„Mi a kedvenc horrorfilmed?” Több mint egy évszázada ez a félelmeinkre építő mozikkal kapcsolatos kérdések egyik leggyakoribbja, mely Wes Craven 1996-ban debütált produkcióját követően új színezetet kapott. Míg az „Akarsz velem játszani?” a Tom Holland rendezésében készült Gyerekjáték miatt, a „Szeretnétek játszani egy játékot?” pedig a Fűrész premierje után vált az ártalmatlan, barátkozó hangnemmel párhuzamosan a rettegés szimbólumává, addig a kedvenc horrorunk iránti érdeklődésnek a Sikoly biztosítja ugyanezen kettősséget.


Craven mozija hamar kultikussá emelkedett, így nem csoda, hogy sorra készülnek belőle az újabb felvonások: a franchise terjeszkedése mostanra a Halloweenhez, a Péntek 13-hoz és a Rémálom az Elm utcábanhoz hasonló mezsgyén halad. Számomra nemcsak a jól felépített történet és a szimpatikus szereplőgárda miatt nőtt fel a Sikoly az imént említett trióhoz, hanem a karakterek párbeszédeiben megjelenő, a hasonszőrű sztorikkal kapcsolatos írott vagy épp íratlan szabályok ismertetése okán, továbbá Kevin Williamson forgatókönyvének ezek figyelembevételével történő alakulása miatt is. A műfaji sajátosságokra kitekintgetések miatt a projekt egyfajta önreflexiónak is tekinthető a direktor részéről, akihez olyan alkotások fűződnek, mint a Rémálom az Elm utcában, a Mocsárlény, Az utolsó ház balra, a Rémségek háza vagy a Sziklák szeme. A Sikolyban számos klasszikus hentelős mozira és azok forgatókönyvi fordulataira találunk utalást, melyek közül számomra az a legkedvesebb, amikor Szellempofa megkérdezi a Neve Campbell alakította, a gyilkos első hívását még barátja telefonbetyárkodásának betudó Sidney-t, hogy szereti-e a horrorfilmeket? „Tudod, hogy nem nézek ilyen szarokat. Semmi értelmük. Mind egyforma: valami hülye gyilkos kerget nagymellű csajokat, akik az emeletre rohannak ahelyett, hogy kimennének a házból. Idegesítő” – hangzik a frappáns válasz.

És igen, ha egy lépést hátrébb lépve, a mozi bűvkörén kívülről szemlélem, akkor tulajdonképpen ez sem lóg ki a Sidney révén nagy általánosságban lefestett zsánerből, ám a remek csattanó, a szereplőgárda (Campbell, David Arquette, Courteney Cox, Matthew Lillard, Skeet Ulrich) és a megannyi, jól kivitelezett megoldás miatt mást nyújtott, képes volt felrázni a tinihorrorok világának állóvizét. Folytatásai, valamint a velük párhuzamosan mozikba kerülő Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Végső állomás, Rémségek könyve, Aki bújt, aki nem és társaik éveken át fenntartották a nézők érdeklődését: az ilyen kezdeményezésekre a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején tapasztaltakhoz hasonló aranybányaként kezdtek tekinteni a stúdiók. Persze ahhoz, hogy ezen szerepüket betölthessék, s az alacsony költségvetés kiugróan magas bevételt produkáljon, szükség volt egy jó forgatókönyvre, ami nem mindenkinek jött össze ilyen parádésan.


Ám hiába tarolt a film, Marco Beltrami munkájából első körben mindössze a „Trouble in Woodsboro / Sidney's Lament” egyveleg érhette meg a kiadást. „Az alkotók figyelme teljes mértékben a betétdalos soundtrackre irányult, az én zeném kiadásával pedig egyáltalán nem foglalkoztak. Nem akarták, hogy az általuk kiszemelt célközönség belezavarodjon abba, melyik album melyik” – nyilatkozta később a komponista. Ezt rajongóként sajnáltam, ugyanakkor tény, hogy e megoldással a Sikoly-score legemlékezetesebb momentumai legalább helyet kaphattak a TVT Records soundtrackjén, s kölcsönösen egészíthették ki egymást a folyam másik emblematikus betétjével, a Nick Cave and the Bad Seeds-féle „Red Right Hand”-del. A méltán népszerű dal egyedül a negyedik felvonásból maradt ki (a hivatalos közlemény szerint jogi csűrcsavar miatt), ám Beltrami dallamai annak ellenére felsejlettek egy-egy röpke időre, hogy az ötödik etaptól már Brian Tyler és Sven Faulconer vették át a helyét. A betétdalos albumra az imént említetteken túl Alice Cooper „School’s Out”-ja is felkerült, az ezzel kapcsolatos szépséghiba csupán annyi, hogy amíg a filmben az alkotók az eredeti felvételt használták, addig a korongon a The Last Hard Men által készített feldolgozás található. Moby „First Cool Hive”-ja, a The Connells „Bitter Pill”-je, a Sister Machine Gun „Better Than Me”-je, a John Carpenter-féle Halloween előtti tisztelgés okán ide is felhasznált – eredetileg a Blue Öyster Culttól ismert – „Don't Fear the Reaper” Gus Blacktől, és a többi szám esetében azonban ilyen módosítás nem figyelhető meg.

