Az idő gyakorta szépít az emlékeken, feledteti el például egy film bizonyos részleteit. Ez történt velem az egykori MTV kettes csatornáján még G.I. Joe-kommandóként, az RTL Klubon és a Szív TV-n viszont később már egyszerűen csak G.I. Joe-ként sugárzott rajzfilmsorozat kapcsán, amelyre mindig örömmel gondolok vissza, így nagyon felvillanyozódtam, amikor 2020 novemberében arról olvastam, hogy harmincöt év elteltével score-ja digitálisan és bakeliten egyaránt elérhetővé válik. Bár örömömet eleinte keserűség járta át, mert szívesen beruháztam volna a formátumok sorából valamilyen okból kifelejtett CD-re, azonban hallgatása közben ráébredtem, hogy muzsikája másként élt bennem, így e lemez iránti vágyódásom hamar szertefoszlott.


Gyerekként aktív követője voltam a G.I. Joe-epizódoknak (a Transformers- és Tini Nindzsa Teknőcök-szériákkal egyetemben), magyarul éppúgy néztem, mint németül, a Commodore 64-re írt játékkal is játszottam, s mindig büszke voltam, amikor szerény kollekcióm újabb játékfigurával bővülhetett. A kilencvenes évek elején kellően megfertőződtem a Hasbro ezen franchise-ával, és azóta sok víz lefolyt ugyan a Dunán, máig jó szívvel emlékszem vissza rá, emiatt is csillant fel a szemem oly nagyon a filmzenealbum hírére. A főtémára (melyet anno a C64-es program fejlesztői is adaptáltak) tisztán emlékszem, így az albumnyitó „Opening: The Cobra Strikes”-t hallva rögvest felpattantam a nosztalgiavonatra, ám a tételek előrehaladtával az érdektelenség jeleit kezdtem tapasztalni magamon, lassan besokalltam a Joe-k és a Kobrák vezérmotívumainak gyakori használatától és a folyamatos akciódömpingtől. Az aláfestés témaközpontú, és bár a szembenálló felek dallamait imádom, az albumra összeválogatott háromnegyed órányi anyag szüntelenül felhozza őket, alig találni tracket, amiben ne szerepelnének – hasonlóan jártam a szériaként szintúgy szívemhez nőtt A szupercsapat Silva America-korongjával.

A Hasbro 1964-ben állt elő a G.I. Joe-katonákkal, az igazi sikert viszont a nyolcvanas években véghez vitt, ráncfelvarrással kombinált újraindításnak köszönheti a cég, melynek eredményeként a Joe-k mai napig meghatározóak az akciófigurák körében. A Hasbro az 1982-től piacra dobott G.I. Joe: A Real American Heróra keresztelt változaton belül mintegy ötszáz karaktert, feleennyi járművet és létesítményt kínált, így a gyerekek saját fantáziájukra hagyatkozva vehették fel a harcot a világuralomra törő titkos terrorszervezet, a Kobra tagjaival.


A játékvállalat azonban – szakítván korábbi gyakorlatával – nemcsak a kézzel fogható termékekre szorítkozott: a Marvel Comicsszal összefogva képregény és az azt népszerűsítő, harminc másodperces reklámfilmek által igyekezett tovább növelni célközönségének táborát. Utóbbi formátum fogadtatásán felbuzdulva 1983-ban berendelték az ötrészes minisorozatot, melyet újabb ötös követett, majd további ötvenöttel egészítették ki őket, s így lassan, de biztosan kialakult a teljes első évad – ezért van az, hogy bár néhány kaland korábban született, a G.I. Joe-t hivatalosan azok utolsóként eszközölt kibővítésétől, 1985-től jegyzik folyamként. A két szezon nem mondható soknak, ám bőven elegendőnek bizonyultak, tökéletes hírvivőkké váltak, sőt, egy mozifilmváltozatnak is megágyaztak, amely itthon A kommandó címmel debütált.

