A nyolcvanas években készült Magnum világhírnevet hozott Tom Sellecknek, akinek karrierje a folyam lezárását követően sem torpant meg: számtalan filmben (A Winchester mestere, Egy ártatlan ember, Három férfi és egy bébi, Bérgyilkosék), illetve sorozatban (Jóbarátok) volt látható. A Higgins mindennapjait megkeserítő magándetektív szerepétől azonban én először csak hosszú évek múltán, a Las Vegas ötödik évadát követően, majd a Zsaruvér Frank Reaganjeként tudtam elvonatkoztatni. E meglehetősen szűk kör aztán tovább bővült a Stone-filmekkel, melyekkel egészen addig nem foglalkoztam, amíg a Varése Sarabande 2016-ban meg nem jelentette a Jesse Stone – The Ultimate Collectionre keresztelt gyűjteményét. A 2009-ben, Jesse Stone: Stone Coldként napvilágot látott, az első néhány epizód zenéjéből készített válogatás felett valamilyen oknál fogva teljes mértékben átsiklottam, így az itt tárgyalt kiadvány nálam teljes egészében az újdonság erejével hatott.


Jesse Stone-t napjaink amerikai krimihőseinek egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon, akit Robert B. Parker keltett életre az 1997-ben megjelent Night Passage történetében. Az író összesen kilenc kötetet szentelt neki, a Split Image-re keresztelt kalandját azonban már csak leadni volt lehetősége kiadójának, boltokba kerülését sajnos nem élhette meg. Stone-t ezt követően Michael Brandman és Reed Farrel Coleman karolták fel, ám az általuk jegyzett három-három könyv mellett is főként Parkerhez, illetőleg a tévésorozatban őt megszemélyesítő Selleckhez szokás kötni Paradise városka rendőrfőnökét. A regényhős 2005-ben lépett először képernyőre, s mivel a valójában a negyedik köteten alapuló Gyilkos húzások nagy sikert aratott, a stúdió számtalan folytatásnak adott zöld utat – igaz, a Vékony jégentől kezdve már nem beszélhetünk az ismert kötetek valamelyikének feldolgozásáról. Az egész estés filmekben a főhőst az író munkásságáért magánemberként is rajongó Selleck alakítja, aki éppoly hitelesen adja vissza a családi körülmények következtében Los Angeles-i nyomozóból kisvárosi rendőrfőnökké váló Stone-t, ahogyan az ezzel párhuzamosan futó Zsaruvér sorozatban Frank Reagant. "Robert két olyan kritériumot támasztott felénk, melyek szerves részei a franchise-nak. Jesse-nek menthetetlennek kell tűnnie, amiért felesége elhagyta, bánatát pedig mindig alkoholba fojtja. Ezek azok a jellemzők, melyek miatt a néző éppúgy aggódik érte, ahogyan a nyomozó önmagáért" – mesélte Selleck.

A főszereplő megszemélyesítője mellett a filmek állandó közreműködője a zeneszerző, Jeff Beal, akit olyan szériák révén ismerhetünk, mint például a Kártyavár, a Monk – Flúgos nyomozó, a Róma, a Ki ez a lány? vagy éppen a Carnivále – A vándorcirkusz. "Szeretek a zene nyelvén mesélni, hangokkal életre kelteni a szereplőket. Úgy vélem, hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy kilenc Jesse Stone-film zenéjét jegyezhetem" – nyilatkozta a komponista, majd hozzátette: "A kezdet kezdetén Robert, Tom és a producer, Michael Brandman nemcsak ötleteiket mondták el, hanem meséltek a karakterről, Jesse életéről, melyek a filmek fő mozgatórugói. A score-oknak elsősorban Jesse érzelmi világából, valamint az őt körülvevő emberekből, eseményekből kellett táplálkozniuk, a bűnügyek ugyanis mindig ezek alá lettek rendelve. Ez eleinte furcsa volt számomra, de aztán ráéreztem a dolgokra". Az epizódok muzsikájának életre keltésében a két vokalistával kiegészült Hollywood Studio Symphony huszonhat zenésze működött közre, de az előadásból helyenként a trombita, a duduk és a zongora megszólaltatásával Beal is kivette a részét, sőt, néhol még felesége, Joan is csatlakozott hozzájuk énekesként, fiuk, Henry pedig az elektromos gitárt szólaltatta meg. A kompozíciók meglehetősen lassú folyásúak, ugyanakkor rendkívül érzelemdúsak, bensőségesek és szemlélődőek, ráadásul ügyesen idomulnak a többnyire esős, zord időszakban játszódó eseményekhez. Ez a fajta megközelítés jól prezentálja Jesse lelki világát, s fokozza a bűnesetek keltette nyomasztó érzést – ehhez hasonló jellegű kíséretet szállított nemrég Harry Gregson-Williams a Bizonyosság című politikai drámához, vagy éppen Jeff Russo az Aznap éjjelre keresztelt minisorozathoz.


A Varése először egy limitált példányszámú kiadvány révén engedett betekintést Beal munkájába, melyet aztán – a megnövekedett érdeklődés eredményeként – digitális változatban is elérhetővé tettek. "A 2009-es Stone Cold-korongot követően vált világossá számomra az, hogy a nézők mennyire kötődnek a szériához, valamint annak kíséretéhez. Számtalan üzenetet kaptam ezzel kapcsolatban. Némelyikük azért nézte meg újra és újra a filmeket, hogy hallgathassa a zenémet. Nyilvánvaló volt, hogy a korlátozott megjelenés nem elegendő" – kommentálta a szerző, akinek hét év múlva vált újfent kézzelfoghatóvá a műve úgy, hogy a gyűjtemény első korongjának tartalma megegyezik a régiével, a másodikon pedig az azt követően készült három felvonás kíséretei kaptak helyet.

Ugyan a Jesse Stone – The Ultimate Collection több produkció muzsikáit öleli fel, ám mivel tévéfilmfolyamról van szó, a komponista pedig minden esetben ugyanaz a személy, éppoly egységességgel bír, mint ha bármilyen más mozi bővített kiadványával kerülnénk szembe: a kohéziót a hangszerelés, a stílus és persze a két vezértéma gyakori visszatérése jelenti. Utóbbiakkal rögtön az elején megismerkedhetünk: az első a "Paradise (Jesse's Theme)", melyben Parker karakterének két oldala (a gondokkal tarkított magánember, illetőleg a rátermett nyomozó) villan meg: "Jesse témája éppoly sötét és kompromisszumoktól mentes, mint maga a karakter" – fogalmazta meg Selleck. E tétel azonban nemcsak erről árulkodik, hanem arról is, hogy bár a Stone-filmek Amerikában játszódnak, a hangszerelés ehhez képest némiképp összetettebb. Bár a nyitánynál még csak az örményektől származó duduk hallatja magát, később viszont a Földközi-tenger környéki kultúráknál népszerű saz éppúgy előkerül, mint az arab világra jellemző úd, ugyanakkor a fő csapásvonalat a vonósok, a fafúvósok, a trombita, a zongora, a különféle ütősök képviselik, s helyenként a gitárok is előkerülnek. A főszereplő lelkiállapotát azonban nemcsak a "Paradise (Jesse's Theme)" tükrözi, hanem a "Jesse Walks Home" is, amely egyszerű dallamával a magány mellett a vízparti település nyugalmának, letisztultságának is jelképe. A Gyilkos húzások óta Beal számtalan variációját készítette el a Stone-motívumoknak (többek között a "There's Something Else"-ben, a "Saying Goodbye to Boomer"-ben, a "Going Home Again"-ben, a "Carefully Applied Pressure"-ben vagy éppen az "I Could Have Found Her"-ben hallhatók), amelyek ugyanolyan kapcsok az epizódok között, mint Selleck játéka, a képi világ, vagy éppen a történetvezetés tempója.


Az alkotások meglehetősen lassú folyásúak, aminek okán e kétórás kiadvány sem tartalmaz nagy ívű trackeket, grandiózus vagy virtuóz előadásmódokat, így meglehetősen nehéz részletekbe menő elemzést készíteni róla. Ezzel párhuzamosan azonban Beal tökéletesen húzza alá a cselekményszálakat, és minimalista megközelítésével remekül hozzájárul a film sajátos atmoszférájához. "Ülj le úgy, hogy magad elé tartod a kezeidet. Tedd össze a tenyereid, s közben fond egymásba az ujjaidat. Így most létrehoztál egy 3D-s képet arról, hogy a score és a karakter miként illeszkedik egymáshoz" – szemléltette ezzel kapcsolatos véleményét a filmek rendezője, Robert Harmon. A vezértémákat tartalmazó kompozíciók mellett érdemes kiemelni a visszafogottan jazzes légkörbe torkolló "Not Going to Make It"-et, a hasonló tulajdonsággal rendelkező "Have Dinner with Me"-t, illetőleg a "He Was a Cop"-ot. Fontos szerephez jut a zongora, többek között a "Sea Change"-ben és a "Saying Goodbye to Boomer"-ben, illetőleg az "Are You Tough?"-ban, s kellemes gitárjátékra épül a "The Interview Is Over". A lassú zongoradallamoknak, valamint az elnyújtott duduk-, trombita-, illetve vonósszólamoknak köszönhetően pedig megfelelő mértékben fájdalmas a "Send Me Everything", a "Lost My Conscience", a "Steve the Dog". A koronát minderre a "Hope" teszi fel, de hasonlóan érdekes pontja a kiadványnak a "Billy's Room", amely zenedobozszerű dallamsorral indít, s egy némileg ugyan visszafogott, ám mégis magasztosnak nevezhető női vokállal fűszerezett előadással zárul.

A keményebb szituációk feszültségfokozásához Beal a mélyebb hangzás irányába történő elmozdulás mellett az ütősöket is hadrendbe állította, ám utóbbiak nem harsányan vannak jelen, hanem halk kopogásokkal jelzik a veszélyt, s ezt rezesek és a jellegzetes zongoratéma tarkítja. E megoldások olyan tételekben bukkannak fel, mint a "Being Followed", a "Life Beyond Work", a "Jesse's Nightmare", a "Put You Away", a "Boat Shootout" és a "Gino Fish".


"A legkedvesebb rajongói visszajelzésem közé azok tartoznak, amelyek szerint a zene nyugtató, békés és szemlélődő jellegű. Talán mindenki életében szükség van egy kis Jesse-féle időszakra. Egy egyszerű házikóra a tengerparton, egy hűséges kutyára az oldalunkon, és egy jó italra. Hosszú ideig kellett várniuk a rajongóknak erre a kiadásra, de remélem, sok-sok év múlva is élvezni fogják majd" – zárja a kiadvány füzetkéjébe szánt gondolatait Jeff Beal. A Jesse Stone – The Ultimate Collection nem az az album, amelyet hónapról hónapra előveszek majd, van azonban egy olyan kiváló atmoszférája, mely révén az elsők között fogok gondolni rá akkor, ha egy borongós őszi estén céltalan netezésre szeretném adni a fejem, vagy olyan monoton munkát kell végeznem, amelyet képes megszínesíteni ez a lassan csordogáló, visszafogott muzsika.