Alvin, Theodore és Simon csaknem fél évszázada, 1958 óta vannak jelen világunkban, s mára elmondható, hogy dalaikon, valamint kalandos történeteiken generációk egész sora nőtt fel. A mókusok Ross Bagdasarian zenész / dalszövegírónak köszönhetően születtek meg, aki az emberi hang felgyorsításával hozta létre Alvinék hangját, majd készítette el első dalukat, a "Witch Doctor"-t, s a "The Chipmunk Song" című nagylemezük még ebben az évben kiadásra került. A mókusok a zenei világ mellett idővel a tévénézőket is meghódították: a hosszabb-rövidebb életű rajzfilmek közül a legsikeresebbnek az 1983-ban útjára indított, s egykoron hazánkban is vetített
Alvin és a mókusok-széria mondható, amely több évadon keresztül szórakoztatta nézőit világszerte – e sorozat érdeme azonban már Bagdasarian fiának volt köszönhető, atyjuk ugyanis 1972-ben elhunyt. Az Álomgyár munkatársai úgy vélték, hogy a mai fiatalokkal is megkedveltetik a gézengúz popzenészeket – akik bár szeretik gazdájukat, Dave-et, magatartásukkal, beszólásaikkal nemegyszer megkeserítik annak életét –, kiknek megzabolázására a
Garfield 2. rendezője, Tim Hill vállalkozott. Az
Alvin és a mókusok mozifilm a kis rágcsálók és a tehetséges, bár épp ihlethiányban szenvedő Dave (Jason Lee) találkozását, közös karrierjük kezdetét követi nyomon, a magam részéről azonban inkább a már említett rajzfilmsorozatot ajánlanám a célközönség figyelmébe, ugyanis abban jóval szeretetreméltóbbak az aranytorkú csapat tagjai, mint ebben a mostani tendenciának megfelelően elkészített élő szereplős – CGI-os adaptációban.
A film zenéjét Christopher Lennertz jegyzi, kinek munkája ezúttal igencsak háttérbe szorul, hiszen a fő hangsúly a mókuscsapat által előadott dalokra terelődik, ily módon pedig az instrumentális zene valóban csak az aláfestő, illetve kiegészítő szerepet tölti be. Ennek ellenére a szerző egy kilencvennégy fős zenekar közreműködésére alapozva készítette el szerzeményét, amely a klasszikus rajzfilmes és vígjátéki aláfestések hangulatát idézi, s mint olyanban, a a főbb szerepeket a kürtökre, a zongorára, a furulyára és a vonósokra (akik hol futamokat játszanak, hol pedig a húrokat pattogtatják) hárítja. Bár a muzsika pont annyit ad a filmhez, amennyit az elvár, szerzője ügyesen kombinálja a dallamokat, amely tovább erősíti bennem a
Tuti lúzerek score-jának ismeretében formálódott véleményemet, miszerint Lennertz kellően átlátja a zenekart, illetve az általa nyújtott lehetőségeket. Ha a továbbiakban kevesebb megbízatást vállalna, és jobban odafigyelne saját stílusának kidolgozására, pályája alakulására, elkerülheti pályatársa, Christophe Beck (akihez Lennertz karrier szempontjából jelenleg a legjobban hasonlítható) sorsát, aki idén teljesen beleveszett a szürkeségbe, holott korábban már egyszer-kétszer megvillantotta tehetségét a rengeteg középszerű műve mellett.
Bármennyire is kedves és aranyos aláfestést készített Lennertz a mókusok történetéhez, a moziból kilépve nem az ő munkája ragad meg a nézőkben, hanem az Alvinék előadásában hallható popszámok, ezáltal legtöbben az ő albumukat keresik majd a lemezboltokban (ebből a gondolatból kiindulván a fenti pontszám megítélése során Alvinék dalait és Lennertz muzsikáját egyaránt figyelembe vettem). Ennek megfelelően a Razor & Tie kiadó munkatársai kiadványukon az ő dalaikat szedték csokorba, melyek között a "Witch Doctor" éppúgy megtalálható, mint a másik nagy slágerük, a "The Chipmunk Song".