A majmok bolygója (2001)
Planet of the Apes
- zene: Danny Elfman
- vezényel: Pete Anthony
- kiadás éve: 2001
- kiadó: Sony Classical
- játékidő: 58:21
Pierre Boulle A majmok bolygója című műve már 1968-ban megihlette a hollywoodi álomgyárat. A regény első filmváltozata komoly sikert ért el, melynek köszönhetően több folytatása is született. A hatvanas években, a látványosabb sci-fi mozik alkonyán még izgalmasnak bizonyult egy olyan felvetés, hogy létezhet egy bolygó, ahol nem az ember, hanem az evolúcióban velünk szoros rokonságban álló majmok a legerősebb, legintelligensebb lények. Akkoriban lépett ki az ember a világűrbe, a holdraszállás előtti évben járunk, a mozik közönsége pedig még nem tudhatta, hogy mi rejtőzik az univerzum távoli részein. Ezért sok mindent el lehetett velük hitetni, fogékonyak voltak mindenre, ami a csillagok meghódításával volt kapcsolatos, A majmok bolygója így izgalmas sztorinak bizonyult a hatvanas évek embere számára. A jogokat birtokló stúdió és a producerek az ezredforduló idején látták elérkezettnek az időt arra, hogy Boulle regényét újra leforgassák. A rendezői posztra egy ideig Chris Columbus volt kiszemelve, de James Cameron neve is felmerült, végül sajátos filmnyelvi stílusa miatt Tim Burton lett a befutó. A világ azonban megváltozott 1968-hoz képest, többek között azért, mert már nem annyira fogékonyak az emberek a világűrrel kapcsolatos filmekre, és nem lehet már könnyen beadni nekik olyan történetet, melyben intelligens csimpánzok és orangutánok uralkodnak az emberek felett. Továbbá az eredeti mű rasszizmusról szóló politikai üzenete sem volt már központi kérdés 2001-ben. Ezt szerencsére felismerték Burtonék is, így a korábbi sztorit új és meglepő fordulatokkal gazdagították – mondhatni majdnem teljesen átalakították. A látványvilág bizonyos elemeit eltolták a posztapokaliptikus filmekre jellemző stílus irányába, másrészt a rendező által gyakran alkalmazott sötét, szürrealista díszletek, jelmezek is fontos elemei lettek a filmnek. Külön meg kell említeni a kiváló maszkokat, melyek csakúgy, mint a korábbi változat esetében, most sem érdemeltek ki maszkmesteri Oscar-díjat, sőt még jelölést sem.
Az ismeretlen bolygóra tévedő főhős szerepére a modell- és rapsztárkarrierből kivakaródzó Mark Wahlberg jó választásnak bizonyult, a rendező érdemeit dicséri, hogy főszerepet mert bízni, az addig csak mellékszerepekben feltűnő ex-Marky Markra. A mozi további színészei közül mindenképpen érdemes kiemelni az őrült főmajom szerepében nagyot alakító Tim Roth-ot, és a Janet Jacksonnak sminkelt Helena Bonham Cartert. Azonban a részleteiben alaposan kidolgozott alkotás korántsem lett nagy siker, bár a pénztáraknál szépen teljesített, a kritika nagyon hűvösen fogadta. Ez főleg annak volt betudható, hogy a film az újítások ellenére sem lett igazán eltérő az első változathoz képest. A negatív fogadtatásért sajnos a rendezés is okolható, mivel hiába a részletesen kimunkált jelmez, smink, díszlet és vizuális effektusok, a szereplők sokszor teljesen céltalanul rohangálnak, ráadásul ordító klisék jellemzik az alkotás igen jelentős hányadát. Persze ettől függetlenül A majmok bolygója egy nézhető, izgalmas mozi, de mindazt, amit elvárnánk korunk egyik legeredetibb rendezőjétől, nem kapjuk meg, így a film sajnos csak egy a mostanában készült tucatnyi remake közül.
