A japán Toho stúdió első számú kaidzsuja, azaz óriásszörnye, Godzilla 1954-ben mutatkozott be a közönségnek, és hamar hazája sztárjává vált. A hol az emberek megmentőjeként, hogy megtizedelőjeként felbukkanó karakter az elmúlt hét évtized során harminchárom filmben, sőt még egy rajzfilmsorozatban is szerepelt. Közel fél évszázadig tartott, mire Godzilla elhagyta Japánt, és ellátogatott Hollywoodba: 1998-ban mutatták be az egyszerűen csak a szörny nevét viselő, Roland Emmerich rendezésében forgatott alkotást, mely ellenérzést váltott ki a japán rajongókból, akik közül sokan úgy vélték: a név ugyan azonos, ám a teremtmény nem több egy nagyra nőtt gyíknál. Napjainkban verseng a japán és az amerikai filmipar, ki bír emlékezetesebb és persze sikeresebb Godzilla-kalanddal előállni. Hazánk mozijaiba viszont csak az amerikaiak próbálkozásai jutottak és jutnak el: az Emmerich-féle verziót teljes egészében figyelmen kívül hagyva, 2014-ben indult újra a franchise USA-beli verziója, a japán alapokat immár nagyobb tisztelettel kezelő Godzillával, melyet eddig további három követett: a Godzilla II: A szörnyek királya, a Godzilla Kong ellen, valamint a Godzilla x Kong: Az új birodalom.


A Takashi Yamazaki által rendezett, 2023 novemberében a Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló Godzilla Minus One-t jó előre megelőzte híre, hiszen rendkívül pozitív volt a kritikai fogadtatása, azonban a filmszínházakig a legtöbb országban nem jutott el – egyes hírek szerint nem akarták a pár hónappal később bemutatásra kerülő Godzilla x Kong: Az új birodalom esélyeit rontani. A helyzetet a Netflix oldotta meg, amelynek repertoárjában egyszer csak váratlanul feltűnt a produkció, rögtön a nézettségi lista élére ugorva. A Godzilla Minus One a klasszikussá érett első Godzilla-film nyomdokain – de azt figyelembe nem véve – halad, és abban is különbözik az amerikai változatoktól, hogy míg azoknál az emberek szinte csak statiszták az egymással megütköző különféle teremtmények mellett, a japán verzió az akciónál jóval nagyobb gondot fordít az emberi szálra. Itt ugyan érződnek a kulturális különbségek az amerikai vagy az európai színjátszáshoz képest, de a személyes tragédiák még így is átélhetőek, Yamazaki főhősei pedig mindvégig a teremtmény elől menekülők és az ellene harcba szállók maradnak. Az ezúttal nem mellettünk, hanem ellenünk felvonuló, könyörtelenül pusztító címszereplő megvalósítása szinte kifogástalan, az épületek közti tombolása lebilincselő. Hollywoodot egyúttal fejvakarásra késztetheti, hogy a japánok mindezt csupán 15 millió dollárból hozták össze, miközben a Godzilla x Kong: Az új birodalom 150-be került, ami még akkor is markáns különbség, ha figyelembe vesszük, hogy utóbbi persze nagyobb trükkarzenál bevetését igényelte.

A történet a második világháború végóráiban indul, a főhős pedig egy kamikazénak kiképzett fiatal pilóta, Shikishima (Ryunosuke Kamiki), aki úgy dönt, nem dobja el önként életét, ehelyett repülőgépével leszáll egy japán bázisra. A szigeten váratlanul megjelenik egy dinoszauruszszerű lény, mely csaknem mindenkivel végez. A férfi ugyan megmenekül, ám hazatérve azzal szembesül, hogy a lény ismét felbukkant, csak épp jóval nagyobb és erősebb, elpusztíthatatlannak tűnő formában, nyomában pedig kő kövön nem marad.


A Godzilla Minus One zeneszerzője, Naoki Sato közel húsz alkalommal dolgozott együtt a direktorral. Noha nálunk kevesen ismerhetik, Japánban viszont egy rendkívül foglalkoztatott művész: közel 140 produkciónál működött közre, melyek között nemcsak egész estés filmeket, de különféle animesorozatokat is találunk, sokoldalúságára pedig jellemző, hogy a tokiói nyári olimpiai játékok ünnepségéhez is készített muzsikát. Az amerikai változatok zeneszerzői közül a Godzilla II: A szörnyek királya komponistája, Bear McCreary és a legutóbbi két Godzilla-film zeneszerzője, Tom Holkenborg használta fel Akira Ifukube eredeti főtémáját, David Arnold 1998-ban és Alexandre Desplat 2014-ben viszont mellőzték ezt a fajta tisztelgést. E sorok megírása előtt végighallgattam életem első japán Godzilla-soundtrackjét, a moziszériát nyitó 1954-es film meglehetősen eklektikus, helyenként a jelenetek effektjeit is felvonultató, különleges kordokumentumnak tekinthető zenéjét, melyben több emlékezetes pont is akad, ám közülük magasan kiemelkedik a klasszikussá vált főtéma. Ifukube szerzeménye, amelyben az első taktusokat követően felüvölt a lény, Godzilla jellegzetes zenei szemléltetőjévé vált. Japán alkotóként Sato bizonyára el sem gondolkodott rajta, hogy kihagyja, így többször is találkozunk vele: amikor a címszereplő először kezd el tombolni egy japán nagyvárosban, majd egy tengeri ütközet során, amelyben az egyik hadviselő fél a monstrum, továbbá a stáblista alatt. Ezeket újra felvett formában, három verzióban, „Godzilla Suite”-ként halljuk a kiadványon: az I-es elnevezésű hatásos belépő, a III-as egy szűk kétperces levezetés, míg a II-es a nyitány irányát követi, csak jelen van benne az előzőből még hiányzó pattogós, katonai megközelítés.

