Ha egy családi mozi stáblistáján Mark Isham neve szerepel, ma már nem meglepetés, a Pata-csata premierjének idején azonban még annak számított. Akkoriban Patrick Doyle, Randy Edelman, John Debney és Aaron Zigman jelentették ilyen esetekben a kézenfekvő választást, s merészségre vallott egy olyan művészt szerződtetni, aki egyedi stílusával, a new age, az ambient és a jazz világában való jártasságával vonta magára Hollywood figyelmét.  A Folyó szeli ketté, a Kicsi Fa az indiánok között, a Repülj velem!, a Huncut világ, valamint a Nell, a remetelány révén ugyan megmutatta, milyen ügyesen bánik a zenekarral, ezen oldalához viszont nekem a belga származású direktor, Frederik Du Chau Pata-csatája képviselte az iránytűt, a korábbi, imént felsoroltakhoz fűződő munkáiról csak felületes emlékeim voltak, ezután ismertem, szerettem meg őket jobban.


E produkció egyszerre családi és sportfilm, középpontjában beszélő állatokkal, mely koncepcióval hamar meg lehet fogni a gyerekeket, a felnőtt nézőket azonban már némiképp megosztja ez a fajta ábrázolásmód – bevallom, a Babe és a Pata-csata kivételével jómagam is hadilábon állok ezzel, ugyanakkor ha animációs alkotásban jelennek meg, semmi kifogásom ellenük. A történet főhőse egy zebracsikó, aki lovakkal szeretné megmérettetni magát a versenypályán, és igyekszik mindent megtenni álmának megvalósítása érdekében. Az emberi karaktereket Hayden Panettiere, M. Emmet Walsh, Bruce Greenwood, Wendie Malick (Szerelem a Fehér Házban) és Gary Bullock (Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!) alakítják, az állatoknak pedig Dustin Hoffman, Whoopi Goldberg, Michael Clark Duncan, Snoop Dogg, valamint Joe Pantoliano kölcsönözték hangjukat.

A Pata-csata a hasonló esetekben borítékolható összes sztereotípiát, karaktert felvonultatja, története kiszámítható, ám van egy olyan mondanivalója, amit a film műfaja és egyértelmű célközönsége ellenére hoztak felszínre és tartottak ott az alkotók: az, hogy más vagy, nem egyenlő azzal, hogy nem alkothatsz maradandót, vagy nem tehetsz olyasmit, ami látszólag túlnyúlik a képességeiden. Bár a premier óta eltelt majd két évtized során rengeteget változott a világ, e megállapítás érvényben maradt, sőt, talán aktuálisabb azáltal, hogy a különféle platformokon keresztül tetszőlegesen és akár anonim módon gúnyolhatjuk egymást – korosztálytól függetlenül. Csíkos nem foglalkozik zebra mivoltával, hogy a telivérekkel ellentétben lábai rövidek, izomfelépítése eltérő, csak az lebeg a szeme előtt, hogy versenyre kelhessen velük, neves derbiken állhasson rajtvonalhoz. A farm szomszédságában fekvő lovarda esélyesei természetesen gúnyolják, barátai, Kócos, Szöszi, Franci, Gúnár, valamint a Panettiere, illetve Greenwood által megformált gazdái azonban támogatják, ahogy tudják. Időközben hozzájuk csapódik két szemtelen légy is, Mocsok és Szutyok, akiktől alapvetően a falra másznék, de Kerekes József és Ganxsta Zolee szinkronjai meglágyítottak.


Míg a Babe filmként fogott meg, addig Du Chau alkotása a zene révén lopta be magát a szívembe: mire addig jutottam, hogy leüljek elé, betéve ismertem a Varése Sarabande által kiadott score-t. A pályafutását animátorként kezdő filmessel kapcsolatos érdekesség, hogy direktorként három alkotást jegyez, s minden alkalommal más szerzővel dolgozott. A bűvös kard – Camelot nyomában esetén Patrick Doyle szolgáltatta a muzsikát, az Ultrakopónál Randy Edelman töltötte be a posztot, a Pata-csatánál pedig Isham, aki ezt követően olyan hasonlóakból vette ki a részét, mint a Delfines kaland, a Kutyahideg vagy a Jönnek a kacsák című animációs alkotás.