Danny Efman és Tim Burton munkakapcsolatát teljesen felesleges lenne részleteiben bemutatni. Két évtizednél is régebb óta tartó együttműködésük több örökérvényű filmzenét eredményezett már eddig (Batman, Ollókezű Edward, Az Álmosvölgy legendája), így természetes volt, hogy Burton ezen munkájához is Elfmant alkalmazza. A majmok kemény, rideg világát – a díszlet, a jelmez és a maszkok mellett – a zene is jól ábrázolja. A szerző különböző ütőhangszerek alkalmazásával érte el a harcias majomtársadalom megjelenítését. A film alatt a legváltozatosabb ütősök dübörögnek, sőt olyannyira összetett formában jelennek meg, hogy megkülönböztetni sem lehet sokszor egymástól őket. Kihallani afrikai, kelet-ázsiai jellegű dobokat, nagy üstdobokat, különböző fémes hangzású, hangszernek sem nevezhető eszközöket, csontdobot, xilofont és még ki tudja milyen, ütésre megszólaló hangszert. Nekem néhol még olyan érzésem is volt, mintha a vonósok is püfölnék hangszereiket, a rendes használat helyett. Mindezek mellett néhány tételben az elektronikus dobeffektek is fontos szerepet kapnak.
A zenekar másik domináns egysége a rézfúvós szekció, főként a kürtök és a harsonák vannak túlsúlyban, de a rendezett káoszban sokszor meg sem lehet különböztetni, hogy éppen melyik fúvós hangszert halljuk. Külön érdemes megemlíteni az elektronikus hangeffekteket és torzításokat, melyek a zenében főszerepet kapnak. Noha nem tolakodnak az előtérbe, de a score lényegesen kevesebb lenne, ha nem volnának benne ezek az érdekes hangok, amik izgalmas, emlékezetes ponttá tettek több tételt is.
A filmben és az albumon nem azonos formában jelennek meg az egyes témák: a CD-re egy összemixelt, hosszabb trackeket tartalmazó változat került, a filmben ugyanakkor nem ilyen formában hallható a zene. A mixelés leginkább két tétel esetében érezhető (már címükben is): az "Ape Suite #1" és az "Ape Suite #2" sok olyan elemet tartalmaz, melyek a moziban mindössze fél és egy perc közötti időtartamra rúgó tételek voltak. Az albumverzió lényegesen minőségibb zene, mert sokkal jobban átadja a szerző zenei elképzelését, ugyanakkor az egyes témákat is jobban megismerteti ez a változat.
A főcím alatt ugyanazt a zenét halljuk a filmben, mint az albumon is ("Main Title"), azonban ezután már nincs olyan tétel, mely a moziban is olyan formában hangozna el, mint a CD-n. Külön kiemelném a "The Hunt" címet viselő tracket, mely a majmok embervadászata alatt hallható, ebben a zenekar, az elektronikus hangok, és a rengeteg különböző ütős dübörgése zseniális elegyet alkot. Egészen finoman indul a tétel, zaklatott vonósok vezetik fel az őserdőben megjelenő embereket és az őket üldöző majmokat, majd a vadászat kiteljesedésével megjelennek a rézfúvósok és a dobok, melyek fémes és tompa hangjai igazán félelmetes hatást keltenek. Főleg a tétel közepén megjelenő dobszólók az igazán emlékezetesek, harcias tempójuk és jellegük miatt ezt a tételt a katonai erőszakot bemutató filmzenék közül a legjobbnak, legegyedibbnek tartom. A "The Hunt" sem olyan formában szerepel a filmben, mint az albumon, utóbbi esetében teljesedik ki igazán Elfman koncepciója. A keményebb zenei részek között néha felcsendül egy gyengéd szerelmi téma is, melynek fuvolás megszólalása a stáblista végén nagyon szépre sikeredett, a kiadott verzióban is hallhatjuk, az "Escape from Ape City / The Legend" elején hangzik el.
