A Dimension Films a kilencvenes évek derekán nemcsak felrázta a tinihorrorok világát, hanem a műfaj éllovasává is vált a Sikoly-filmek, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, a Mimic – A júdás faj, a Halloween H20 – Húsz évvel később és társaik révén. A stúdió alkotásainak fő erénye, hogy a jó sztorik alacsony költségvetéssel párosultak, így közönségsiker esetén figyelemre méltó nyereséget voltak képesek realizálni, ám időnként ők is mellényúltak. Ezen félresiklások közé tartozik a Faculty – Az invázium, mely remekül egyesíti a testrablós és űrlényes zsánert, a moziba járók többsége azonban ezt másképp látta – igaz, veszteséget ez sem produkált, ráadásul idővel a maga nemében szerényen ugyan, de kultikussá emelkedett.


A Faculty forgatókönyvét a számos hasonszőrű produktum mellett a Kevin Baconnel fémjelzett Gyilkos hajszába, illetőleg a Dawson és a haverokba egyaránt besegítő Kevin Williamson jegyzi. Az író neve ekkoriban az első két Sikoly révén csengett ismerősen, s azt tervezte, hogy direktorként is megméretteti magát, amit végül a következő esztendőben bemutatott Bosszúból jelessel tett meg, a Facultyt pedig Robert Rodriguez vezényelte le. A rendező gyerekkora óta rajongója a klasszikus horroroknak, így nem volt nehéz behálózni őt, abban pedig bizonyára sokan egyetértenek velem, hogy jobb, ha inkább az ilyen fajta rémisztgetésekre bólint rá, semmint a Kémkölykök-szerű filmekre. A szereplőgárda szintén megfelelt az akkori B-vonalnak: míg Robert Patrick, Elijah Wood, Salma Hayek, Piper Laurie és az egykori Bond-lány, Famke Janssen ismert, de nem kimagasló kvalitású színészeknek minősültek, addig Josh Hartnett, Jordana Brewster, valamint Clea DuVall még messze álltak későbbi ázsiójuktól.

Jelen produkció első blikkre a Testrablók támadása és A dolog tinifilmbe oltott elegyeként jellemezhető, ami vitathatatlan, ugyanakkor Williamson kellő rutinnal rendelkezett ahhoz, hogy ne szimpla adaptációként tálalja ötletét, hanem csipetnyi egyediséggel fűszerezze, amit a humor képvisel. A cselekmény helyszínéül szolgáló Herrington középiskolát ugyanolyan tanulókkal töltötte meg, mint amilyenek bármely más, Hollywood által faragott intézményt jellemzik: mellékállásban sefteléssel, dílerkedéssel foglalkozót (Hartnett) éppúgy találunk köztük, mint lúzert (Wood), csinibabát (Laura Harris), törtetőt (Brewster), lázadót (DuVall) vagy épp menő focistát (Shawn Hatosy), tehát valóban minden karakter képviselteti magát, akiket ilyen esetekben megszokhattunk. Ezúttal viszont nemcsak a korosztályuk problémáival és a tanmenetben szereplő elvárásokkal kell megküzdeniük, hanem azzal is, hogy egyre több tanáruk, diáktársuk kezd furcsán viselkedni, kifordulni önmagából.


A Dimension istállójából származó horrorok tobzódnak a betétdalokban, és minthogy a Faculty emellett tinifilm is, kétség sem fért néhány zúzósabb szám bevonásához. A mozi nyitányát a The Offspring „The Kids Aren't Alright”-ja húzza alá, mely remekül passzol a T-1000-es egykori alakítója, Patrick által megformált edző stílusához, s bár e muzsika hamar átvált a Marco Beltrami által komponált „The Shadow”-ba (sőt, a hangulat aláhúzásáért alapvetően a score felel), egyéb daloknak is fültanúi lehetünk. A Soul Asylum „School’s Out”-ja éppúgy bekerült a tétellistába, mint a Pink Floyd klasszikusának, az „Another Brick in the Wall”-nak a Class of ’99 által kifejezetten ide készített feldolgozása, a „Helpless” (D Generation), valamint a „Medication” (Garbage), a zárójelenetet, illetve a stáblistát kísérő „It’s Over Now” (Neve), a „Stay Young” (Oasis) és a „Changes” (Shawn Mullins).