Az instrumentális kíséret mellett számos betétdal hangzik el, emellett Ennio Morricone A Jó, a Rossz és a Csúf ihlette főtémájából, illetve Mozart Figaro házassága és Exsultate, jubilate című műveiből származó részlet is felcsendül. A betétdalok vonatkozásában a Varése korongjára felkerült párost érdemes kiemelni: az edzésekből összeállított montázst kísérő „It Ain’t Over Yet”-et Bryan Adamstől, valamint Sting stáblistazeneként bevetett „Taking the Inside Rail”-jét. Mindkettő a Pata-csata számára íródott, ráadásul utóbbiból Isham is kivette a részét. „A Stinggel folytatott munka inspiráló, rendkívül szórakoztató volt! Mindig élni fog bennem a vele folytatott, úgynevezett modern dalszerzés képe. Két fickó ült egymás mellett laptopokkal, dalszövegeket gépelve, jegyzeteket írva, próbálgatva a dolgokat. Végeredményként pedig megszületett ez a kiváló dal!" – emlékezett vissza a komponista, aki ily módon toldotta meg a négy főtémára épülő instrumentális muzsikáját, mely az érzelmek széles tárházát érinti a versenyszellem, az eltökéltség s a farm pezsgésének tükrözésével.


Isham szenvedéllyel, kedvességgel és ártatlansággal egyaránt felvértezte a képsorokat. Vezérmotívumait úgy készítette el, hogy azok jól elkülönüljenek egymástól, majd fogta, és állandó jelleggel összefonta őket, így ellentétes hangulatuk, hangszerelésük mellett is egymásra támaszkodnak. Az egyik ilyen a vidék-téma („At Home on Walsh Farm”), melynél dorombot, bendzsót, gitárt, cimbalmot és kacsahívó sípot egyaránt alkalmazott, koncepciójával pedig a Kicsi Fa az indiánok között és a Nell, a remetelány muzsikáit idézi meg – igaz, jóval szolidabb köntösbe bújtatva. Csíkos egy viharos éjszakai balesetet követően kerül Walshék farmjára, s akárcsak a filmnek, a score-nak is ő a főszereplője: Isham nemcsak Szöszi táplálta érzelmeire (így indul az „I’m a Racehorse”) és a verseny iránti eltökéltségére („The Blue Moon Races”) helyezte a hangsúlyt, hanem afrikai gyökereinek megjelenítésére is („Out of Africa”). Utóbbihoz Lebo M segítségét kérte, aki ugyan nem énekel olyan sokat, mint Az oroszlánkirály, a Kongó vagy épp a Joe, az óriásgorilla esetében, mégis garantálja a varázst.

A komponista ezekkel tolmácsolja Csíkos vágyait, gondolatait, ám rajta kívül az olasz maffiás háttérrel büszkélkedő Gúnárnak is szentelt figyelmet, aki nevével ellentétben pelikán. A főként harmonikára, klarinétra, bendzsóra, ütősökre és pizzicatóra támaszkodó megközelítése művének legszellemesebb perceit hozzák el az „A Pelican Named Goose”-ban és a „Goose Makes a Hit on the Iron Horse”-ban. Arról pedig, hogy a felvételek során egy közel százfős zenekar működött közre, olyan tételek árulkodnak, mint a „Tucker Lays It Out!”, az „Upstaged by a Zebra”, a „Spring Training”, a „Filly in Distress”, a „They’re All In!” és a „The Big Race”, melyek dinamikája, lendülete húsz év elteltével sem kopott meg. A farm és Afrika tükrözése mellett ezek a tételek azok, melyek az első perctől kezdve elvarázsoltak, s melyek okán ma is előszeretettel hallgatom e score-t.


Talán kicsit sokszor ismételgeti a témákat Mark Isham, ám ettől függetlenül remek élményt nyújt a Varése Sarabande korongja, amely két betétdal közé ágyazva foglalja magában az instrumentális muzsikát. A lovas témájú filmek és zenéik valahogy mindig elkerülték a figyelmemet, ám ebben az időszakban több is megfogott közülük: Isham Pata-csatához írt kísérete mellett John Debney Az álmodó, Hans Zimmer Szilaj, a vad völgy paripája, James Newton Howard Hidalgo – A tűz óceánja és Aaron Zigman Flicka ihlette művei egyaránt gyűjteményem részévé váltak, és csak ajánlani tudom őket mindenkinek.