„Egy produkció, mely 65.000.030 éve készül.” Ennek a magáért beszélő, találó szlogennek a kivetítésével indult a 2023. május 28‑ai Jurassic Park Film‑Zene‑Koncert, melyen a dinoszauruszokat mozivászonra varázsoló Steven Spielberg több okból is mérföldkőnek számító alkotását különleges és méltó módon lehetett megünnepelni elkészültének harmincadik évfordulója alkalmából. Az est folyamán John Williamsnek a MÁV Szimfonikus Zenekar jóvoltából (Farkas Róbert vezényletével) felcsendülő dallamai a cselekménynek plusz dimenziót adva tették átélhetővé az izgalmas jeleneteket, így a hangulat szempontjából a nézők a veszélyekkel teli túraprogram résztvevőivé válhattak. Ezt megalapozandó lett az előadás helyszíne – az idő próbáját máig kiálló vizuális effektusokkal feltámasztott őslényeknek otthont adó Nublar szigetre asszociálva – a már nevében is autentikusnak mondható Margit-sziget, 68 mérföldre az Iharkút Emlékpark és dinoszaurusz‑lelőhelytől északkeletre. Mindent egybevetve, a műsor egésze olyannak hatott, mint a kecskét faló T‑rex tekintélyt parancsoló debütálása. De ne rohanjunk ennyire előre, s tekerjünk vissza addig a pontig, melynél a Jurassic Park nyitójelenetét idézően megfogalmazott iménti betájolás nemcsak egy poén, hanem információként értelmet nyerve egyenesen megfeleltethető a pohárban fodrozódó víz ikonikus látványának!

Fotókredit: Margitszigeti Színház/Gálos Mihály Samu

Jelen beszámoló keretein belül visszamehetnénk a dínómániások nagy örömére 65 millió évet, vagy a Michael Crichton-regény filmadaptációjának fanatikusai kedvéért 30‑at, ám – hiába is sorolom magamat mindkét rajongótáborba – az előbbi csoport tagjaként a földtörténeti kor eszményítésén kívül nem tudnék, és az oldalunk profiljára szorítkozva szerencsére nem is kell újat mondani (ráadásul az őshüllőkkel való találkozás esetén aligha volna esély a túlélésre, hogy aztán bármiről is számot adhassak). A Spielberg munkásságát és a Jurassic Parkot követők igényeinek kielégítését pedig meghagynám szerkesztőtársamnak, aki a műhöz tartozó filmzenealbum elemzésével készül a jubileumra. Ahhoz tehát, hogy a koncertet kísérő és az azt megalapozó atmoszférát leírhassam, illetve megpróbáljam visszaadni, elegendő csupán 650 perccel a kezdés előttre ugranom, amikor is a Margitszigeti Színház megnyitotta a Nagy Dínófesztivál tudományos‑fantasztikus gyereknapi programján a ma már kilátóként funkcionáló impozáns víztorony árnyékában lévő Látogatóközpont kapuit.

A délelőtt tíz órakor startoló rendezvényen az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Terület tudósainak, továbbá a Magyar Természettudományi Múzeum kutatóinak, köztük a már említett iharkúti dinoszaurusz‑lelőhely egyik felfedezőjének, Ősi Attila paleontológusnak a szakértői közreműködésével – szórakoztató tanulást kínálva – számtalan interaktív őstörténeti bemutató és a tematikához hű játék várta a kikapcsolódásra vágyó érdeklődőket. Tulajdonképpen ennek az egész napos ingyenes családi fesztiválnak a része és megkoronázása volt a szabadtéri színpadon előadott Jurassic Park Film‑Zene‑Koncert. A mi társaságunk csak az esti műsoron tudott jelen lenni, de a Margit‑szigetet ellepő dínójelmezeseknek, a Látogatóközpont kialakításának és feldíszítésének köszönhetően még így is bőven jutott nekünk a szervezők által a napközben érkezőknek kijáró meglepetésekből. Nem azért, hogy az őslények kihalását datáló évmilliók számát mindenféle fárasztó poénhoz felhasználjam, de hajszálpontosan 65 perccel a nézőtér megnyitása előtt érkeztünk a bejárathoz, ahol – elüldözés helyett invitálás gyanánt kellőképpen megalapozva a jókedvünket – hamar ránk támadt egy pufi lufiraptor és egy felfújt latex T-rex. A körös‑körül dínójelmezben lófrálók felcsigázó szerepén persze bőven túltett maga a természetközeli helyszín és az aula környezetbarát kialakításának hangulatfokozó ereje az ott elhelyezett díszletekkel, ám – a pohárban fodrozódó víz mintájára – ezek együttesen árulkodtak arról, hogy egy grandiózus élmény igencsak errefelé dönget.