Ezekre támaszkodva jelent meg annak idején a filmzenealbum is, melyen – a Sikoly korongjához hasonlóan – egyetlen instrumentális tétel sem kapott helyet. Elismerem, Beltrami víziója nem illett volna bele a rock különféle válfajaiból táplálkozó kiadvány összképébe, ám a score külön sem került kiadásra, így a hozzám hasonló rajongók hoppon maradtak. „A soundtrackekből a maximumot akarták kihozni, és mivel a filmeknek is megvan a maguk élete, nem számít, hogy az instrumentális kíséret mikor jelenik meg. Emellett azt sem akarták, hogy az emberek összekeverjék a két albumot” – nyilatkozta régebben Beltrami, s bár ezt a Sikoly első két etapja kapcsán mondta, jelen esetben is ugyanezen okok húzódtak a háttérben. Bár a Faculty premierje után két évvel az Intrada előrukkolt egy promóciós koronggal, a hivatalos megjelenés huszonöt évet váratott magára. És hogy volt-e értelme ennyi idő után a teljes anyagot kiadni ahelyett, hogy a promó tartalma lett volna ráncba szedve? Ez erősen nézőpont kérdése. Én sem vagyok feltétlenül megbizonyosodva arról, hogy ez volt a legjobb döntés, mert a tömérdek rövid játékidejű track béklyóként szolgált Beltraminak, nem tudott túlnyúlni a hozzájuk kapcsolódó képsorok prompt igényein, nem alkothatott maradandót, hovatovább ezek nemcsak elaprózzák a közel másfél órát, hanem a jobb részletekről is könnyen elvonják a figyelmet. Ám ha azt nézem, hogy régóta ácsingóztam ezért, s gyűjteményemből már csak ez hiányzott a korai Beltrami-zenék vonatkozásában, akkor a válaszom: mindegy, miként látott napvilágot, a lényeg, hogy elérhető.


Nem ezt tartom tehát a legerősebb Beltrami-műnek, viszont számos olyan momentuma van, amelyek miatt megszerettem, ugyanakkor tény, hogy szükség lehet hozzá türelemre, mert hallgatása közben könnyedén támad olyan érzése az embernek, hogy nem kompozícióról, hanem random összeállított muzsikáról van szó (jó példája ennek a „Lounge Lizards”). E gondolat táptalaja, hogy bár a komponista elkészítette a partitúrákat, a felvételek során olyan instrukciókat adott a Hollywood Studio Symphony tagjainak, mint hogy „eltolt időpontokban lépjetek be”, „fokozatosan elnyúló hangjegyek”, „véletlenszerű elhelyezkedés”, helyenként pedig az ütősökre bízta, miként szólaltatják meg hangszereiket. Azzal, hogy ilyen és hasonló megoldásokkal bizonyos mérvű szabadságot biztosított a zenészeknek, műve aleatorikussá, azaz határozatlanná vált, amit hallgatóként kuszaságként érzékelhetünk. Én ekkoriban merültem el mélyebben Christopher Young, Graeme Revell és Elliot Goldenthal életművében, ahová Beltrami megközelítése tökéletesen beleillett, mindannyian lenyűgöztek sajátos megoldásaikkal, azzal, hogy mikre képesek sarkallni a szimfonikusokat.

