Kivételesen egy kulisszatitokkal indítok, lerántva a leplet arról, hogy időnként meddig pihen félkészen egy-egy írásom, s hogy ezen állapotnak nagy ritkán milyen pozitív hozadéka van. Az elveszett világ: Jurassic Parkkal kapcsolatos gondolataim rögtön az első rész ismertetőjének befejeztével formálódni kezdtek, a témán belüli buzgóságomat pedig az e muzsikák iránti szeretetem mellett a margitszigeti Jurassic Park Film-Zene-Koncerten szerzett élményem táplálta – igen, 2023 derekán újfent kitört rajtam a dínóláz. Aztán egy ponton elbizonytalanodtam, nem tudtam eldönteni, hogy az eredeti albumról vagy a John Williams: Jurassic Park Collectionön belüli teljes verzióról írjak. Eközben nyári szünetre vonult együttműködésünk a Klasszik Rádió Cinemusicjának szerkesztőségével, és mert mindenképpen szerettem volna rádiós összeállítással egybekötni mondandómat, hagytam, hogy elhaladjanak mellettem a hetek, majd a hónapok. Az idő pedig kivételesen nekem dolgozott, mivel ezalatt a La-La Land Records önállóan is megjelentette Az elveszett világ bővített zenei anyagát, amelyre rögvest lecsaptam (a Jurassic Park Collection beszerzését addig odáztam, mígnem kikerült a forgalomból), s így nemcsak visszatért a lendületem, hanem az is egyértelmű lett, melyik kiadványról írok.


„A folytatásaim nem olyan jók, mint az eredetiek, mert mindig magabiztosan akarom őket felülmúlni. Ez a filmem egy vagyont hozott, ami előrevetítette a folytatást, szóval úgy álltam neki, hogy ez is biztos siker lesz, ám végül gyengébb lett elődjénél" – vélekedett Steven Spielberg 2022 márciusában a Michael Crichton-könyveken alapuló adaptációiról. Ebből arra következtetek, hogy anno hasonló magabiztosság uralkodott el rajta, mint John Hammondon parkja biztonsági rendszerét illetően, s bár Az elveszett világ fogadtatása a Jurassic Parkhoz képest hűvösebb volt, a méltán kedvelt filmesnek így sem lehetett oka szégyenkezni. A Titanic, valamint a Men in Black – Sötét zsaruk után ez volt 1997 harmadik legjövedelmezőbb alkotása, mellyel egyebek mellett a direktor ugyanezen esztendőben bemutatott másik vállalkozására, az Amistadre is köröket vert. Spielberg duplázásának érdekessége, hogy míg a kasszáknál az őslényes kalandja szerepelt jobban, addig az afrikai rabszolgákra fókuszáló történelmi drámája az Oscar-gálán részesült nagyobb figyelemben.

Akkoriban, tinifejjel nem foglalkoztam a kritikákkal, felfokozott várakozással voltam a dinoszauruszok visszatérése iránt, kíváncsiságom pedig tovább korbácsolódott, amikor az ugyanezen esztendőben útjára indult Vox Mozimagazin borítóján megláttam a San Diego utcáján tomboló T-rexet. Mindkét felvonásnál belevetettem magamat az alapokat biztosító Crichton-kötetekbe (abban az időszakban megannyi produkció könyvváltozatával jártam el hasonlóan), ám azzal cseppet sem törődtem, hogy Spielberg mennyire kezeli lazán a leírtakat: regényként és filmként egyaránt nagyon élveztem ezeket a kalandokat, és bár a franchise a mai napig terebélyesedik, a filmgyártás technikai feltételei pedig látványosan javulnak, nálam még mindig a Spielberg-etapok viszik a prímet. Az elveszett világ esetében ráadásul az sem befolyásol, hogy a vizuális effektek Oscar-jelölésével párhuzamosan három Arany Málna-jelölést vívott ki magának a legrosszabb forgatókönyv, a legrosszabb folytatás, továbbá a – felettébb érdekes meghatározású – az emberi élet és a közvagyon legsúlyosabb módon történő semmibevétele kategóriákban.


