1985 egy popkulturális szempontból meghatározó évszám. Az ekkor alapvetően optimista Hollywoodot szinte minden tudományos felfedezéssel és technológiai vívmánnyal járó lehetőség foglalkoztatta, legyen az bármennyire is fiktív vagy gyermeki. Doki, a Vissza a jövőbe hóbortos feltalálója bizonyára úgy fogalmazna: „Elképzelhető, hogy ennek az esztendőnek valamiféle kozmikus jelentősége van. Mintha különösen fontos csomópont volna az egész téridő-kontinuumban, másrészt az is lehet, hogy csak meghökkentő véletlen.” Az említett sci‑fi persze ellopta a show-t – hozzáteszem, abszolút megérdemelten – a vele párhuzamosan készült azonos műfajú és hasonló történetű produkciók elől (a Valóságos zseni, a Különös kísérlet és az Űrrandevú mellett ilyen Az én kis kísérletem), azonban kizárólag ezekkel együtt kaphatunk csak igazán teljes magyarázatot arra, miért épp a kutatással és a kísérletezéssel kapcsolatos témák voltak vonzók az akkori mozikedvelő fiatalság számára.


Évtizedes periódusokban gondolkodva azt mondhatjuk, hogy napjainkban a szuperhősfilmek élik reneszánszukat, előtte a fantasy volt reflektorfényben, az ezredforduló előtti utolsó tíz évben pedig az akciófilmek árasztották el a vásznat. Az időben még visszább menve, a nyolcvanas években ugyancsak megtalálta a közös nevezőt a kereslet és a kínálat, ami az álomgyárban készült műveket illetően a kísérletezésben csúcsosodott ki. A filmek speciális effektjeinek megvalósítása akkoriban gyönyörűen összecsengett a kikapcsolódásra vágyók igényeivel – legyen szó akármilyen minőségű kivitelezésről és műfajról (gondoljunk csak a szintén 1985‑ös Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisában látható szerzeteskergető üveglovagra vagy akár a Jobb, ha hulla vagy parodisztikus Frankenstein‑jelenetére). A felsorolt korszakoknak természetesen megvan a maga slágere, követett divatja, és látszólag nagy különbségek vannak abban, hogy mi számít épp menőnek, azonban nyugodtan pontot tehetünk az esetleges generációs viták végére, mivel ezek a dolgok összefoglaló módon pontosan ugyanazt jelentik a mindenkori társadalomnak – egyetlen szóval élve: életérzést. Tehát jelenünk tinédzserei és a szüleik korosztálya nem nézhetik le kölcsönösen egymás mániáját, hiszen az, ami anno favorizálva volt és az, ami manapság trendi, az emberekre, főként a fiatalokra gyakorolt hatását tekintve kicsit sem más.

Akármilyen érzelmi kötődéssel és esetleg elfogultsággal szemléljük az egyes évtizedek sajátosságait, azt azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a legegységesebb stílusjegyekkel eddig a nyolcvanas években készült művek büszkélkedhetnek. A filmek, a zenék, a divat egyfajta futurista álmodozás mentén követendő utat mutatva mind egy irányba haladtak. Az eddig szóba hozott 1985‑ös mozik csak egy kis részét adják annak a listának, melyen a harmincas‑negyvenes éveikben járók gyerekkorából sorakoznak a hasonló történetű és hangulatú produkciók (hogy csak a legismertebbeket említsem: Tron, avagy a számítógép lázadása, Komputer‑szerelem, Rövidzárlat, Vérbeli hajsza, Ifjú Einstein, Drágám, a kölykök összementek). Ezek jó részét nemcsak a szépítő erejű nosztalgia teszi élvezhetővé, hanem a ma is elevenen létező – csak épp árnyaltabban kezelt – gyermeki kíváncsiság. Ha ez nem így lenne, nem készülnének az akkori hangulatból építkező és azt még tovább is gondoló újabb alkotások sem (a teljesség igénye nélkül ilyen a Tron: Örökség, a Super 8, a Vasököl, az Elliott, a sárkány, a Ready Player One, a ’84 nyara, a 8 bites karácsony és persze a Stranger Things sorozat is).