Az, hogy a produkció Beltraminál landolhatott, a Miramax és a Dimension Films kulcsfigurájának köszönhető: „Bob Weinstein mindennel engem hívott fel, majd úgy fogalmazott, hogy például Guillermo del Toro szeretne velem dolgozni, és Robert Rodriguez is ugyanezt akarja”. Miután a szerző aláírt a Facultyhoz, elrepült Rodriguezhez, hogy beszélgessenek a koncepcióról, az együttműködés az ezt követő időszakban pedig olyan zökkenőmentesen zajlott, hogy úgy tűnt, ez lesz a szerző addigi legkönnyebb megbízatása. Alapozta mindezt arra, hogy a direktor sem a demók megismerésekor, sem a zenei felvételkor nem hozott fel ellenérveket, javaslatokat a hallottakkal kapcsolatban, ám a vágás során Beltrami arra lett figyelmes, hogy számos, addig tempként bevetett zenéje (melyek jellemzően a Sikolyból származtak) benne maradt a filmben. Amikor ennek okára rákérdezett, azt a választ kapta Rodrigueztől, hogy az összképet látva kevésbé érzi erősnek, jellegzetesnek a muzsikát. A komponista értetlenül állt az eset előtt, de szerencsére ezzel érkezett el az a pont is, ami után a felek között építő jellegű egyeztetés indult meg.


Az aláfestés befogadhatóságát nemcsak a tagoltság és a helyenként kuszának ható dallamok nehezítik, hanem az is, hogy nincs központi témája, nem rendelkezik olyan, a nyitányban felcsendülő, majd az egész anyagot átszövő dallamsorral, amely egyfajta támaszt nyújtana. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek benne visszatérő, jellegzetes megoldások, hiszen Casey éppúgy kapott önálló zenei megközelítést („Casey”), mint a romantika (a „Lounge Lizards” első fele), a szituációból eredő feszültség („Offensive Coach”), az ismeretlen életforma („Worm Takes a Dip”) vagy az idegenek uralta tanárokkal, diákokkal harcot felvevők maréknyi csapata („Hot for Teacher”). Mindezek szépen lassan fonódnak egybe, s miután nincs központi téma, a score nagyjából a felétől kezd összeállni, innentől körvonalazódik Beltrami elképzelése, mely olyan trackekben csúcsosodik ki, mint például a „Casey Enters School”, az „Ear Exam”, a „Pop. Pop. Fizz. Fizz”, a „Too Cool for School”, a „Zeke’s Lab”, a „Just Say No”, a „Drake’s A Fake”, a „Zeke and the Geek”, a „Love Me Tender”, a „Drugs Kill”, a „The Kids Are Alright” és a filmből végül kihagyott „Extra Credit”.

Ha ezeket kiválasztva hallgatjuk a score-t, lényegesen pozitívabb összképet kapunk, ezzel egyetemben viszont kevésbé érvényesülnek az olyan érdekes megoldások, mint például a sztoriban központi szerepet betöltő víz ábrázolása, melyhez hangminta torzításával előállított, bugyogást imitáló hangot használtak (ennek a „Worm Takes a Dip”-ben és a „Spring Shower”-ben lehetünk első ízben fültanúi). Továbbá kevésbé érvényesülnek az olyan, underscore-szerű tételek, mint a „Forget the Keys”, a „Coach and Casey”, a „Library Talk” és társaik. A magam részéről úgy vagyok velük, mint a korábban említett, a daraboltságérzetet befolyásoló rövidebb tételekkel: minél többet hallgattam az albumot, annál inkább másztak kifelé a töltelékzene skatulyából – ám ehhez az is kellett, hogy Beltrami ezen oldalára nyitott legyek, ellenkező esetben nem feltétlenül díjaznám a hallottakat, illetőleg maximum az előző bekezdésben felsorolt tételekre szorítkoznék.


A Drakula 2000 kapcsán már említettem, hogy Marco Beltrami korai szakaszából a vámpíros mozi kísérete mellett a Sikoly-filmek, valamint a Faculty – Az invázium aláfestése fogott meg leginkább, előszeretettel hallgatom őket, ám azt, hogy pontosan miért is csavarodtam rá ennyire ezekre a korrektül összerakott, de sok pluszt nem nyújtó muzsikákra, nem tudom pontosan megfogalmazni. A szerző stílusa ekkoriban még nem volt kiforrott, mégis, kezdőként olyan megoldásokat vonultatott fel, amelyek képesek voltak beszippantani, ki tudott tűnni velük a pályatársai közül: munkásságában a klasszikusok előtti tisztelgés éppúgy megfigyelhető, mint az úttörő, kísérletező szándék.