Ahogyan Spielbergre, úgy barátjára, John Williamsre sem jellemző, hogy újrázásokat vállaljon, ám ha mégis, akkor igyekszik némi frissességet, csavart belecsempészni művébe. Ez a Cápa 2. kapcsán éppúgy elmondható, mint a Reszkessetek, betörők! 2.: Elveszve New Yorkbanról vagy két leghíresebbje, a Star Wars-saga és az Indiana Jones-franchise esetében. A leggyökeresebb fordulat azonban Az elveszett világnál érhető tetten, melynél alkotótársa kezdeményezésére szinte teljes egészében újragondolta korábbi megközelítését: „Steven ötlete az volt, hogy mivel a film egy karib-térségbeli szigeten játszódik, a zenében lehetne dobokat vagy valamilyen törzsi, dzsungeles zenei textúrát és ízt alkalmazni. Több tételt is a dobok vittek előre, én pedig nagyon élveztem, hogy végre ilyesmit komponálhatok” – nyilatkozta a szerző.

Williams ennek következtében azt a döntést is meghozta, hogy csupán érintőlegesen alkalmazza a közkedvelt vezérmotívumot, és helyette új főtémával („The Lost World”) rukkol elő, amely dinamikusabb, komorabb és kevésbé fanfáros, mint a „Journey to the Island”, így érzékeltetve, hogy bár folytatás, korántsem ugyanarról a helyszínről és cselekményről beszélünk. A dallamokkal és a hangszereléssel történő eltávolodás pedig jól funkcionál: a sziget felé tartó utat bemutató képsorokkal („To the Island”) éppoly remekül él együtt, mint a hazaútéval („Heading North”) – és idesorolhatnám még az állatok elfogását bemutató jelenetet is, ahol az eredetileg ide szánt „The Hunt”-ot cserélte le erre a témára Spielberg. A koncertek repertoárjába előszeretettel beválasztott, méltán klasszikus dallamsor a „Jurassic Park Theme (End Credits)”-ben és a „Tranquilizer Dart and End Credits (Film Version)”-ben csendül fel teljes pompájában, a többi esetben néhány másodpercnél hosszabban nincs jelen, ugyanakkor röpke felvillanásai is tökéletesen nyomatékosítják az adott jelenetekben megbúvó visszautalásokat. E múltidézéseknek a „Revealing the Plans”-ben, a „Spilling Petrol and Horning In”-ben, a „The Trek”-ben, a „Finding Camp Jurassic”-ban, a „Monster on the Loose”-ban, a „Visitor in San Diego (Extended Version)”-ben, továbbá a „Tranquilizer Dart”-ban lehetünk fültanúi.


Az új megközelítésnek egyfelől az biztosított teret, hogy ezúttal nem a parknak helyet adó Nublar szigeten zajlanak az események, hanem az úgynevezett B-helyszínen, a nyolcvan mérfölddel távolabb található Sorna szigeten, valamint San Diegóban, másfelől a főszereplők közül csak Ian Malcolm (Jeff Goldblum) tért vissza – Hammond (Richard Attenborough) és unokái (Ariana Richards, Joseph Mazzello) vendégszereplőkké minősültek, a többiek pedig még azokká sem. Az új karaktereket Julianne Moore, Vince Vaughn, Pete Postlethwaite (Sárkányszív), Peter Stormare (Armageddon), Arliss Howard (akivel kapcsolatban pályafutásánál érdekesebb tény, miszerint ő James Newton Howard testvéreinek egyike), Richard Schiff (Az elnök emberei) és Vanessa Chester (Megint 17) személyesítik meg, akikkel kapcsolatban olyan érzésem van, mintha Spielberg direkt módon szeretett volna libikókázni. Külön-külön nem mindenki funkcionál (a Malcolm lányát alakító Chester éppoly idegesítő, mint a pénzhajhász Ludlow-t megformáló Howard), ám amikor mindannyian együtt vannak egy jelenetben, már nem lóg ki annyira a lóláb – ezzel együtt a Jurassic Parkos összeállítást klasszisokkal jobbnak vélem, ott önmagában is mindenki megállja a helyét.

