Az elmúlt két évtized folyamán rengeteg filmet néztünk közösen szerkesztőtársaimmal, a merítés pedig meglehetősen széles volt, mivel a borítékolhatóan vállalhatatlanokra (az Asylum-termékektől kezdve Uwe Boll produkcióin át a Kis Vukig bezárólag) éppúgy szakítottunk időt, mint gyerekkori kedvenceinkre vagy az aktuális sikerprodukciókra. Az egyik ilyen összejövetelünk alkalmával került terítékre az Isten haragja, mely elé úgy ültem le, hogy műfaján és a főszereplőket alakító színészeken kívül mit sem tudtam. Története, hangulata azonban olyannyira megfogott, hogy a film végére DVD-jét és filmzenealbumát egyaránt gyűjteményemben kívántam tudni.


Az Isten haragja egyszerre szól családi összetartásról, képzelgésről, valamint generációkon átívelő gyilkosságsorozatról, mindezt pedig visszaemlékezés formájában tálalta Bill Paxton, aki ezúttal a kamera mindkét oldalán jelen volt, hisz a rendezésen felül a karakterek egyikét is ő alakította. A cselekménybe Doyle ügynök (Powers Boothe) és a Meiks testvérek egyikének (Matthew McConaughey) múltidéző beszélgetésén keresztül nyerünk betekintést, s bár már a feltáratlan gyilkosságok elkövetési módja, indítéka is alapból zavarba ejtő, azáltal, hogy a két fél diskurzusa egy eső áztatta éjszakán, a félhomályos dallasi FBI-irodában, majd egy autóban zajlik, még nyomasztóbbá válik. A képsorokért Bill Butler felelt, aki olyan moziknál működött közre, mint A cápa, az Ómen 2.: Damien, a Rocky II. vagy a Lopakodók, jártassága, rátermettsége pedig éppúgy hasznára vált Paxtonnak, ahogyan McConaughey és Boothe egymásra épülő játéka, illetőleg Brian Tyler aláfestése.

„Olyasvalakit kerestem, aki képes neoklasszikus, tematikus zenét írni. Egyedit szerettem volna, melynek gyökerei a tradicionális, régimódi Hollywoodig nyúlnak vissza” – nyilatkozta a színész-rendező, aki Arnold Glassman vágóval válogatott a demók közül, a kiszemelt szerzőkkel pedig a zenei rendezővel és a producerekkel karöltve egyeztetett. Így került látómezejükbe az ekkor még feltörekvő Tyler, aki a Sirens című tévéfilm, a Hullajelöltek városa és a Pánik inspirálta tételeivel hívta fel magára az alkotók figyelmét, s végül ezekből, illetve Bernard Herrmann thrillerekhez kapcsolódó score-jainak atmoszférájából körvonalazódott ki az Isten haragja zenéjének koncepciója. Az instrumentális kíséret mellett dalokkal is találkozhatunk, melyekről maga Paxton döntött. Dale Watson „Ball and Chain”-jére és „A Real Country Song”-jára részint azért esett a választás, mert kedvelte az előadót, másfelől úgy érezte, jól szimbolizálja a borzalmak helyszínéül szolgáló Kelet-Texast, Johnny Cash „Peace In the Valley”-ja pedig annak eredménye, hogy a forgatókönyvért felelős Brent Hanley fejében szüntelenül ez csengett sztorijának papírra vetése közben.


Adam (Jeremy Sumpter – Pán Péter) és Fenton (Matt O’Leary – A S.H.I.E.L.D. ügynökei) csonka családban nevelkedik ugyan, ám apjuk (Paxton) igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt feledtesse velük, gyerekkoruk lehetőségeikhez mérten boldog legyen, semmiben se szenvedjenek hiányt. Thurman városkában élik zavartalanul mindennapjaikat addig, míg a családfő furcsa történettel nem áll elő: egy angyal jelent meg neki, és elmondta, hogy démonok járnak közöttük, nekik pedig az a feladatuk, hogy végezzenek velük. Ettől fogva kiválasztottként tekint triójukra, Isten kezeként hivatkozik magukra, s egy képzeletbeli listán haladva szedni kezdik áldozataikat. A fiúk próbálnak szót fogadni, ugyanakkor őrlődnek, hogy vajon apjuknak higgyenek, vagy saját józan eszüknek. A választ nem egyszerű megtalálniuk, eközben azonban az idő telik, a békés városka rózsakertje alatt egyre gyűlnek a holttestek, a hatóságok pedig tehetetlenek, az áldozatok a megoldatlan eseteket gyarapítják.