Habár nem szerencsés, hogy a bevezetőt egy hazánkban nagy valószínűséggel ismeretlen mozi kapcsán ilyen hosszúra nyújtottam, ennek mégis nyomós okai vannak, és ezek közé tartozik az aláfestés is, úgyhogy remélem, nem ijesztettem el a tisztelt olvasót. Az én kis kísérletem című sci‑fi vígjátékot idén láttam először, és csupán egy egyszerű és könnyed nosztalgiára számítottam, ám ettől többet kaptam, pedig azt hittem, hogy a kedvenc korszakomból már minden lényeges elemet láttam. Végeredményben ez így is van, viszont itt a poénok szinte hajszálpontosan úgy kapnak szerepet, ahogy a mai filmekben megszokhattuk, illetve megszerethettük. A forgatókönyvért is felelős első filmes rendező, Jonathan R. Betuel (akinek a munkásságáról később ejtek szót) műve rengeteg, hazánkban nem feltétlenül ismert utalást (Speed Racer, The Brady Bunch) tesz korábbi alkotásokra, azaz – mint manapság – a nyolcvanas években is kiemelt szerepe volt a tiszteletadó vagy épp kifigurázó nosztalgiahullámnak, és ez az, ami az összeszedettségével különösen letaglózott. E visszatekintésekben gazdag felépítés persze a Vissza a jövőbére, a Howard, a kacsára (főleg a nyitójelenetre), és magától értetődően a paródiákra is (Airplane!, Top Secret, Űrgolyhók, Csupasz pisztoly) igaz, azonban míg ezekkel egyrészt elfogult vagyok, másrészt kultfilmek, így fel sem tűnik a korképalkotó jellege, addig Az én kis kísérletem ebből a szempontból – korunkban megismerve – egy valóságos kuriózum.

Az utolsó csillagharcos forgatókönyvével érdemi referenciát szerző Betuel Az én kis kísérletem után – mivel nem aratott vele átütő sikert, habár nem is kellett bukásként elkönyvelnie – látszólag felhagyott a szakmával. 1995‑ben Whoopi Goldberget még dirigálta a T. Rex, a dínózsaruban, majd 2002‑ben megalapította a vizuális effektekkel foglalkozó Luma Picturest. A cég munkái között nagy arányban Marvel- és DC-képregényfilmek találhatók, ám a Betuel név kikopott a köztudatból. A film főhősét alakító John Stockwell sorsa hasonlóan alakult, mint a cégvezetővé vált direktoré. Stockwellre sokan a John Carpenter által rendezett 1983‑as Stephen King‑adaptációból, a Christine‑ből emlékezhetnek, valamint a Top Gun nyitójelenetéből, ahol ő alakította a repülésből kiszálló Cougart, azonban a szerepvállalásait fokozatosan csökkentve a kamera másik oldalán a rendezői székben találta meg a helyét (A cél szerelmesíti az eszközt), illetve forgatókönyvíróként is (Rocksztár) kipróbálta magát. Hellyel-közzel ugyanígy mutatható be az aláfestés felelőse, Peter Bernstein is, akinek a neve hallatán nagy valószínűséggel sokan a fejüket vakarnák (a legfanatikusabb Star Wars‑rajongók kivételével), hogy vajon ki lehet ő, miközben Elmer Bernsteint emlegetnék. Azonban ezzel az asszociációval senki nem lőne bakot, ugyanis a filmzeneszerző legenda az édesapja.