Beltrami munkájának háttérbe szorulása a második felvonással párhuzamosan megjelent Scream and Scream 2 albummal lett orvosolva, ámde a két részből összesen elérhetővé váló félóra meglehetősen szerénynek mondható, hiszen az etapok összesen majdnem két és fél órányi score-t tartalmaznak. Ezt a megoldást nem találtam jónak, s addig nem is ruháztam be Sikoly-zenére, amíg a harmadik rész Varése Sarabande-korongja meg nem jelent. Hosszú ideig ezt tekintettem az egyetlen értékelhető verziónak, 2011-ben aztán a cég előrukkolt Szellempofa első mészárlásának teljes zenei anyagával, majd némiképp lemaradva követte a másodiké, 2022-ben pedig megérkezett a Scream: Original Motion Picture Soundtracks (6-CD Box Set), melyet a díszdoboz alapanyagának silányságától eltekintve a legméltóbb kezdeményezésnek tartok. Az albumot hallgatva természetesen joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy miért örülök ennyire a bővített anyagnak, lévén Beltrami muzsikája erősen jelenetfüggő, a két legfontosabb, legbefogadhatóbb motívum pediglen nemcsak az anno megjelent score korongon, hanem a betétdalos változaton is megtalálható. Számomra nemcsak moziélmény szempontból jelentős darab a Sikoly – hovatovább a moziszéria egésze a maga kategóriáján belül –, hanem azért is, mert lehetőséget adott az azóta már kétszeres Oscar-jelölt Beltrami színrelépésére, aki mai napig Hollywood saját stílussal bíró, színes egyéniségeinek egyike.


Az album – a „Dimension Logo” című szösszenetet követően – a Drew Barrymore alakította Casey vesszőfutását kísérő „The Cue from Hell”-lel indul, s bár a kép, az effektek és a zene együttese nagy hatást gyakorol a nézőre, e tételt önállóan hallgatva inkább van olvasztótégely-szerű hatása, semmint ívvel rendelkező, folyamatosan építkező trackképe. Ennek oka nemcsak a szerző akkori tapasztalatlanságának tudható be, hanem annak is, hogy a mozi ezen momentuma biztosította számára a stábbelépőt, ez tehát annak lenyomata, miként igyekezett demonstrálni ötleteit. A pályakezdő komponistának ez volt az első nagyjátékfilmje, így mindössze a kisebb volumenű filmes munkáiból (mint a Vörös cipellők néhány epizódja vagy a The Bicyclist) összeállított demólemezt, illetve a Land’s End tévésorozathoz készült műveiből szemelvényeket tartalmazó promóciós anyagot tudta felmutatni. Ám ezek elegendőek voltak ahhoz, hogy ajánlás hatására felkeltse Craven asszisztense, Julie Plec figyelmét: „Megkeresett, beszélgetni kezdtünk az elképzelésükről, majd bemutatott Wesnek is, aki egy demóanyagot kért tőlem” – emlékezett vissza Beltrami. Az általa a beszélgetések nyomán összeállított, ziháló vonósok és fúvósok hangmintáira, valamint különféle elektronikus elemekre támaszkodó anyaggal megnyerte magának a direktort, aki egy pénteki napon átadta neki a nyitójelenetet, és megkérte, hogy a hétfői tesztvetítésre készítsen hozzá kíséretet. Beltrami először azt hitte, félreértette a határidőt, majd miután megbizonyosodott róla, hogy valóban két napot kapott, hazament, és munkához látott – hasonló cipőben járt például John Ottman is a Gothika apropóján.

Elérkezett a hétfő, a New Yorkban megtartott eseményen pedig a rendező mellett a producerek, valamint a stúdió fejesei, Bob és Harvey Weinstein is megjelentek, s e prominens közönség a munka hallatán egyöntetűen Beltrami felfogadására voksolt – ezt eredményezte a „The Cue from Hell” tétel. A felek viszont egyetértettek abban, hogy a filmnek a hangmintáknál lényegesen többre lesz szüksége, a textúrák mellett hús-vér zenészeket is be kell vonni az előadásba. A Beltramira bízott keretösszeg azonban csupán a harmincezer dollárt súrolta, így a Hollywood Studio Symphony változatos felállásai mellett döntöttek: a legszolidabb napokon tizenkét muzsikus, máskor negyvenöt tartózkodott a The Eastwood Scoring Stage stúdióban. „Egy kicsit kusza volt minden, mert nem jutott elegendő ember számomra” – kommentálta Beltrami, akinek egykori iskolatársa és barátja, Christophe Beck (A Hangya-filmek, Jégvarázs) volt segítségére, s kollaborációjuk egyik hozadéka a „Randy Almost Gets It” lett.