Fotókredit: Margitszigeti Színház/Gálos Mihály Samu

A szektorok elfoglalása előtt még volt időnk feljutni a fölénk tornyosuló kilátó tetejébe, ahol eljátszhattunk a gondolattal, milyen remek szolgálatot tenne az építmény mint magasles, ahonnan a produkciót lehetne lesni. Mi azonban elsősorban a fülünk, és nem a szemünk megörvendeztetése végett érkeztünk, ezért miután eleget gyönyörködtünk a naplemente fényétől sárga színezetű tájban, elfoglaltuk a helyünket. A Vissza a jövőbe vetítéssel egybekötött filmzenekoncertjének 2015‑ös luzerni premierjére visszaemlékezve tudtam, hogy a Jurassic Park esetében az előadás kapcsán mire számíthatok, de azt nem, hogy ez mennyire rendezett és kulturált, valamint a mozi látványvilágához hibátlanul passzoló környezetben lesz majd átélhető. Képeken már bejártam a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, ám élőben jelen lenni teljesen más volt. Ebből kifolyólag engem a több tényezőből összeálló miliő most jobban lenyűgözött, mint az örök kedvencemként általam piedesztálra emelhető aláfestés, ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy ne lennék megelégedve a MÁV Szimfonikus Zenekar teljesítményével. Sőt, épp ellenkezőleg, a társulatnak a pontos és profi játéka azokat az elemeket is szépen közrefogta, melyeknek köszönhetően egy olyan élménynek adhattam át magam, amilyenre az ember általában gyerekként vágyik, hogy a film szereplője lehessen.

Nem igazán járok szabadtéri hangversenyekre, a spontán szerveződők kivételével valamelyest még kerülöm is ezeket az időjárásfüggőségük miatt, hiszen hetekkel és hónapokkal előre gondolkodva egyáltalán nem tervezhető sem az adott időpont, sem a szintén bizonytalan esőnap. A Jurassic Park Film‑Zene‑Koncert kapcsán is az esélyek latolgatásával már jó előre az égiek kegyességén morfondíroztam, de mint kiderült, abszolút feleslegesen. A teljes szélcsendnek – és nem mellékesen a kiváló akusztikának, illetve a hangosításnak – köszönhetően a zene minden részletét tökéletesen zavartalanul lehetett hallani. Talán annyiból lett volna szerencsés mégis az utolsó pillanatig húzni a jegyvásárlást és ezzel a spontaneitásra hagyatkozni, mert a műsor napján féláron juthattunk volna be. Egyrészt persze nem tudhattuk előre, hogy végszóra lesz egy ilyen akciós árajánlat, másrészt az előadás egyébként is minden rá költött forintot megért – bár az én szavam ebben nem mérvadó, ugyanis a belépőt a születésnapomra kaptam.

Fotókredit: Margitszigeti Színház/Gálos Mihály Samu

A kétfelvonásos produkció mutatott pár hasonlóságot egy klasszikus értelemben vett filmzenekoncerttel, azonban a program címében nem véletlenül kerültek kötőjelek az összetett szó tagjai közé. A „Zene” itt természetesen a Jurassic Park szimfonikus kíséretét jelenti, ám alkalmazott művészeti ágként a muzsikusok játéka ugyanazt a szerepet töltötte be, amire John Williams score‑ja is hivatott, ennek vonzataként pedig – a stáblistát és a szünet utáni nyitányt leszámítva – a jelenetek magyarul feliratozott eredeti nyelvű párbeszédeivel és hangjaival vegyült. Felépítésüket tekintve a filmzenealbum tételei nem sokban különböznek a képsorok alatt használt verziójuktól, sőt, nem is minden motívum szerepel rajta, így senkinek sem lehetett hiányérzete amiatt, hogy az aláfestést szolgáltató fellépők értelemszerűen az utóbbit mutatták be a nagyérdeműnek.

