Egy interjú alkalmával megkérték John Debney-t, írja le stílusát, mondja el, hogyan kategorizálná be saját magát. A szerző erre azt felelte, hogy véleménye szerint nehezen lehet őt bárhová is besorolni, mert egyfajta kaméleonként tekint önmagára, aminél jobban nem is definiálhatta volna közel négy évtizedet felölelő munkásságát. Szitakötő, A Skorpiókirály, A passió, Ítéletnap, Az álmodó, Evan, a minden6ó, A dzsungel könyve, Lair, Vasember 2. és még bőven sorolhatnám tovább a sokszínűségét aláhúzó példákat, ám minthogy nem minden projektje aratott elsöprő sikert, tehetségét döntően a filmzenerajongók méltatják, a reflektorfénybe kerülést előmozdítani képes médiumok, szakmai szervezetek pedig rendre megfeledkeznek róla. Debney jóformán mindent elvállal, amivel megkeresik, ráadásul a produkció színvonalától, várható fogadtatásától függetlenül mindig igyekszik odatenni magát, ami gyakorta vezet a rossz film, jó zene kombinációhoz. 2020-as munkái közül a Jöjj velem került bele ebbe a pikszisbe...


Az Angelina Jolie, David Oyelowo (Selma), Gugu Mbatha-Raw (A szépség és a szörnyeteg), Jordan A. Nash (Aladdin), illetve a jelenleg még csak szárnyait bontogató Keira Chansa főszereplésével, továbbá Michael Caine közreműködésével forgatott mozi története olyan klasszikus mesékkel fonódik össze, mint a Pán Péter és az Alice Csodaországban, ez a párosítás azonban nem úgy sült el, ahogyan azt a producerek vizionálták. A Merida, a bátor és az Egyiptom hercege társdirektora, Brenda Chapman által rendezett alkotás 2020 elején debütált a Sundance Filmfesztiválon, a szélesebb körű premier azonban a világjárvány okán novemberig tolódott, ám a halasztás semmit sem jelentett, hiszen a fesztiválon résztvevők éppúgy nem fogadták kitörő lelkesedéssel, ahogyan a későbbi közönség tagjai: a szereposztást éppúgy bírálták, mint azt, hogy bár története és látványvilága csalogató, a varázs hiányzik belőle. A Jöjj velem bevétel szempontjából is bukás lett, igaz, ezt akkoriban nem feltétlenül lehetett kizárólag a minőség rovására írni, hiszen a Covid19-járvány első harmadában jártunk, amikor még a filmszínházakat gyakorlatilag elvágták a közönségtől, és ha ki is nyitottak, az emberek óvatossága miatt meglehetősen karcsú volt az érdeklődés. Nem csoda, hogy az élvonalbeli stúdiók új pozíciót igyekeztek találni maguknak, s egyre határozottabban kacsingattak a streamingszolgáltatók felé.

Bár a Jöjj velem meseszerű elemekkel van átszőve, mégsem nevezhető tipikus gyerekfilmnek, inkább a Szólít a szörnnyel, A faun labirintusával vagy az Én, Pán Péterrel rokonítható. A főszereplők ezúttal is lelki sérelem, trauma miatt menekülnek a mesevilágba, az így megvalósuló műfaji kavalkád pedig a score-ban is tetten érhető: éppoly szomorú, mint amennyire bensőséges, kalandra csábító, gyermeki vagy épp grandiózus. Az ehhez vezető út azzal vette kezdetét, hogy ügynöke felhívta Debney figyelmét a projektre, melynek forgatókönyve rabul ejtette a komponistát. „Minden benne van, amit szeretek. Fantasy, érzelem, dráma meg persze a kalózok – szerintem sok zeneszerző álma, hogy Pán Péterhez, Alice-hez vagy az övékéhez hasonló népszerűségnek örvendő mesealakhoz írjon zenét. Öröm volt ezen dolgozni, valóban öröm. Nem stresszként, hanem élményként éltem meg a munkafolyamatot” – nyilatkozta a szerző, kinek műve nemcsak e film képsorait húzza alá, hanem referenciaként is szolgált David E. Talbert rendező számára, aki ennek hallatán döntötte el, hogy Debney-t szerződteti A Jangle család karácsonya című alkotásához.