Az első felvonás egy profin felépített ívvel büszkélkedhet: először a hatalmas termetük ellenére is kecsesen sétáló Brachiosauruson és a betegeskedő Triceratopson keresztül varázsol el bennünket, érinti meg a szívünket, majd jönnek a Velociraptorok, a T-rex, valamint a Dilophosaurus, melyek előcsalják belőlünk a félelmet, és bebizonyítják, hogy Hammond rendíthetetlen meggyőződésével szemben a park korántsem veszélytelen, nem mi foglaljuk el a tápláléklánc csúcsát. Crichton, továbbá a művét az elsőhöz hasonlóan David Koepp közreműködésével átdolgoztató Spielberg egyaránt tisztában voltak azzal, hogy még egyszer nem lehet ugyanazt eljátszani, a témában rutint szerzett közönséget mással kell letaglózni. Céljuk eléréséhez a magasabb fordulatszámra kapcsolást választották, s egy folyamatosan pörgő, logikai bukfencekkel tűzdelt kalandfilmet hoztak tető alá, melynek mozgatórugója egy háromszögfelállás lett: az egyik sarokban az InGen kapzsi vezetője (Howard) és arrogáns, öntelt orvvadászai (élükön Postlethwaite és Stormare) állnak, a másikban a Malcolm-féle csapat (Moore, Vaughn, Schiff, Chester) található, a harmadikban pedig az új példányokkal kiegészülő dinoszauruszfelhozatal. Elismerem, hogy a végeredmény nem olyan hatásos, mint korábban, ám a látvány, Goldblum és a zene miatt Az elveszett világ is nagy kedvencemmé vált.


De térjünk vissza a kísérethez. A filmhez hasonlóan a muzsika is teljesen mást sugall, mint amit korábban megszoktunk: nincs nyoma a csodálatnak, lenyűgözöttségnek, helyettük a dinamikus akciótételek és a ragadozó őslények jelentette veszélyt tükröző megoldások kerülnek terítékre. Míg előzőleg fontos szerepe volt az érzelmeknek, a kihaltnak hitt állatok méltóságteljességének, addig itt – a Crichton könyvétől több ponton eltérő forgatókönyvhöz idomulva – mindössze két alkalommal találkozhatunk ilyennel. Először a Stegosaurus-vonulást kísérő „The Stegosaurus (Extended Version)”-ben, majd a film legvégén, a lezárás ihlette „Tranquilizer Dart”-ban, pontosabban a helyette végül bevágott „Tranquilizer Dart and End Credits (Film Version)”-ben hallhatunk ilyet. A többi esetben azonban szó szerint a szereplők talpalávalóiról gondoskodott Williams, amire gyakorlatilag szakadatlanul volt szükség, hisz ezúttal igen hamar elérkezünk – hogy Malcolm szavaival éljek – a „jön a futás meg a sikítás” részhez.

A „The Island’s Voice”-szal egyből a Sorna-szigeten találjuk magunkat, ahol a gyanútlanul kikötő, piknikező család találja szemben magát a kicsi, de annál vérszomjasabb kompikkal. A tétel elején hallható, négy hangjegyes felvezetés utalás a korábbi ragadozótémára, ami először sejtelmességbe fordul át, majd megvillan Williams veszélyt, fenyegetettséget tükröző eszköztára. A kaotikusnak, vadnak ható magas szólamok, a gyors ritmusok (melyek előadásánál a szerző bizonyos mértékű szabadságot biztosított a zenészeknek, így e részek helyenként aleatorikusak, azaz rögtönzésszerű pillanatokban gazdagok) tökéletesen szimbolizálják ezeket a teremtményeket, s később a „The Compys!”-ban is visszatérnek, amikor Dieter (Stormare) hibásan méri fel a kis vérszomjasok falkájának képességeit. A korábban a T-rex és a Velociraptorok esetében alkalmazott ragadozómotívuma „The Island’s Voice”-on túl csupán a „Reading the Map”-ben és a „The Raptors Appear”-ben bukkan fel, amit sajnálok, mert kedvelem ezt az egyszerű, négy hangjegyes ötletet, jól alátámasztja a fenevadak felbukkanását. Bár átdolgozott változatai többször felbukkannak a „Ludlow’s Speech”-ben, a „The Wrecked Ship”-ben, a „Monster on the Loose”-ban, illetve a „Tranquilizer Dart”-ban, ezek nem az igaziak, mivel inkább sejtelmességet, semmint konkrét veszélyt közvetítenek.