A két főbb témával már sokszor találkoztam koncerten, de konkrétan ilyen formában most először, és egyszerűen megunhatatlanok. Ezenkívül nagyon örülök, hogy végre élőben hallhattam az összes további személyes kedvencemet, melyekkel máshogy biztos nem futhatnék össze egy szimfonikus előadáson sem. Idetartozik a látogatóközpont elé gördülő dzsipek kísérete, a „Journey to the Island” végén lévő rövid militarista motívum (melyet Don Davis kuriózumként bővített egypercessé a Jurassic Park III‑ban a „Bone Man Ben” track legelején), továbbá a Velociraptorok végső támadását aláfestő „T‑Rex Rescue & Finale” utolsó két perce. Ha nem bontanám ennyire szét azt, hogy egy élő előadáson melyek a mindenképpen áhított hallgatnivalók, akkor részemről az izgalmas „High‑Wire Stunts” és a nyomasztó „Dennis Steals the Embryo” volna kiemelve, viszont a második felvonás kezdetén maguk a program összeállítói is ugyancsak a részletekben elmerülve találták meg a kalandok zenei tolmácsolására legalkalmasabb talpalávalót. A szünet utáni visszarázódáshoz a zenészek szintén csupán fél percet vetettek be (Az elveszett világ: Jurassic Park „Visitor in San Diego”‑jából mintha csak nekem akartak volna ezzel kedveskedni). Mondanom sem kell tehát, hogy a bébi T‑rex kiszabadítására érkező Ian és Sarah jelenetéhez tartozó részlettel telibe találták a folytatáshoz készült filmzenealbumról az általam leginkább favorizált motívumot.

Fotókredit: Margitszigeti Színház/Gálos Mihály Samu

A koncert csúcsaként valójában nem az egyes tételek és részleteik valamelyike nevezhető meg, hanem ezek együttes tulajdonsága, mely sikeresen egységbe kovácsolta és egy irányba terelte az előadás hangulatát, azaz a teljes esti műsor volt a nap fénypontja. Nyilván nem minden jelenség tartozott a szervezők szándékaihoz, ám ettől még a színpad kupolája felett elrepülő szürke gémek látványa, valamint – a filmhez igazodóan félelmetesen működőképes kontrasztot szolgáltatva – világosban kezdődő és sötétben végződő program az eddigi koncertélményeim legjobbjai közé került. A szimfonikusok nívós teljesítménye okozta lelkesedésemmel bizonyára nem vagyok egyedül, ha arra gondolok, milyen gyorsan pattant fel egy emberként a publikum, hogy percekig állva tapsolja őket, s talán rajtuk keresztül az ötletgazdákat is.

Akik nem lehettek jelen, talán azt mondanák, hogy erre a típusú élményre egy tematikus vidámpark sokkal alkalmasabb, azonban míg ott a Jurassic Park légkörét továbbgondoló konkrét díszletek között tudnék kalandozni, addig itt a zenén keresztül, s mivel bőven van rá idő, a fantáziámban. Igaz, film‑zene‑koncert lévén, Spielberg alkotását követve a MÁV szimfonikusainak produkciója is kötött pályán tartotta a közönséget, ám erre a nosztalgia erejével lehetne visszavágni. Még emlékszem, milyen volt először megpillantani a film dinoszauruszait. De mivel is lehetne elérni azt, hogy megismételve is ugyanakkora újdonságnak hasson az örök gyermek rendező mozija? Valószínűleg azzal, ha a jeleneteket valamilyen formában még közelebb viszik a nézőkhöz. 2013‑ban, a huszadik évforduló alkalmából ilyen volt a Jurassic Park 3D-s premierje, most pedig a Universal stúdiónak ez a több műfaj összevegyítéséből megalkotott hibridje, amit a Margit‑szigeten a kvázi génjeihez passzoló módon, a természetben engedtek szabadjára.

Fotókredit: Margitszigeti Színház/Gálos Mihály Samu

A MÁV Szimfonikus Zenekar a teljes műsoridő alatt kifogástalan minőségben járult hozzá Spielberg azon tervéhez és álmához, hogy az emberek azt érezzék, valódi dinoszauruszokat látnak. Az ötletgazdák, a szervezők és a közreműködő művészek dicséretéül szolgáljon, hogy a Jurassic Park Film‑Zene‑Koncertről azt állítom, jelenünkben ilyen a Ready Player One popkulturális szempontból filmeket átélhetővé tevő ötletének működőképes alternatívája, melyhez még a virtuális valóság megalkotása sem szükséges. Bár a kapunak vizionált vásznat nem lehetett átlépni, de itt minden valódi volt és a természettel harmonizált. Legfőképp a zene, mely utat tört a Jurassic Park felé.