Az én kis kísérletem bugyuta, ámbár mindenféle műfajnak teret adó története röviden leírható, azonban a filmzenék szerelmesei számára jó hír, hogy a fantáziadús események velejárójaként rendkívül széles skálán mozgó score bővebben is elemezhető. Az autóbolond gimnazista, Michael (Stockwell) és kissé lökött barátja, Vince (Fisher Stevens, aki első számú főszereplőként talán csak a Rövidzárlat 2‑ben látható, mint robottervező) a természettudományi órára vizsgatárgyként egy olyan szerkezetet ad be osztályzásra, melyet egy katonai roncstelepről loptak el diáktársuk, Ellie Sawyer (Danielle von Zerneck) segítségével. Az elcsent tárgy, mely képes szabályozni a téridő görbületét, működésbe lép az iskolai laborban, és beszippantja Bob Roberts tanár urat (Dennis Hopper), mielőtt érdemjegyet adhatna a tervezőmunkát tolvajlással teljesítő diákoknak. Az alapfelállás tehát kellően abszurd és őrült ahhoz, hogy a cselekmény úgy idézhesse meg az egyes történelmi korokat, ahogy azt a Keanu Reeves nevével fémjelzett, négy évvel későbbi Bill és Ted zseniális kalandja is tette: humorosan, ám komoly feladatot és felelősséget, egyúttal nagy mozgásteret adva a komponistának. A tudatlan tanulók immár trilógiává bővült telefonfülkés utazásai közül az első kettőt David Newman sokoldalúan színes muzsikával gazdagította, így nem csoda, hogy az Intrada meglátta benne a potenciált. Igaz, a gondozásukban először a második rész (Bill és Ted haláli túrája) egyébként jobban sikerült filmzenéje látott napvilágot a speciális kollekciók szériában még 2007‑ben. Ehhez csatlakoztatták 2014‑ben az első kaland aláfestését (a nagy érdeklődésre való tekintettel 2020‑ban megélt egy újrakiadást, ám a kínálatból így is kifogyott), illetve fél évvel később – mondhatni, a koncepció részeként – Az én kis kísérletem kíséretét, melyet ugyancsak elkapkodtak. Newman népszerű alkotásai és az eleve aligha ismert Bernstein rejtőzködő muzsikája között nemcsak a filmekben zajló események ihlete miatt, hanem a zene minőségét illetően is párhuzamot lehet vonni. Ha pedig még versenyeztetnénk is ezeket egymással, akkor az aláfestés mezőnyében az utóbbi győzedelmeskedne. Ideje tehát lerántani a leplet eme remekműről és a megálmodójáról!

Bernstein pályája olyan területen kezdődött, amilyenen tízévnyi szünetet követően jelenleg is tevékenykedik. A hetvenes és a nyolcvanas években édesapja mellett segédkezett hangszerelőként, napjainkban pedig Rob Simonsen oldalán tűnt fel – elsőként zenei tanácsadóként a Szellemirtók: Örökség (itt a felkérése talán nem meglepő, hiszen már az 1984‑es Szellemirtók stáblistáján is olvasható a neve), majd Az Adam‑projekt kapcsán. Filmográfiáját nézve, Bernstein zeneszerzői státuszban többnyire tévéfilmek (Star Wars: Ewoks – Harc az Endor bolygón, Végzetes utóhatás, Önkéntes lovasság) és sorozatok (21 Jump Street, Drágám, a kölykök már megint összementek, a Különös kísérletet továbbgondoló Weird Science, melyben az intrót Danny Elfman énekli) hangulatfelelőse. Az én kis kísérletem a kevés kivétel (Bolero, Pajzs a résen, avagy a tökéletlen erő) egyik, s minden bizonnyal a legsikerültebb darabja. De mi is az, amit 1985‑ben oly kiválóan, sőt időtálló végeredménnyel vitt véghez a komponista? Tulajdonképpen a korhoz és a film cselekményéhez egyszerre passzoló, a vegyesen nagyzenekari és elektronikus hangszereléstől kezdve az egyesével is kreatívan felépített kompozíciókon át a teljes mű tematizált felépítéséig bezárólag csak pozitívumokat tudnék sorolni. Azonban az aláfestés leginkább dicséretre méltó tulajdonsága ennél átfogóbb.