Akármennyire is elzárkózom a The Deluxe Editionön túli korongoktól, belátom, hogy mind a Scream and Scream 2, mind a dalos soundtrack összefoglalja Beltrami munkájának külvilág felé prezentálható velejét, jellegzetességeit. Az egyik ilyen az elektronikus elemekre és dinamikára épülő „Trouble in Woodsboro”. Ez, a magam részéről nemes egyszerűséggel bűntény-témának titulált megközelítés egyszerre érzékelteti, miként terjed futótűzként az iskolások körében a maszkos gyilkos vérengzésének híre, s hogy mennyire éheznek az ilyen sztorikra a Gale-féle (Cox) törtető riporterek – ez a „Backdoor Gail”-ben, a „Schoolyard 2”-ban, valamint a Sikoly későbbi felvonásaiban egyaránt visszaköszön. A másik a szintúgy az évek múltán a franchise szerves részévé emelkedett motívum, a Sidney-téma, amely többször rendkívüli mértékben érzelemmel vérteződik fel, köszönhetően a szerző régi évfolyamtársa, Rose Thomson vokáljának. Már a „The Cue from Hell” végén is hallhatunk egy áldozat-témát, ám ezt a főszereplő kapcsán fejlesztette tökélyre Beltrami a „Sid’s House”, a „Red Herring”, a „Sid’s Doubt”, a „Bathroom”, a „Sidney’s Wants It”, illetőleg az „End Credits” trackekben. „A kedvenc jelenetem az, amikor Sidney felkel, és a – forgatás helyszínéül szolgáló – Santa Rosa-i domboknál nézi a naplementét, s közben az ő témája hallható. Ezt mindig is kedveltem, mert valódi emberi érzelem van benne, ami túlmutat a horroron” – nyilatkozta a komponista, aki ezzel a „Red Herring” második felére utalt.


Az iménti bekezdésben nemcsak a hallgatóbarát tételeket foglaltam össze, hanem a tematikával rendelkezőket is. Nem jelenthető ki az, hogy a horrorzenék esetén nincs koncepció, mert jellemzően van bennük, ám a könnyen megjegyezhető témák híján és a jelenetfüggőség okán elsőre nehéz a kuszaságnál többet beléjük látni. Nálam a film iránti szeretet táplálta azt, hogy itt megláttam Beltramiban a tudatos művészt, de ettől függetlenül a Sikoly aláfestésének több részletére jómagam is inkább a szerző későbbi munkásságának előfutáraként tekintek. Annak idején a „Killer Calls Sidney” csőharangjai, a „Chasing Sidney” Christopher Young észjárásához hasonlóan kialakított akciómegoldásai, a „Killer Stabs Billy” magas, kissé nyújtott futamai keltették fel leginkább a figyelmemet, ezek hallatán kezdtem el követni a komponista pályafutását, s mindig örülök, amikor egy-egy munkájában visszaköszönnek ezen jellemzői.

Összességében véve nincs annyi eredetiség és csavar a Sikoly instrumentális muzsikájában, mint Williamson forgatókönyvében, ám az akkori feltörekvő nemzedék egyik tagjának remekbe szabott debütálása érhető benne tetten. Beltrami a korszakra jellemző stílus mellett a klasszikus éra felé is kacsingatott, s pont emiatt válik jóvá Craven alkotásának kísérete, lesz több egy bemutatkozó vizsgamunkánál.  Craven szerette volna, ha a score a korábbi filmjeihez hasonlóan járulna hozzá az alapfeszültséghez, és direkt módon sugallná a közönség felé, hogy hamarosan valami rossz fog következni, s ezt sikerült véghez vinni. Az eddig felhozottakon túl kedvelem a filmben az Alice Cooper „School’s Out”-jával összemosott „Mr. Himbry Gets It”-et, a „Tatum’s Torture”-t, az „Off to See Himbry”-t, a tapogatódzásokkal teli „They’re Crazy”-t, valamint a finálét kísérő „Sid Stabs Billy” – „Billy’s Back” párost. Jól tükrözik a szereplők félelmét, rettegését, valamint azon koncepciót, miszerint Gale-lel és Sidney-vel ellentétben Szellempofa nem kaphatott önálló, jellegzetes dallamsort, csak az általa jelentett fenyegetettség kerülhetett a zene nyelvén is tolmácsolásra a felsoroltakkal, hisz a maszk mögött több elkövető bújik meg.


„A Sikolyt megelőzően még sosem láttam horrorfilmet – még a Halloween-mozikat sem. Semmit” – mesélte a szerző, aki ezen munkájával nemcsak a további három folytatásnál betonozta be magát, hanem a Dimension Films istállójában is ő vált az első számú komponistává. A rémisztgetés terén Christopher Youngot tartom korunk nagymesterének, ám Marco Beltrami pályafutásának elején a Sikolyokon túl egyéb hasonló stílusú muzsikákat is letett az asztalra (Drakula 2000, Faculty – Az invázium), melyeket nagyon megkedveltem, s emiatt ezen vonatkozásban is mindig tisztelni fogom őt.

Írásunk a Varése Sarabande 2011-es The Deluxe Edition kiadványáról készült, a Spotify-on azonban az összes Marco Beltrami-muzsikát magában foglaló Scream: Original Motion Picture Soundtracks (6-CD Box Set) változat érhető el, melynek első huszonöt tétele egyezik meg az itt ismertetett, bővített anyaggal.