Poros utcán gördülő ördögszekér, törvényenkívüliség, szúrós és határozott tekintetek, valamint pisztolypárbajok sokasága: nagyjából ezek a főbb hozzávalói a westernfilmeknek, melyek az elmúlt évtizedek során jócskán háttérbe szorultak a múlt század közepéhez képest, amikor is e műfaj valamivel több mint húsz esztendőn keresztül élhette fénykorát. A Gyorsabb a halálnál a kilencvenes évek ismertebb vadnyugati alkotásainak egyike, melynek története a párbajokon és a „szemet szemért, fogat fogért” törvényen alapuló revánson nyugszik olyan színészek közreműködésével, mint Sharon Stone, Gene Hackman, Leonardo DiCaprio, Lance Henriksen, Gary Sinise, valamint Russell Crowe – utóbbi színész szerződtetésében a stúdió eleinte bizonytalan volt, ugyanis ekkor még nem számított húzónévnek, lévén ez volt az első hollywoodi filmje. Sam Raimi mozijának mozgatórugója a bosszúvágy, amely Ellenen (akit az ezúttal produceri szerepet is betöltő Stone alakít) lett úrrá Redemption városka seriffjével, John Heroddal (Hackman) szemben, akihez több indokolatlan gyilkosság és megfélemlítés is köthető. A seriff évenként rendez párbajokat, ahol a szabály egyszerű: a delet tizenegy óraütés és egy lövés jelzi, aki pedig talpon marad, az továbbjutott az utolsó emberig tartó viadalban. Ellen úgy dönt, hogy benevez erre az ésszerűnek egyáltalán nem nevezhető versenyre, hogy ezúton torolja meg Herodon apja halálát, akit szeme láttára köttetett fel.


A sztori tehát a végletekig egyszerű, ám az ilyen jellegű produkciók esetében többnyire a lovaglás és a fegyverforgatás vonzza a nézőket, nem pedig a bonyolult szálak, s mivel ezt hellyel-közzel jól hozza, így tulajdonképpen egy szórakoztató, teljesen komolyan azonban nem vehető alkotásról beszélhetünk. A készítők igyekeztek mindent megtenni azért, hogy produkciójukkal megfeleljenek napjaink nézői elvárásainak, ugyanakkor a műfaj nagyjai előtt is tisztelegjenek, ám mindezen törekvésük ellenére sem sikerült egy vérbeli westernt összehozniuk, így aki olyat nézne szívesebben, az inkább a Clint Eastwood-féle Nincs bocsánatot vegye elő, amely szintén a kilencvenes évek filmjei között található, és igencsak erősre, gyakorlatilag kifogástalanra sikerült.

Raiminak nem volt beleszólási lehetősége a zeneszerző személyét illetően, így nem tudta magával hozni barátját, Joseph LoDucát, akivel ezelőtt – és ezt követően is – számos alkalommal dolgozott együtt. A producerek kezdeti elképzelése e posztra Trevor Jones volt, akivel meg is egyeztek, ám végül, még mielőtt egy hangjegyet is lerótt volna a kottalapra, kiszállt a projektből, így aztán új embert kellett keríteniük. A választás a Forrest Gump okán frissen Oscar-díjra jelölt Alan Silvestrire esett, akivel Raimi rendkívül készséges volt: nem éreztette vele, hogy szíve szerint mással dolgozna együtt, hanem segítette munkáját azzal, hogy részletesen átbeszélték, milyen vonalon induljon el, és milyen jellegű muzsikát készítsen alkotásához. Ezzel a magatartással a direktor rendkívül pozitív benyomást keltett a szerzőben, ugyanakkor ezen összhang ellenére Raimi a későbbiekben soha többet nem dolgozott együtt Silvestrivel.


A score-ral a bosszú és Stone karakterének eltökéltsége, illetve az apjának elvesztéséből eredő bánata mellett a párbajjal járó feszültséget, a korszakra jellemző svindlisséget, valamint a rosszfiúkra váró bűnhődést is érzékeltetni szerették volna, mindemellett pedig tisztelegni kívántak a régi vadnyugati muzsikák előtt (mint például a spagettiwesternek vagy a John Wayne-filmek aláfestései). Utóbbinak eredménye egy kiváló, elsősorban gitárra, mexikói jellegű trombitaszólóra, valamint sípokra és fafúvósokra épülő főtéma lett, amelyet nemcsak a vadnyugati hangulat megalapozására használt fel a szerző, hanem Ellen karakteréhez is. E kettős cél eredményessége figyelhető meg az albumnyitó „Redemption”-ben is, ahol ostorcsattogás hangjával fokozza a hangulatot Silvestri, aki nemcsak aláfestő muzsikát készített a produkcióhoz, hanem egy bárjelenet, valamint egy partirészlet erejéig source musicot is szerzett. A vadnyugatias téma ünnepélyes formában nem sokszor csendül fel (egyedül a „Kid vs. Herod” közepén, illetve a „The Quick and the Dead (End Credits)” trackben köszön vissza), ugyanakkor a lassú gitárjáték-verziója gyakran előtérbe kerül – ezen alapul például az „Ellen's First Round”, a „Dinner Tonight”, valamint a „The Law's Come Back to Town” is. 

A kompozíció egészére azonban nem a heroikus westernhangulat jellemző, hanem a nyújtott tempó, a drámaiság és a feszültség, mely elemek a tételeken belül is igen gyakran váltogatják egymást – ezen underscore-szerű részletek, mint a „The Big Day” vagy az „Ellen Returns” párhuzamba állíthatók például Az ítélet éjszakája aláfestésével is. A zene egyik érdekessége a Herod számára íródott téma (ami az albumon nemes egyszerűséggel a „John Herod” címet kapta), amely néhány évvel később A múmia visszatér egyik vezérmotívumának felvezetőjeként köszön vissza Silvestritől. Egy másik déja vu pontja a score-nak a „Gunfight Montage”, amely ritmikailag a Wojciech Kilar-féle Drakula-témához hasonlítható, ám szerzőnknek ezzel a dinamikával nem a vele való párhuzam volt a célja, hanem az, hogy a versengés során szembenálló feleket ezzel a folyamatos fokozással harcosokként állítsa be, akik a Redemption városnak nevezett arénában szállnak szembe egymással. 


Alan Silvestri mintegy hetvenpercnyi muzsikáját használták fel a közel kétórányi játékidővel rendelkező filmhez, melyből a Varése Sarabande egy meglehetősen rövid, ugyanakkor kellően erős albumot állított össze – ha a lemez ennél hosszabb lenne, akkor az túlzottan tagolttá válna a számos, alig egyperces tételnek köszönhetően, és veszítene értékéből. Összességében véve a komponista egy remek főtémával rendelkező, a régi westernmuzsikák hangulatának és a kilencvenes évek zenei elvárásainak egyaránt megfelelő score-t készített, amely bár nem nevezhető tipikusan vadnyugati aláfestésnek, az öt évvel korábbi A vadnyugat fiai 2-höz írt szerzeményénél mindenképpen emlékezetesebbre sikerült. A filmzenealbum pedig napjainkra a nehezebben beszerezhető kiadványok sorába került, így jobbára csak aukciós oldalakon keresztül lehet szert tenni mind a fent látható borítóval rendelkező változatra, mind pedig az azonos zenei tartalommal rendelkező, ugyanakkor rendkívül igényes, tízoldalas füzetecskével ellátott japán verzióra.