Az én kis kísérletem zenéjét olyan kohézió jellemzi, amit bár Bernstein nem direkt célzott meg, hiszen a most következő hasonlatoknál az elkészítésük évét tekintve az akkori jövőbe is betekintek, de ma azért mégis elmondható, hogy több szerzőtől több művet is képes egy frappáns egységgé kovácsolni. Bernstein műve tartalmazza Jerry Goldsmithnek a Szörnyecskéknél (1984) és a Linknél (1986) csúcsra járatott egyedi különcségét, John Williamsnek az E.T. – A földönkívüli (1982) és az Űrtábor (1986) esetében is hallható témaorientáltságát, enyhén megspékelve Alan Silvestrinek a Gyermek az időbennél (1986), valamint Giorgio Morodernek a Végtelen történetnél (1984) alkalmazott new wave stílusával. A sorból – természetesen az aláfestések tekintetében – nem maradhat ki az ekkoriban fénykorát élő Vangelis a Tűzszekerek (1981) és a Szárnyas fejvadász (1982), valamint a Tangerine Dream a Kockázatos üzlet (1983), illetve a Bunyó háromkor (1987) zenéit illetően. Az én kis kísérletem muzsikájához akár közvetlenül, akár közvetve, de minden erőltetés nélkül rengeteg aláfestés kapcsolható. Bárki helyénvaló módon ideteheti a saját, harminc‑negyven évvel ezelőtt készült kedvencét, mert nem fog elütni tőle – még egy olyan kalandfilmzene sem, mint az 1982‑es Conan, a barbáré Basil Poledouristól. Aki viszont nem hozni szeretne zenét, hanem vinni a meglévők mellé, annak kifejezetten ajánlható Bernstein nosztalgiacunamija.

Tematikus felépítés szerint a score több kisebb, egyenként is felettébb izgalmas és szórakoztató részre bontható. A főtéma mellett van egy szolidan kifejtett és a cselekményhez képest jól felépített szerelmi szál, néhány igen ütős akciótétel, illetve ezek között különféle történelmi események hangulatát megidéző kompozíciók, valamint a BMX banditák gördülékeny talpalávalójára emlékeztető new wave stílusú elektronikus szerzemények. Mindezt megkoronázva Az én kis kísérletemhez íródott egy – részben Bernstein tollából származó, így értelemszerűen score gyanánt is kipróbált, és a próbát kiálló – olyan betétdal, mely nálam elképesztően rövid időn belül dallamtapadást, pontosabban hangulattapadást okozott, azaz ha felidézem a nyolcvanas évek alkotásainak egyes jeleneteit, akkor képzeletben mindegyik alatt a „My Science Project” szól aláfestésként – legalábbis jelenleg. Korábban ilyet a Tron: Örökség eredményezett, miután a Journey „Separate Ways” című száma felcsendült a játékteremben, illetve a Száguldó bosszú (1986), ahol a stáblistadal (Tim Feehan: „Where’s the Fire”) fogott meg. Persze volt több is, de mindent azért nem sorolhatok fel, és ne is szaladjunk ennyire előre, ugyanis Bernstein szimfonikusokat megmozgató kottája szintén képes ugyanerre.