Sato olyan megoldásokat is alkalmazott a kaidzsu jelentette fenyegetés, illetve a pusztulás zenei megjelenítésére, melyek messze állnak a dallamosságtól. Az egyre erősödő távoli zúgásból a háttérben ismétlődő, gyors vonósjátékkal és a különféle előzetesekben túl-, itt viszont ideális módon használt hajókürtökkel hatást elérő  „Fear”-en vagy a dark ambientes „Portent”-en a hangdizájn nagyon erősen nyomot hagy. Ilyen továbbá a „Confusion” is, mely olyan, mintha csak a tragédia utáni csernobili atomerőmű valamelyik hatalmas helyiségében rögzítették volna; az első percben még a radioaktív sugárzást érzékelő Geiger–Müller-számlálót idéző recsegésre is felfigyelhetünk. Ennek jelenlétén pedig nem is kell csodálkozni, hiszen Godzilla megszületése e filmben is az atomhoz köthető, míg az 1954-es moziban a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombákat szimbolizálja. A szerzeményben az úgynevezett Shepard-tónus egy verziója is jelen van, melyet többek közt Hans Zimmer is alkalmazott Christopher Nolan Dunkirkjében. E különleges zenei illúzióban egy folyamatosan emelkedő hangot hallunk, mely tetőpontra sosem ér, mindig ugyanoda tér vissza, ám teszi ezt úgy, hogy a hallgató nem érzékel törést. Ez a három, az albumot nyitó, sokak számára erőpróbaként ható track lehet a legmegosztóbb a hallgatók körében, és bár kétségtelenül nem dallamokra épülnek, a szörny jelentette fenyegetést, a pusztítást és a reménytelenséget olyannyira jól jellemzik, hogy hallgatásukkor könnyen újrateremtődik számunkra a film atmoszférája.


A valóban nehezen fogyasztható trión túljutva viszont többé nem kell aggódnunk a megközelítés dallamosságát illetően, Sato erre nagy hangsúlyt fektetett. A monumentális szimfonikus hangszerelésű, erőteljes vonósjátékkal kísért és csőharangok meg-megkondításával színesített kompozíciókkal gyakorlatilag egy háborús mozi igényes aláfestését kapjuk, melyben a művész a reménytelenséget, a számtalan halott miatti elkeseredettséget, a hősiességet és a büszkeséget egyaránt sikeresen érzékelteti. Ebben a Tokyo Philharmonic Chorus közreműködése is segít, akik többek közt a címszereplő monumentális méreteit tükröző „Divine”-ban, a szépséges „Pride”-ban, a lény legyőzhetetlenségét szemléltető „Unscathed”-ben, az éteri „Pray”’-ben, valamint a gyávából hőssé váló pilóta témájának megfelelő, a stáblista alatt is szóló „Resolution”-ben tűnnek fel. Utóbbit tartom a leghatásosabbnak a lemezről, a Godzilla legyőzésére irányuló utolsó támadás alatt felcsendülve igazi katarzist hoz el. A kiadvány legemlékezetesebb mozzanatai közé tartozik még a síró vonósokat bevető, drámai „Elegy”, a buzdító „Mission”, az összefogás táplálta reményt alátámasztó „Hope”, a különleges atmoszférájú „Pain” és a lehengerlő „Last” is.


Az albumot a Milan Records hozzáértő módon állította össze, így a három megosztó track került előre, a Godzilla-szvitek triója pedig egyenletesen lett elosztva, nem pont egymást követik. Tény, hogy utóbbiak kissé eltérnek az új score csapásirányától, így talán jobb lett volna, ha Ifukube témáját a zeneszerző nem kezeli ennyire érinthetetlenként, és inkább elegánsan beolvasztja művébe, ahogy azt McCreary is tette, de ezt tudjuk be annak, hogy a zeneszerző japán, és nem akarta megbolygatni hazája filmzenei klasszikusát. A soundtrack először a produkció megismerése előtt pörgött le nálam, és már akkor megfogott. Ez ráadásul nem csupán az olyan jellegzetes részekre igaz, mint az Ifukube-téma vagy a fennköltebb pillanatok, de a vészjósló hangulatot árasztó, hangdizájnos darabokra is. Amikor pedig már a jelenetekhez is tudtam társítani a képeket, még jobban megkedveltem. Bár a szép dallamok önmagukban is megállják helyüket, egyes szerzemények erejét az adott jelenet tudja igazán megmutatni: míg például a Shepard-tónusos „Confusion” önmagában nehezen értelmezhető, a filmben hallva kiderül, mennyire ráérzett a komponista arra, mi a legideálisabb ahhoz, amikor a főhősök hajóját üldözőbe veszi a fenevad. Naoki Sato Godzilla Minus One-hoz írt score-ja alapján biztos vagyok benne, hogy egy jelentős alkotóról van szó, akinek teljes munkásságával érdemes megismerkedni.