A 2007-es évben nagy várakozás előzte meg, ám végül silány végeredményt produkált John Carpenter örök érvényű klasszikusának feldolgozása, mert noha Rob Zombie előző filmjei jó előjelekkel kecsegtettek, ilyenkor mindig kiderül, hogy a látszólag pofonegyszerű elemekből építkező eredeti valóban mestermű, s újraértelmezése (vagy esetleg lemásolása) kizárt, hogy az anyagi vonatkozásán túl valódi sikereket hozzon. Az 1978-as Halloweent később (pontosabban: eddig) hét folytatás követte, s a Mester egy ideig még úgy-ahogy felügyelte a munkálatokat, ám kétségtelenül az első film marad mindenki számára az alap. Azt mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy közvetve egyéb folytatásai is lettek a történetnek, s ezért nem véletlen, hogy mindenhol a műfaj alapkövének tekintik ezt a filmet, hiszen a kirobbanó siker révén születtek meg a további, szintén híres horrorikonok, mint például Freddy Krueger az Elm utcából, Jason Voorhees a Crystal Lake partja mellől, vagy Wes Craven tinihorror-reneszánszának újabb kori ékessége, a Sikoly-széria és így tovább.


Magát a történetet szinte be sem kellene mutatnom, még talán azok is ismerik, akik egyébként messze elkerülik a mindenféle kaszabolós horrorokat. Michael Myers személyiségének sokan sokféle változatban próbáltak mélységet adni, az első film alapján maradjunk annyiban, hogy egy totálisan érzéketlen fickó, aki a saját belső világának erkölcsi értékrendje szerint ítélkezik az őt körülvevő emberek felett, leginkább egy konyhakés segítségével. Mindenszentek éjszakáján, mindössze hatévesen megöli nővérét, mire elmegyógyintézetbe zárják, ahonnan tíz évvel később megszökik, hogy ösztöneitől vezérelve folytassa küldetését, s az aktuális Halloween estéjén gigantikus vérontásba kezdjen. John Carpenter minimális költségből mindössze húsz nap alatt forgatta le a filmet, s ez alapozta meg később Donald Pleasence és Jamie Lee Curtis karrierjét is (noha előbbit inkább csak beskatulyázta: a vészt hirdető pszichológus szerepében jóval emlékezetesebb maradt, mint mondjuk korábban a 007-es ügynök ősellenségét jelentő Blofeldként). Nem csupán a fehér maszkos, lélektelen főszereplő ámokfutása miatt lett korszakalkotó produkció, de a fényekkel és kamerabeállításokkal iszonyatos hangulatot teremtő film számomra főleg az utolsó húsz perc lélegzetelállító jelenetsorától marad örök, utánozhatatlan kedvenc.

A rendező tehetsége a mai napig vitatott, egyesek úgy vélik, hogy sokkal nagyobb elismeréseket gyűjtött be, mint amennyire valójában rászolgált. Munkásságának megítélésében javarészt az is közrejátszhat, hogy bár maga a tény, miszerint egy film esetében a rendező és a forgatókönyvíró egy és ugyanaz a személy, egyáltalán nem ritka, az viszont már jóval kevésbé fordul elő, hogy ezen feladatok mellett még a zene megkomponálásával is ő foglalkozzon. Márpedig Carpenter szinte az összes filmjénél előszeretettel ült le szintetizátora mellé, s gyártotta sorra – zenéinek ismeretében némiképp ironikusan megjegyezve – egyujjas motívumait. Független filmkészítőként nyilván anyagi okok játszottak közre ebben, azt azonban talán maga sem gondolta volna, hogy például a Halloween esetében kultikus erejű score-t szerez, és a szakma elismerésén túl azon rajongók is előszeretettel veszik elő az albumot, akik egyébként százfős szimfonikus zenekarok dobhártyaszaggató erejű előadásaihoz vannak szokva. Nem hiszem, hogy a siker titka pontosan definiálható lenne, de alapvetően itt is igaz, mint a filmzenék szinte bármelyike esetében, hogy az alapját szolgáló film szeretete nélkül a muzsika nem működik külön hallgatva. 