A főtéma a térben és az időben egyaránt anomáliát generáló rejtélyes gépezetnek szimplán csak a misztikusságára épül, mivel maga a tárgy a filmben még megnevezést sem kap. Ifjú hőseink csupán egy izének (Gizmónak) titulálják, így Bernstein számára a szerkezet földönkívüli eredete adott ihletet a leggyakoribb motívumhoz. A fenyegetettség és a csodálat érzését egyszerre kiváltó, hat hangból álló dallamsor a „Main Title”‑ben debütál a nyitójelenethez passzolóan militarista jelleget öltve. A későbbiekben felbukkanó különféle variációit is az adott események határozzák meg, így tehát míg a kütyühöz tartozó hangjegyek nem változnak, a környezet szinte a feje tetejére áll. A katonai roncstelepre besurranó fiatalokat kísérő „The Pit” egyszerre csalogató és félelmet keltő, az első rendellenességek észlelését alátámasztó „First Warp” pedig ijesztő, ugyanakkor meg‑megálló körültekintésre késztető. Itt külön kiemelném a masina elektromos feltöltődését kiválóan érzékeltető „Bye, Bye, Bob”‑ot. Ennek az Indiana Jones‑folyam frigyláda‑témájára emlékeztető kompozíciónak a végét frappánsan zárja egy fémes rezonálást produkáló, körülbelül öt méter hosszú húros hangszer, a blaster beam, melyet Jerry Goldsmith alkalmazott először a Star Trek – A mozifilm aláfestésénél, míg napjainkban Bear McCreary használta a Cloverfield Lane 10-nél (könnyűzenei vonalon pedig Michael Jackson Beat It című számából lehet ismerős ez a hangzás). A főtéma jelen van még az új kalandokat sejtető „Just a Car”‑ban, és így a teljes mű a folytatás lehetőségét sugallva válik keretes szerkezetűvé.

Az autószakértő Michael és a könyvmoly Ellie között kialakuló szerelem zenei témájának fejlődését a pajkos „Class Interlude”, a vágyódással átitatott, de aggodalommal vegyes „Goodnight” és a bensőségesen meghitt „Cars and Books” hármasa tartalmazza. A fúvósszekción végigvonuló lágyan ringató dallamot tovább gazdagítja még a „Stop It” is, melyben már a legcsekélyebb tétovaság sincs jelen, a lány és a fiú érzelmei itt válnak végleg kölcsönössé, ennek megfelelően az egymásra találásuk egy nagyívű, bár röpke aláfestést kap a tétel végén, mely a kalandokat lezáró és az összes fontosabb hangulatot összegző funkciója miatt kiemeltebb említést érdemel. Így megkerülhetetlen, hogy a főtémát is felvonultató „Stop It”-et többször is szóba hozzam, annak ellenére, hogy személy szerint nem ezt a – csúcspontnak szánt – végítéletszerű tracket tartom a kiadvány legjobbjának.


Bernstein két oldalról közelíti meg az izgalmasabb jeleneteket, és aszerint tesz különbséget a kettő között, hogy az adott eseményt a három fiatal épp generálja vagy pedig elszenvedi. Az előbbi esetben az ifjak magánakcióiról van szó, amikor próbálják megakadályozni, hogy a téridő szövetében keletkezett anomáliák további pusztítást végezzenek. A nemes, de kissé kapkodó erőfeszítéseik külön motívummal rendelkeznek, mely a „Base Chase” – „Bare Wires Start” – „Back to School” triójában figyelhető meg. Számomra ezek a minden szekciót megmozgató hatalmas zenekari csörték a muzsika fénypontjai, főleg a másodikként megnevezett track. Azonban a szereplők szándéka nélkül kialakuló szituációk olyan kompozíciókat kaptak, melyek – objektíven nézve – még ezeken is túltesznek, mivel egyrészt az igen hosszú finálét az első perctől az utolsóig kísérik, mégsem unalmasak, sőt kifejezetten változatosak, másrészt ezek az egymástól is eltérő, ám egymásra épülő szerzemények minden korábbi hangulattól – és részben a műfajtól – elkülönülve egy szegmensként kalauzolnak körbe a Föld egyes történelmi pontjain. A misztikus morajlással nyitó „Crossroad” érzéki csalogatásba hajlik, majd ízelítő gyanánt egy őskori küzdelembe sodor, ezzel felvezetve a valódi katarzist okozó tételeket. A római gladiátorokat az 1959‑es Ben Hur (Rózsa Miklós) és az eredeti Conan, a barbár zenei ötvözetével láttató „When in Rome”, valamint ugyancsak az említett Poledouris‑muzsikát a Ragadozóéval (Alan Silvestri) elegyítő feszültségteli „Jungle”, továbbá a dinoszauruszok uralmáig visszanyúló és gigászi csatába torkolló „G.F.Z.” Bernstein kimagasló tehetségének a bizonyítéka – a Szellemirtók, illetve az Indiana Jones és a Végzet Temploma dallamaihoz hasonlóan szektaszerűen vallásos magasságig kúszó „Stop It”‑ről nem is beszélve.


