John Debney-n kívül nem igazán tudnék megnevezni más aktív, élvonalba sorolható zeneszerzőt, aki a szó minden értelmében véve színes portfólióval rendelkezik. Tehetséges komponista, megannyi muzsikáját kedvelem, ráadásul rendkívül közvetlen, csupa szív ember, menedzsmentjét, projektjeit azonban meglehetősen rosszul választja meg, így az imént használt „színes” jelző pejoratívan is alkalmazható rá. Legutóbb a Jöjj velem és A Jangle család karácsonya ihlette műveivel fogott meg, majd érkezett az Esélytelenből halhatatlan című életrajzi dráma, melynek kísérete kevésbé tetszett, de találtam benne értékes trackeket, az utána következő Reszkessetek, betörők! – Otthon, édes otthon viszont már azon vállalásai közé tartozik, melyek méltatlanok hozzá, ráadásul érződik, hogy ő sem vette komolyan a dolgot.


Hollywoodban a jó és a rossz filmek kézen fogva járnak, s azon jelenségnek is gyakorta lehetünk szemtanúi, amikor a sikert úgy kívánják újra és újra meglovagolni, hogy már előre látszik: próbálkozásuk hasztalan lesz, kudarcra van ítélve. Ez utóbbiba sorolandó a Reszkessetek, betörők!-franchise hatodik, Otthon, édes otthon alcímű felvonása. Az első két etap örök klasszikus, a következő kalandokkal azonban látványosan kezdett romlani a színvonal, s bár a mostani rebootként tálalása ötletként dicsérendő, a végeredmény csupán a negatív tendencia folytatásához tudott hozzájárulni. A rendezői széket a Borat-filmek forgatókönyvírójaként ismert Dan Mazer foglalta el, a Mikey Day és Streeter Seidell páros (akik semmi említésre méltót nem tettek még le az asztalra) által jegyzett forgatókönyv pedig pont annyira igyekezett megújulni, mint amennyire vissza kívánt kacsintani a klasszikusokra.

Ezúttal a Mercer család felejti otthon gyerekét (Archie Yates) a nagy készülődés közepette, aki amellett, hogy élvezi az egyedüllétet, kénytelen felvenni a kesztyűt két olyan betörővel (Rob Delaney, Ellie Kemper) szemben, akik nem a házban található pénzre és ékszerekre hajtanak, hanem egy különleges, rendkívül értékes babát akarnak megszerezni. Habár van benne egy-két remek ötlet, illetve olyan, jól eltalált visszautalás a múltra, mint például Devin Ratray színrelépése Buzz McCallisterként, a film nagyon félresiklott, a kritikusok és a nézők által adott, nemegyszer földbe döngölő visszajelzések pedig remélhetőleg elégséges visszacsatolást jelentenek a stúdió számára ahhoz, hogy végleg hátat fordítsanak a szériának.


A Reszkessetek, betörők! első két része megunhatatlan számomra, a harmadikat anno nagyjából a felénél kapcsoltam ki, a negyedik és az ötödik etap pedig érdektelenségem okán maradt ki. Értem én, hogy ha valami népszerű, akkor azt addig kell a felszínen tartani, amíg lehet, de amennyire ügyesen tudnak egy-egy esetben ráérezni az alkotók arra, mikor kell megállni, ugyanolyan mértékben képtelenek bizonyos esetekben behúzni a féket. Utóbbi hozzáállás révén 2021-ben olyan filmek kerültek bemutatásra, mint a Mátrix: Feltámadások, a Gyilkos Halloween, a G.I. Joe – A kezdetek, a Kutyák és macskák 3. – A mancs parancs és a Reszkessetek, betörők! – Otthon édes otthon.


John Williams után Nick Glennie-Smith, Teddy Castellucci (Nászok ásza), valamint David Kitay (Spinédzserek, Tapló télapó) igyekezett bővíteni a franchise zenei világát, s bár eltérően közelítettek a feladathoz, munkájuk közös pontja az volt, hogy nehéz dologgal találták szemben magukat, hiszen egy népszerű szerző klasszikusával kellett lépést tartani. Hozzájuk képest Debney annak köszönhetően jött ki ebből jobban, hogy nemcsak saját stílusán belül mozog otthonosan, hanem képes kaméleonként is viselkedni, remekül tud belebújni pályatársai bőrébe. Williams technikájával a kilencvenes évek folyamán közelről is megismerkedett a Varése Sarabande kezdeményezésére újravett klasszikusok (Superman, A cápa) karmestereként, a Maestro kézjegyeivel történő azonosulásának legékesebb példája pedig a Lair játék egyes tételei, de az Otthon, édes otthon esetében is megmutatta, milyen könnyedén tudja beolvasztani elképzeléseibe az örök érvényű témákat – ez rögtön meg is mutatkozik a „Cousin Chaos”-szal. Az ilyen típusú ötvözetek mellett, a „Somewhere in My Memory”, a „Nice Try Kevin” és a „Setting the Trap” esetében Debney teljes mértékben Williamsre támaszkodott, ám amíg az első kettő újrafelvétele jól sikerült, az utolsó sajnos kicsit erőtlen lett.

Mind az ünnepek, mind az otthon hagyott Max, mind a betörőpáros új dallamsort kapott, ám ezek nem önállóan állnak meg, hanem trükkösen, kellően igényesen fonódnak össze a régi, Kevin és a Vizes Banda inspirálta megoldásokkal – nagy kedvenceim ezek közül a „Cousin Chaos”, az „It's a Christmas Miracle”, a „Streets to Hot”, a „This Stops Here” és a „Christmas Reunion”. Ám bármennyiszer is hallgattam végig az albumot, az újdonságok közül csak a „Cousin Chaos”-ban felcsendülő, zenekari játék és füttyülés kombinációjára épülő motívumra, illetve a Debney-re jellemző akciómegoldásokra („Ice Driveway”, „He's Hurting Me”, „Who Raised This Monster”) kaptam fel a fejem. Sokkal jobban lekötöttek a Williamstől származó dallamok adaptálásának mikéntjei, a Csajkovszkij A diótörőjének közkedvelt részletével színesített „Dance of the Sugar Plum Fairy”, valamint Alan Silvestri Egértanya ihlette főtémájának pillanatnyi felbukkanásai („He's Hurting Me”, „Who Raised This Monster”). Mindez pedig nemcsak azért szomorú, mert Debney többre képes ennél, hanem mert szerzett már olyan zenét karácsonyi témájú filmhez, amellyel túl tudott mutatni a mozi színvonalán: ez a Jon Favreau által rendezett Mi a manó, melynek élő zenével kísért premierjére 2023 decemberében került sor a londoni Royal Albert Hallban.


A score mellett olyan örökzöld számok is hozzájárulnak az alkotás karácsonyi atmoszférájához, mint az „O Holy Night”, az „O Come All Ye Faithful” és a „Jingle Bells”, de ahogyan John Debney munkája, úgy ezek sem tudtak emelni a produkció fényén. A Reszkessetek betörők! – Otthon édes otthont éppúgy hiba volt leforgatni, mint az ezt megelőző triót. A hatodik – és reményeim szerint utolsó – felvonás üde színfoltja egyedül Debney aláfestése lehetett volna, ám a többségében jól eltalált átemeléseken túl neki sem sikerült emlékezetesre munkásságának ezen állomása.