Összességében elmondható, hogy Elfman ebben a zenében olyan szintre emelte az ütemet, hogy a lágyabb témák szinte teljesen elvesznek a nagy pörgés közepette, az ütős-szekció szinte sohasem pihen, hangjainak dallamos dübörgése átjárja az egész score-t. Halkabb, visszafogottabb percek csak elvétve akadnak, mert amikor nem szól valamilyen dob, akkor jönnek a rézfúvósok, akik szintén nem andalító melódiák eljátszását kapták feladatul. Ugyanakkor mindez nem negatívum, hanem meglepő módon a score legnagyobb erénye. Kicsit hasonlít az aláfestés jellege Alan Silvestri Van Helsingjére, mivel abban sincsen lassú rész egészen az utolsó trackig. Igaz, A majmok bolygója esetében még az utolsóban sincs megállás, mivel a lezárás, Paul Oakenfold Elfman témáiból összemixelt technós tétele, az album legütemesebb része lett.
Az ismeretlen bolygóra tévedő főhős szerepére a modell- és rapsztárkarrierből kivakaródzó Mark Wahlberg jó választásnak bizonyult, a rendező érdemeit dicséri, hogy főszerepet mert bízni, az addig csak mellékszerepekben feltűnő ex-Marky Markra. A mozi további színészei közül mindenképpen érdemes kiemelni az őrült főmajom szerepében nagyot alakító Tim Roth-ot, és a Janet Jacksonnak sminkelt Helena Bonham Cartert. Azonban a részleteiben alaposan kidolgozott alkotás korántsem lett nagy siker, bár a pénztáraknál szépen teljesített, a kritika nagyon hűvösen fogadta. Ez főleg annak volt betudható, hogy a film az újítások ellenére sem lett igazán eltérő az első változathoz képest. A negatív fogadtatásért sajnos a rendezés is okolható, mivel hiába a részletesen kimunkált jelmez, smink, díszlet és vizuális effektusok, a szereplők sokszor teljesen céltalanul rohangálnak, ráadásul ordító klisék jellemzik az alkotás igen jelentős hányadát. Persze ettől függetlenül A majmok bolygója egy nézhető, izgalmas mozi, de mindazt, amit elvárnánk korunk egyik legeredetibb rendezőjétől, nem kapjuk meg, így a film sajnos csak egy a mostanában készült tucatnyi remake közül.
Danny Efman és Tim Burton munkakapcsolatát teljesen felesleges lenne részleteiben bemutatni. Két évtizednél is régebb óta tartó együttműködésük több örökérvényű filmzenét eredményezett már eddig (Batman, Ollókezű Edward, Az Álmosvölgy legendája), így természetes volt, hogy Burton ezen munkájához is Elfmant alkalmazza. A majmok kemény, rideg világát – a díszlet, a jelmez és a maszkok mellett – a zene is jól ábrázolja. A szerző különböző ütőhangszerek alkalmazásával érte el a harcias majomtársadalom megjelenítését. A film alatt a legváltozatosabb ütősök dübörögnek, sőt olyannyira összetett formában jelennek meg, hogy megkülönböztetni sem lehet sokszor egymástól őket. Kihallani afrikai, kelet-ázsiai jellegű dobokat, nagy üstdobokat, különböző fémes hangzású, hangszernek sem nevezhető eszközöket, csontdobot, xilofont és még ki tudja milyen, ütésre megszólaló hangszert. Nekem néhol még olyan érzésem is volt, mintha a vonósok is püfölnék hangszereiket, a rendes használat helyett. Mindezek mellett néhány tételben az elektronikus dobeffektek is fontos szerepet kapnak.
A zenekar másik domináns egysége a rézfúvós szekció, főként a kürtök és a harsonák vannak túlsúlyban, de a rendezett káoszban sokszor meg sem lehet különböztetni, hogy éppen melyik fúvós hangszert halljuk. Külön érdemes megemlíteni az elektronikus hangeffekteket és torzításokat, melyek a zenében főszerepet kapnak. Noha nem tolakodnak az előtérbe, de a score lényegesen kevesebb lenne, ha nem volnának benne ezek az érdekes hangok, amik izgalmas, emlékezetes ponttá tettek több tételt is.