A szériára és az egész estés alkotásra egyaránt érvényes, hogy főcímzenéjüket a Ford Kinder–Spencer Michlin duó jegyzi, s a score többi részéről Johnny Douglas, valamint Robert J. Walsh gondoskodott – e csapat működött közre mások mellett a klasszikus Transformers-sorozatnál is. De bármennyire számítottak népszerűnek a Joe-történetek, aláfestéseik nem jelentek meg, s az ezzel kapcsolatos változás reménysugara is csupán 2016 tavaszán, Walsh nyilatkozatának hatására csillant meg a rajongók előtt: „Jelenleg az újrakeverés zajlik, a Hasbro és én egyaránt várjuk a Transformers, a G.I. Joe, az Én kicsi pónim és a Jem muzsikájának megjelenését, amelyeken 1983–1988 között dolgoztam. Az eredeti mesterszalagok remek állapotban vannak, és az a cél, hogy mindent 5.1-be ültessünk át. Az még nincs tisztázva, milyen formában érhető majd el, meglehet, hogy DVD-gyűjteményként kerül piacra a szinkronszínészekkel és más alkotókkal forgatott aktuális interjúkkal, korhű borítóval, illetve néhány egykori felvétellel egyetemben. Anno viszonylag nagy zenekart biztosítottak, professzionális MCI-vel rögzíthettünk egy európai stúdióban, tehát a hangzás eléggé jó. A Sony Records fogja kiadni.” A komponista két évvel később elhunyt, dédelgetett tervei közül pedig eddig kizárólag a Transformers- és a G.I. Joe-sorozat muzsikái láthattak napvilágot.


A játékidő az első évad tizenhét epizódjának tételeiből áll össze, s annak ellenére fáradok el a végére, hogy alapvetően igényes kíséretről beszélünk. A zenekar előadását helyenként szintetizátor színesíti, de nem tolakodóan, hanem a többi instrumentumot korrektül kiegészítve („Hssssssssss!”, „Unfriendly Skies”), a folyam militarista természetét pedig dobok és trombita hangsúlyozzák – a „Help Marches In” apropóján fütyülve is felvették a főtémát, mely megoldás régóta bevált eszköze a hadsereg szimbolizálásának. A „The Battle Marches On”-t a katonazenekarok is felvehetnék repertoárjukba, de szerzőpárosunk néha basszusgitárhoz is nyúl („Technological Turbulence”), ám a rajzfilmekre jellemző könnyedség sem áll távol tőlük („Easy Action”), s időnként hol egy John Williams-klasszikusra („Jaws of the Cobra”), hol James Bond-mozikat idézőkre („Hunter and Hunted”) kapjuk fel a fejünket. A score megszólalása, stílusa összességében véve a korszakát meghatározó, könnyed akciósorozatok (A szupercsapat, Magnum, Knight Rider, MacGyver) zenéit juttatja eszembe.

Mielőtt nekiültem ismertetőm elkészítésének, visszanéztem néhány epizódot, természetesen célzottan: azok közül válogattam, melyek jelen kiadványhoz köthetőek. A cselekmény alatt jól működnek a trackek, ennek ellenére önállóan hallgatva továbbra is azt érzem, hogy beleunok a folyamatos pörgésbe, témaismétlésbe – elismerem, előbbi az alkotás jellege miatt elkerülhetetlen, lévén gyerekeknek szánt akcióprodukcióról beszélünk. Hiába vannak benne az előző bekezdésben soroltakhoz hasonló, változatosságot biztosító elemek, lejátszás közben azt veszem észre, hogy a telítődés hatására figyelmem elkalandozik, majd miután egyszer-egyszer visszaterelődik (például a „Scientific Apparatus”-nél, a Wild Warriors”-nál vagy a „Lost in the Funhouse”-nál), újból kisiklik.


A Ford Kinder–Spencer Michlin jegyezte főtémát örök érvényűnek tartom, hovatovább Johnny Douglas, valamint Robert J. Walsh munkájában is becsülöm, hogy bár rajzfilm inspirálta, igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni magukból. Ugyanakkor hiába pörgött több alkalommal végig a Hasbro albuma, nem hozta meg a várt varázst, kevésnek érzem ahhoz, hogy a közeljövőben bármikor újból kedvet kapjak hozzá.