A történet és tálalási módja mellett az aláfestés is nyomasztó. Zenekari kitörésnek egyedül a „Chosen” második felében, valamint a „Destiny Fulfilled”-ben lehetünk néhány másodperc erejéig fültanúi, ezekkel húzza ugyanis alá Tyler azt a mozzanatot, amikor szereplőink a gyanúsnak ítélt illető múltjával egészen abszurd módon, kézrátétel útján ismerkednek meg. Emlékszem, már a film nyitányakor felfigyeltem a score-ra, és kíváncsian vártam, hogy a kezdeti lendület kitart-e, vagy idővel elillan valahol – ekkoriban mindössze a Frank Herbert: A Dűne gyermekei miniszéria albumát ismertem Tylertől, ám annak stílusa értelemszerűen eltér ettől. Dallamos, régimódi, témacentrikus műve éppannyira borzongató, mint az, amit a testvérpár kénytelen átélni, s bár néha fültanúi lehetünk a gyermeki ártatlanság zenei ábrázolásának, a végkifejlet sugallása érdekében ez tökéletesen beleolvad az összképbe.


Tyler több témát írt, de mind Meiksékhez fűződik, a muzsika egésze köréjük épült. A baljós, rideg hangulatú „Main Title”-lel az Isten kezeként végrehajtott cselekedeteik rajzolódnak ki halvány, éteri kórushanggal fűszerezve, ami a tetteiket inspiráló angyali sugallatot hivatott nyomatékosítani. Utóbbi olyanokban tér vissza, mint a „Laying of Hands”, a „Chosen”, a „The Barn”, a „Destiny Fulfilled” vagy az „A Call to Arms”, és akkor alkalmazza őket a komponista, amikor Paxton karaktere megvilágosodik, illetve rátalál egy-egy, az égiek által javasolt elkövetési eszközre. Az elsődleges vezérmotívumot a „Main Title” foglalja magában és többször visszaköszön, ám változatos hangszerelésének hála, nem válik tolakodóvá, nem tudok ráunni. A „Frailty”-ben ezáltal közvetíti Tyler a hűvösséget, a „Fenton”-ban a keseredettséggel átjárt dühöt, a „Destiny Fulfilled”-ben és a „The Rose Garden”-ben pedig a rémtettek elfedésének módját. A másik fontos témát Adam és Fenton ihlette, s míg a „Brothers”-ben lágyan csendül fel, a „Laying of Hands”-ben és az „End Titles”-ben már a gyilkosság dallamaival elegyedve, gondterhesen köszön vissza – emiatt jegyeztem meg korábban, hogy a gyermeki ártatlanság az összkép szerves része. Ezen, elsősorban zongorára támaszkodó motívum és a „Thurman, 1979” kölcsönöznek némi lágyságot a hallottaknak, s helyenként ugyan hárfa, valamint marimba is hallatja magát, bármennyire is tűnik törékenynek hangjuk, a történet sötét oldalát erősíti.

Ezeket ágyazta bele Tyler a feszült hangulatú megoldásokba („The List”, „The Abduction of Edward March”, „Chosen”, „A Call to Arms”), melyek a főbb motívumokhoz hasonlóan kidolgozottak, tehát a kevésbé fontosabb elemek sem lettek félvállról véve. Ám amíg ezt könnyedén meg tudom állapítani, ahhoz már amatőr műkedvelő vagyok, hogy kihalljam, mennyire tett jót a hangzásnak a felvétel helyszínéül szolgáló tér nagysága. A szerző ugyanis egy interjú alkalmával kitért arra, hogy az aprólékos hangszerelés mellett az akusztikát is fontosnak tartották a „régimódi score” érzés megvalósításához, ezért a felvételek egy nagy belmagasságú stúdióban zajlottak.


Az Isten haragja kísérete nem mestermű, ám szerves része a filmélménynek, és ahhoz is jó volt, hogy Hollywood elkezdjen figyelni Brian Tylerre. Ennek köszönhetően kereste fel őt William Friedkin rendező, és kérte meg, hogy vállalja el a Veszett vadat, az itt hallható stílusa pedig később olyan alkotások alatt köszönt vissza, csiszolódott tovább, mint a Vágott verzió, a Godsend – A teremtés klinikája vagy épp A sötétség leple, melyek hallatán lassacskán a komponista rajongójává váltam. S abba már belegondolni is nehéz, hogy ennek immáron húsz esztendeje.