A filmben és az albumon nem azonos formában jelennek meg az egyes témák: a CD-re egy összemixelt, hosszabb trackeket tartalmazó változat került, a filmben ugyanakkor nem ilyen formában hallható a zene. A mixelés leginkább két tétel esetében érezhető (már címükben is): az "Ape Suite #1" és az "Ape Suite #2" sok olyan elemet tartalmaz, melyek a moziban mindössze fél és egy perc közötti időtartamra rúgó tételek voltak. Az albumverzió lényegesen minőségibb zene, mert sokkal jobban átadja a szerző zenei elképzelését, ugyanakkor az egyes témákat is jobban megismerteti ez a változat.
A főcím alatt ugyanazt a zenét halljuk a filmben, mint az albumon is ("Main Title"), azonban ezután már nincs olyan tétel, mely a moziban is olyan formában hangozna el, mint a CD-n. Külön kiemelném a "The Hunt" címet viselő tracket, mely a majmok embervadászata alatt hallható, ebben a zenekar, az elektronikus hangok, és a rengeteg különböző ütős dübörgése zseniális elegyet alkot. Egészen finoman indul a tétel, zaklatott vonósok vezetik fel az őserdőben megjelenő embereket és az őket üldöző majmokat, majd a vadászat kiteljesedésével megjelennek a rézfúvósok és a dobok, melyek fémes és tompa hangjai igazán félelmetes hatást keltenek. Főleg a tétel közepén megjelenő dobszólók az igazán emlékezetesek, harcias tempójuk és jellegük miatt ezt a tételt a katonai erőszakot bemutató filmzenék közül a legjobbnak, legegyedibbnek tartom. A "The Hunt" sem olyan formában szerepel a filmben, mint az albumon, utóbbi esetében teljesedik ki igazán Elfman koncepciója. A keményebb zenei részek között néha felcsendül egy gyengéd szerelmi téma is, melynek fuvolás megszólalása a stáblista végén nagyon szépre sikeredett, a kiadott verzióban is hallhatjuk, az "Escape from Ape City / The Legend" elején hangzik el.
Összességében elmondható, hogy Elfman ebben a zenében olyan szintre emelte az ütemet, hogy a lágyabb témák szinte teljesen elvesznek a nagy pörgés közepette, az ütős-szekció szinte sohasem pihen, hangjainak dallamos dübörgése átjárja az egész score-t. Halkabb, visszafogottabb percek csak elvétve akadnak, mert amikor nem szól valamilyen dob, akkor jönnek a rézfúvósok, akik szintén nem andalító melódiák eljátszását kapták feladatul. Ugyanakkor mindez nem negatívum, hanem meglepő módon a score legnagyobb erénye. Kicsit hasonlít az aláfestés jellege Alan Silvestri Van Helsingjére, mivel abban sincsen lassú rész egészen az utolsó trackig. Igaz, A majmok bolygója esetében még az utolsóban sincs megállás, mivel a lezárás, Paul Oakenfold Elfman témáiból összemixelt technós tétele, az album legütemesebb része lett.
Gregus Péter
2008. 04. 14.
2008. 04. 14.
Tracklista:
- Main Titles (3:49)
- Ape Suite #1 (3:52)
- Deep Space Launch (4:35)
- The Hunt (4:58)
- Branding the Herd (0:48)
- The Dirty Deed (2:27)
- Escape from Ape City / The Legend (5:57)
- Ape Suite #2 (2:42)
- Old Flames (2:10)
- Thade Goes Ape (2:37)
- Preparing for Battle (3:26)
- The Battle Begins (5:17)
- The Return (7:18)
- Main Title Deconstruction (4:22)
- Rule the Planet Remix - Paul Oakenfold (4:03)
Az album a Spotify-on:
