Igaz, a westernfilmek hőskora a hetvenes évekkel lezárult, Hollywood – nosztalgiázás gyanánt – időről időre előhozakodik valamilyen vadnyugati témával. A kilencvenes évek során olyan neves komponisták idézhették meg a törvényen kívüliek és a pisztolypárbajok időszakát, mint Bruce Broughton (Tombstone: A halott város), Elmer Bernstein (Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat), Alan Silvestri (Gyorsabb a halálnál), Randy Newman (Maverick – Halálos póker), Basil Poledouris (A Winchester mestere), John Barry (Farkasokkal táncoló), James Newton Howard (Wyatt Earp), vagy Jerry Goldsmith, aki e lehetőséget a Jonathan Kaplan (Börtönpalota, X program) rendezésében vászonra vitt Rosszlányoknak köszönhette. E projekt abban tér el társaitól, hogy a terepet nem a férfiak uralják, hanem négy nő, ami elgondolásnak nem rossz, a végeredmény azonban középszerűre sikerült: a Madeleine Stowe, Mary Stuart Masterson, Andie MacDowell és Drew Barrymore főszereplésével létrejött mozi a gyártási költségeket ugyan visszatermelte, a nézők és a kritikusok viszont finoman szólva sem voltak elragadtatva a látottaktól. Esetemben pedig mindössze a muzsikának köszönhető az, hogy nem merült a mozi a feledés homályába, bár a zenét nem első hallásra kedveltem meg. Időnként előfordul, hogy ugyan nem fog meg egy album, de a bővített megjelenést követően végül új megvilágításba kerül, s kedvenccé válik. Így jártam többek között Danny Elfman Támad a Mars! inspirálta szerzeményével, Goldsmith Ragadozókhoz készült dallamaival, és persze a Rosszlányok aláfestésével is. 

Goldsmith az 1957-es Black Patchcsel csöppent bele a westernek világába, s bár az ilyen témájú alkotások kapcsán nem az ő munkássága szokott első körben terítékre kerülni, életműve ebből az aspektusból is kellően gazdagnak nevezhető, köszönhetően például Az utolsó cowboynak, a Breakheart-szorosnak, a Rio Lobónak, a Wild Roversnek, a Stagecoachnak, a Száz puskának, valamint az A Take a Hard Ride-nak. A komponista vadnyugatkorszakának nagyobb hányadát az ötvenes-hatvanas évek termése teszi ki, a kilencvenes évek során azonban mindössze egyetlen alkalommal térhetett vissza a fegyverek általi igazságszolgáltatás korszakához – legalábbis az önálló vállalásait tekintve, emellett ugyanis a főtéma erejéig a Brotherhood of the Gun score-jából is kivette a részét, melyet fia, a már szintén elhunyt Joel Goldsmith jegyzett. A Rosszlányokra azonban bizonyos értelemben véve egy korábban kihagyott ziccer beteljesüléseként is tekinthetünk. A George P. Cosmatos által 1993-ban rendezett Tombstone: A halott várossal ugyanis először Goldsmitht keresték meg, a felkérésnek azonban nem tudott eleget tenni, így Bruce Broughton került a helyére, aki remek muzsikával járult hozzá a Wyatt Earpről szóló produkcióhoz. 


Kaplan és Goldsmith e mozinak köszönhetően másodjára dolgozhatott együtt, ám ez volt az első alkalom, amikor kollaborációjuk nyugodt körülmények között, zökkenőmentesen zajlott. A két évvel korábban debütált A szeretet földjénnel kapcsolatosan ugyanis számtalan probléma adódott, kezdve az utómunkálatok rétestésztaszerű elnyúlásával, majd folytatódott azzal, hogy csődeljárást kezdeményezett önmaga ellen az Orion Pictures, mely korábban olyan filmek mögött állt, mint például a Terminátor – A halálosztó, A szakasz, A bárányok hallgatnak vagy a Farkasokkal táncoló. Mindezt tetézte, hogy Goldsmith zenéjének egy részét a producerek végül kidobták, az így keletkezett űrt pedig dalokkal, valamint a Bill Payne által előadott zongoraszólókkal igyekeztek befoltozni. "Azt hittem, Jerry soha többet nem dolgozik majd velem azok után, hogy művét vágóhídra küldték, ő azonban rendkívül empatikus volt, tudta, hogy ezek nem az én hibámból történtek. A Rosszlányokban az a legjobb dolog, hogy mindvégig tisztában voltam vele: bármit is írjon Jerry, az biztosan bekerül a filmbe" – mesélte a rendező, aki fiatalkora óta tisztelője Goldsmith munkásságának. 

A szerző egyszerre nyúlt vissza a műfaj gyökereihez, s tartotta magát a kilencvenes évek során tőle megszokott hangzásvilághoz, mely kombinációt a direktor is támogatta: "Úgy láttam, egyikőnk sem a klasszikus megközelítésű westernben gondolkodott – ki készítene ilyet manapság?" – kommentálta Kaplan. Ennek eredményeként a vadnyugat zenei ábrázolásakor gyakorta előkerülő kasztanyetta, tikfa, csörgő, cimbalom, gitár, guiro, fadob és triangulum éppúgy jelen van, mint a nagyzenekar és a szintetizátor. A mű stílusát leginkább a John Wayne főszereplésével készült Rio Lobo score-jához tudnám hasonlítani, ám Goldsmith a "Welcome to My Home"-ba néhány másodperc erejéig belecsempészte az A Take a Hard Ride egyik jellegzetes dallamsorát is. 

A korong a "The John"-nal indít, melyben a főtéma lassú, enyhén melankolikus változatát ismerhetjük meg. Ez a motívum képezi a score gerincét, s mint ilyet, a komponista számtalan megközelítéssel vonultatja fel. A "The Hanging"-ben például dinamikusan, csörgőkkel, rezesszólamokkal, cintányérral és vonósfutammal körítve csendül fel, megalapozva ezzel a régi idők kalandokkal szegélyezett hangulatát. Hasonlóan pörgős perceket tartogat számunkra a "The Snake", a "The Gang / The Posse", valamint az "Ambush" – "Josh's Death" páros, amely nemcsak a korong, hanem Goldsmith életművének legjobb akciótételei közé is sorolható – az itt jelen lévő megoldások és a dinamika az, amellyel Goldsmith annak idején a legkedvesebb művészeim egyikévé nőtte ki magát. 


A négy grácia történetére azonban számos esemény vet árnyékot (a bordélyházi múltjuktól kezdve a börtönbe kerülésen, bankrablásba keveredésen és meghiúsult akasztási kísérleten át egészen addig, hogy a törvény emberei folyamatosan a sarkukban vannak –, így a mű jó része sejtelmes, fenyegető tételekből tevődik össze. Az ilyen hangulatú trackek két, többször visszatérő dallamsorral operálnak: az egyik a négy hangjegyes, elsősorban ütősök és zongora révén előadott motívum (ez figyelhető meg többek között a "The Saw Mill"-ben, valamint a "Bank Job"-ban) , a másik pedig a pulzáló szintetizátorhang és a szituációtól függően a csörgő vagy mély hangú vonósok együttes jelenlétével keltett feszültség, ami elsősorban Jarret (James Russo) bandáját hivatott szimbolizálni ("The Gang / The Posse", "Don't Hurt Me", "Put It On"). 

Jerry Goldsmith a legnagyobb filmzeneszerzők egyike volt, amit mi sem támaszt alá jobban, mint hogy egy teljesen középszerű filmen is oly mértékben felül tudott kerekedni, ahogyan azt a Rosszlányok esetében is tette – lett volna mit tanulnia tőle a mai feltörekvő generáció némely tagjának. A Fox Records 1994-ben megjelentetett, mintegy negyvenpercnyi játékidővel bíró korongja nem tudott magával ragadni, így hosszú ideig elégedett voltam azzal a két tétellel ("The Hanging", "My Land"), mely a Jerry Goldsmith at 20th Century Fox gyűjteménybe került, a La-La Land Records bővített változatát hallgatva azonban egy csapásra magukkal ragadtak a dallamok. E score hemzseg szerzője kézjegyeitől, és noha nem a klasszikus értelemben vett westernmuzsika, de számomra mégis nagyon kedves darab, melyet a Goldsmith-féle vadnyugati kíséretek vonatkozásában éppúgy remeknek tartok, mint az A Take a Hard Ride, a Száz puska vagy a Stagecoach kíséretét. S bár 2003-ban néhány perc erejéig a Bolondos dallamok: Újra bevetésen jóvoltából a művész visszatérhetett ehhez a stílushoz, az igazi búcsúzást a műfajtól a Rosszlányok jelentette számára.