A cselekmény gyújtópontjául Littletonék (Jolie és Oyelowo) idősebb gyermekének elvesztése szolgál, ami után azt kísérhetjük figyelemmel, miként birkózik meg a család a fájdalommal. A testvérüket elvesztő Alice (Chanasa) és Peter (Nash) úgy próbálják magukat túltenni ezen, hogy saját fantáziavilágot építenek: míg előbbi Csodaországot, utóbbi Sohaországot választja alternatív otthonaként. Az alkotás a különféle hangulatelemek mellett számos karaktert is felvonultat, ezek pedig olyan ügyesen kerültek tükrözésre a kíséretben, hogy az a sokszínűség dacára egységes benyomást kelt. Ehhez nagyban hozzájárul Peter kalandtémájának („Opening / Peter’s Theme”) és Alice bájos, meséket idéző motívumának („Tinker’s Bell”) gyakori jelenléte, melyek hidat képeznek a hallottaknál. Ezeken túl a tragédiát átélő család egésze is részesült dallamsorban, és az Elveszett Fiúk, James kapitány, illetve a varázstükör sem maradt ki a szórásból.

Tételeinek előadásához Debney a hagyományos zenekari hangszerelést olyan elemekkel egészítette ki, mint a gyerekkórus, az üvegharmonika, a cimbalom, a furulya, a bodhránra keresztelt tradicionális ír dob, valamint a dudák családjába tartozó uilleann. Főként ezek felhasználásával sugall varázslatot az „Opening / Peter’s Theme” felvezetője, a „Tinker’s Bell”, az „Open the Window”, a „Jack Gives David a Watch”, a „Mirror / Orphanage Story”, a „Looking at Watch / Looking for David”, a „Peter’s Dream / Stashing Money / Lost Boys” és az „It’s Over Now / Alice Packs”. Ezek mindegyike remek darab, ugyanakkor azt is jelzik, hogy Debney milyen szinten képes idomulni a megbízói elvárásoknak: aláfestésében olyan pályatársak kézjegyei érhetőek tetten, mint Danny Elfman, Jan A. P. Kaczmarek, Abel Korzeniowski, John Williams vagy Javier Navarrete (a „Thru the Rabbit Hole / Off to Neverland, Pt. 1”-ban például Elfman Alice Csodaországban ihlette darabja bukkan fel, a „Thru the Rabbit Hole / Off to Neverland, Pt. 3”-ben pedig Navarrete A faun labirintusánál használt altatójának részletére kaphatjuk fel a fejünket).


A fantáziavilág létrejötte mögött húzódó fájdalmat a „Bedtime” első másodpercei, valamint a „Struck by Lightening” idézik meg, de olyan trackek is tartogatnak komorabb, vészjóslóbb hangulatot, mint az „Inside Mercury Pawn Shop / Underground”, a „CJ Introduces Himself”, a „Peter Hiding Behind Tree” és a „You Will Pay Your Debt”. A velük szemben álló határtalanságról, elszántságról, lendületességről pedig túlnyomórészt a már említett Peter-téma gondoskodik, de hasonlóan nagyszerű színt visz az összképbe az Elveszett Fiúkhoz köthető, ír beütésű dallam is („Mickey’s Bar”, „Lost Boys”, „Stealing Watch / To London”), melynél a bodhrán és az uillean duda kerülnek előtérbe.

Az album összeállításával kapcsolatban a „Come Away Suite”-nek és az „Alice Theme / Main Title”-nek nem érzem a létjogosultságát (utóbbi ráadásul erős párhuzamot mutat az „Opening / Peter’s Theme”-mel). Ha a kiadványfelelősök lehagyták volna ezt a párost, akkor az őket megelőző, három felvonásra bontott „Thru the Rabbit Hole / Off to Neverland”-nél tökéletesebb összefoglalót és lezárást nem is kaphatott volna az album.


Brenda Chapman alkotása nem karácsonyi témájú, ám a 2020 novemberében megjelent zenéjének hangulata rendkívül nagy lökést adott számomra ahhoz, hogy a megpróbáltatásokkal teli hónapokkal a hátam – sőt, tulajdonképpen az emberiség egészének háta – mögött ne begubózódva, rokonaimtól, barátaimtól elzárva várjam a szeretet ünnepét, hanem amennyire lehetett, díszbe öltöztessem a lelkemet. Amikor először hallgattam az albumot, az „Opening / Peter’s Theme”-et, a „Tinker’s Bell”-t és a „Bedtime”-ot követően kezdett igazán megérinteni John Debney munkája, a „Peter’s Dream / Stashing Money / Lost Boys”-ra pedig már teljes egészében hatalmába kerített, s még most, két és fél év elteltével is előszeretettel hallgatom, könnyedén kalandoznak el általa gondolataim a dolgos hétköznapokról.