Habár a filmben nem került felhasználásra a „Source Piece No. 1”, az egyik kedvencemmé vált. Szinte kivétel nélkül szeretem, talán még keresem is az olyan szerzeményeket, melyek különösen hajaznak korábban megismertekre, s nagy valószínűséggel itt is ugyanez a helyzet. A dallamát tekintve a Star Wars Leia‑ és Az elveszett frigyláda fosztogatói Marion‑témája ezzel a trackkel kapott egy harmadik ikertestvért, míg jellege szerint az Amarcord (Nino Rota) és körülbelül bármelyik Ennio Morricone-, Elmer Bernstein- vagy Dimitri Tiomkin-westernzene egyik tétele lehetne. Érdekes módon, s ezzel önellentmondásba kerülök, a „Bye Crystal, Hello Ellie” második fele esetében kissé zavart, hogy – bár a fülem igen, de – a hangulatom nem tud leválni Az elsüllyedt világok című rajzfilmsorozat Vladimir Cosma által komponált főcímdaláról.

A címadó betétdalt a karrierje csúcsán akkor már túl lévő The Tubes nevű amerikai rockbanda játszotta fel. A „My Science Project” a nyolcvanas évek számai között is egy etalon, és ezt nem azért írom, mert idén ismertem meg, így nem volt időm ráunni. Csodálkozom, hogy eddig sehol nem futottam bele (még az együttesbe sem), de végre tudom, hogy mi volt a hiányzó láncszem a The Cherry Bombs „Hunger City”‑je és a The Pointer Sisters „Hot Together”‑je között. Ezzel a szerzeménnyel bezárólag bőven tudom ajánlani és ajnározni a score‑t. Az eredeti felvételeket megszerző és azokat újrakeverő Intrada enyhén szólva is jó lóra tett, azonban, és részben ez von le a kiadvány értékéből, extraként felkerült a korongra plusz négy perc játékidő, kilenc tételre osztva. Szerethetők a hiánypótló anyagok, viszont itt, ebben a formában nem, sőt majdnem tönkre is vágják a betétdallal tökéletesen lezárt hangulatot. Jó kérdés, hogy ezeknek a tíz‑húsz másodpercnyi szösszeneteknek lehetett volna-e helyet találni a jelenetekhez tartozó kompozíciók között, mert önmagában nem rossz ötlet, hogy például a „Gizmo” külön is bemutathassa a főtémát, de így ez is csak oda lett vágva az összecsapottnak ható, felesleges extrahalomhoz.


Az én kis kísérletemet ugyan nem lehet kasszasikerként felcímkézni, de Betuel és Bernstein egyaránt szívesen emlékszik vissza és joggal tekint büszkén a filmre és aláfestésére. Meglehet, hogy a rendező ezen munkája kimeríti a trashmozi fogalomkörét, s ennek okán (feltéve, hogy ez a meghatározás igaz, és ezt ki‑ki eldöntheti saját maga annak fényében, hogy az alkotás egyébként összességében jó kritikákat kapott a maga idejében) feleennyi mondatot nem érdemelne bemutatásképpen, ám Bernstein műve a jelenetek nélkül hallgatva is garancia a tartalmas kikapcsolódásra. Ráadásul a komponistáról, hiába, hogy érthető okok miatt, de kevés szó esik. Az én kis kísérletem muzsikája közel negyvenéves, mégis ha már egyszer újra felbukkant szerzője Rob Simonsen hangszerelőjeként, és mivel a nyolcvanas évek nosztalgiahulláma is épp tetőzni látszik, azt mondom, kíváncsi vagyok a munkássága folytatására.