Az album olyan egyedi hangulatot áraszt, amely nem hasonlítható egyetlen korábbi aláfestéshez sem, és különleges báját talán az adja, hogy vélhetően zenei előképzettséget nélkülöző ember keze munkája, aki csak azt tudta pontosan, hogy milyen érzéseket szeretne közvetíteni, s ezeket egyszerű eszközökkel ugyan, de tökéletesen kivitelezte. A nem titkoltan Bernard Herrmann és Ennio Morricone műveiért rajongó, és azok révén inspirált Carpenter a Halloween zenei anyagát anélkül komponálta meg, hogy közben a kész jeleneteket láthatta volna, így a nagyjából két hét alatt elkészült tételeket csak a zenei felvételek után tudták a filmhez illeszteni.

Az biztos, hogy a kicsivel több mint félórás album legfőbb jellemzője a monotonitás, hiszen leginkább két téma váltogatja egymást kiszámítható egyszerűségben. Az örökzölddé vált „Halloween's Theme” három hangból építkezik, különleges 5/4-es alapra komponálva. Ennek kísérőszólama a „Laurie's Theme” főmotívuma, felépítésbeli változatosságukat pedig annyi jelenti csupán, hogy ezen dallamsorok más hangnemben követik egymást, de valójában teljesen megegyező formában. Egyszerű trükk, de vitathatatlanul hatásos, és ha nem is komolyzenei mű, lelkiismeretfurdalás nélkül nevezhető egy napon bármely slágerré vált filmzenei témával. Az egyedi hangzásvilág a dallamok egyszerűsége mellett a kevés különböző hangszínnel magyarázható. A főtéma zongorán csendül fel, s e hangszer később is hangsúlyosan részt vesz a megszólalásban, hol fő-, hol mellékszerepben. A további instrumentumok mind szintetizátoros módosulatok: leginkább vonósutánzatok (mély, közép és magas egyaránt), csembalószerű hangok, egy egyszerű dobgép visszafogott ritmusalapjai, illetve a későbbi Carpenter-zenékben is feltűnő, idegesítő magas szintetizátorffekt (amolyan suspense-hangszín). 


Egyszer az egyik, aztán a másik motívum – így áll össze kerek egésszé Carpenter műve. Néha egy tracken belül találkozunk mindkettővel (ilyen a „Myers's House”), és csak elvétve zökkenhetünk ki a hangsúlyosan pozitív értelemben vett egyhangúságból (még szinte hangjegyről hangjegyre történő azonosság is előfordul). A „Michael Kills Judith” a későbbi vérengzések alapját szolgáló legelső rémtett valóban már-már zavaró aláfestése sok disszonanciával és fülsiketítően magas hangokkal, a „The Shape Lurks”, illetve az albumot záró „The Shape Stalks” pedig egy nagyon egyszerűen kivitelezett megállíthatatlanságot érzékeltet, hangsúlyosan ritmusossá váló szólamok egymásra építkezésével – valójában a végzet mészárosaként is jellemezhetnénk ezt a két tételt, hiszen a zene egy pillanatig sem sugallja azt, hogy van más befejezés, mint az elvágott torok.

Ami számomra igazán értékessé teszi John Carpenter ezen művét, az maga a fő hangulat, amit kifejez. Nem magukról a különféle öldöklésekről szól a zene, hanem a gyilkolásra való hajlamról. Nem az okozat, hanem maga az ok az, ami ezekben a bonyolultnak semmiképp sem nevezhető trackekben kifejeződik, és ettől már-már drámaivá válik a muzsika, a horror műfajának elengedhetetlen kakofóniája mellett. A film huszadik születésnapjára való tekintettel 1998-ban a Varése Sarabande kiadott egy bővített változatot, melynek egyetlen erénye az, hogy újrakeverték a már meglévő anyagot, cserébe viszont rengeteg dialógussal és effekttel is megtoldották az így negyedórával hosszabbra duzzadt albumot. Én azonban sokkalta jobban élvezem az eredeti kiadást, mert itt csak a zenéé a főszerep. Pár hangban, egyszerű megoldásokban egyszerre kifejeződik a fájdalom és a düh, és komoly művészi elveket szemtelenül meghazudtolva válik mellőzhetetlen darabbá.