Minél több szegletét járják be szereplőink a szigetnek, annál erőteljesebbé válnak a zenében az etnikus elemek. A „To the Island” és a „Fire at Camp and Corporate Helicopters” még visszafogottan, távolságtartóan követik a csapatok megérkezését, s az előirányzott fajok levadászása is kalandzenével párosul (bár ahogy korábban jeleztem, az eredetileg ideszánt „The Hunt”-ot végül más részletek helyettesítik), a „Big Feet”-ben azonban már felsejlik a feszültség, a „Spilling Petrol and Horning In”-től kezdődően pedig az ütőhangszerek veszik át az uralmat. Williams ráadásul nem szűkölködött ezek tárházával: konga, bongó, taiko dobok, tökdobok, guiro, log dob és tabla sorakozott fel a Sony Picture Scoring Stage-en. Az ezen – időnként csörgővel, valamint szomorú dinoszauruszhanghoz hasonlót kiadó kagylóval kiegészülő – instrumentumok által vezérelt tételek a „Ludlow’s Speach”-ig bezárólag helyeződnek maximális mértékben előtérbe – s a szerző tehetségének, továbbá a különböző akciótémák bevonásának hála, nem fulladnak unalomba, kivétel nélkül szerethető megközelítések. Az általuk diktált ritmusból mindössze a vágószobában a filmhez megnyesett „Up in the Basket”, az „On the Glass” első fele és a már említett „The Compys!” szakít ki bennünket.

E hangszerelés a dínók városba kerülését követően némiképp árnyalódik, de jelentősen nem változik, ennek hatására pedig zenei vonatkozásban hasonlóan dzsungelként ábrázolódik a nagyváros, mint Alan Silvestri révén Los Angeles a Ragadozó 2-ben. Az ezek által inspirált trackek közül a „Visitor in San Diego (Extended Version)”-t (melyben a rendező-zeneszerző páros másik közös gyermeke, A cápa témája is megfigyelhető) és az utómunkálatok során a „The Lost World”-del kiváltott „Ludlow’s End”-et tartom a legzseniálisabbnak, kifogástalan csúcspontjai a score-nak. Ezek imádata miatt időnként felmerül bennem a kérdés, hogyha ennyire bírom őket, akkor az Indiana Jones- és a Star Wars-muzsikákért miért nem tudok hasonló elánnal lelkesedni? De ez már egy másik történet...


Ahogyan arra a Zorro álarca zenéjét elemző írásomban kitértem, a maszkos hős mellett Az elveszett világ: Jurassic Park kísérete volt a másik score, melyet akkoriban a legtöbbet hallgattam iskolába jövet-menet. Először kazettán vettem meg, majd CD-n (amely a legbotrányosabb tokkal büszkélkedhet a dioráma-koncepció okán), most pedig a bővített változatra csaptam le, tehát a John Williams: Jurassic Park Collection kivételével az ezzel kapcsolatos létra szinte minden fokát megjártam. Mind a Jurassic Park, mind Az elveszett világ esetében érvényes, hogy az eredeti albumok remekek, ám a bővítettek sokkal izgalmasabbak, hiszen számos kihagyott momentumot találunk rajtuk. Az elveszett világ trükkjei nehezen készültek el, ráadásul a mozi végét többször újravágták, John Williams egyéb elfoglaltságai miatt pedig nem tudott lépést tartani ezekkel, így műve némi kárát látta ennek. Az aláfestés nem minden esetben úgy került a kész mozi alá, ahogy az megálmodásra került, a La-La Land Records munkatársai azonban sikeresen kiköszörülték a csorbát: csak CD-n ugyan, de a szerző koncepciója teljes egészében elénk tárul.

Írásunk a La-La Land Records 2023-as kiadványáról készült, a Spotify-on azonban csak az első, MCA Records-változat érhető el.