliott iránt, és örülünk, hogy barátilag sikerült ezt az ügyet elintéznünk vele."
Személyes véleményem ennek tudatában az, hogy etikailag erősen megkérdőjelezhető az esetleges plágiumpertől tartó illetékesek látványos kihátrálása Tyler Bates mögül, hiszen valakik mégiscsak ráerőltették a szerzőre elképzelésüket, gondolván, hogy az egyébként egyértelmű hasonlóság senkinek sem fog feltűnni. Amikor mégis kiderült, aminek ki kellett derülnie, és a felháborodás hullámának híre elért a felsőbb körökbe is, mindenki Batesre kezdett el mutogatni. Az iméntiek fényében így már nem gondolom, hogy egy ennyire egyértelmű hasonlóságot meg mert volna kockáztatni önmagától, pláne nem egy nagy sikerre számító produkciónál, melynél magasabb a tények észlelésének veszélye. A balhét tehát Batesszel vitették el, s az igazságot valószínűleg sosem fogjuk megtudni, amit egy meggyőző erejű szerződés garantálhat.