Miután a Yes egykori gitárosa, Trevor Rabin filmzeneszerzőként is befutott, arra kérte ügynökét, szerezzen neki egy westernnel kapcsolatos megbízást, mert gyerekkora óta közel állt hozzá a műfaj, s ha már úgy hozta az élet, hogy bejutott Hollywoodba, szerette volna ebből is kivenni a részét. A lehetőségre a kétezres évek elejéig kellett várnia, ám ekkor rögvest két vadnyugati produkció stábjába bejutott: az egyik a Steve Miner rendezésében készült Texas Rangers – Az igazi texasi kopók (ahol a bizonyos tételek rögzítéséig jutó Marco Beltramit váltotta), a másik pedig Les Mayfield filmje, a Törvényen kívül volt. A hirtelen jött dömping azonban megtorpanásba torkollott, s azóta sem vett részt ilyen témájú filmekben.


Az elsősorban a Csoda New Yorkban és a Flubber – A szórakozott professzor révén ismert Mayfield ezúttal a polgárháború utáni Amerikába kalauzol el bennünket, ahol a technikai fejlődést kihasználó, pénzhajhász befektetők és embereik (Timothy Dalton, Terry O’Quinn, Harris Yulin) mindent igyekeznek megtenni azért, hogy hőn áhított vasútvonaluk megépüljön. Ezen törekvésük bicsaklik meg akkor, amikor szembekerülnek a két baráttal, Jesse Jamesszel (Colin Farrell) és Cole Youngerrel (Scott Caan), valamint testvéreikkel (Gabriel Macht, Gregory Smith, Will McCormack), akik nem hajlandóak beletörődni földjeik e célból történő kisajátításába. A John Rogers (Transformers) és Roderick Taylor (A másik én) forgatókönyve nyomán megvalósult alkotás a James–Younger banda tetteire igyekezett építkezni, ám hiába számít népszerűnek a formáció története és vonultattak fel ismert vagy feltörekvőben lévő színészeket, a kritikusok a nézőkkel karöltve fordítottak hátat neki.

Bennem pozitív emlékek éltek a filmmel kapcsolatban, de mivel a mozipremier óta nem láttam, jobbnak ítéltem feleleveníteni a dolgot, s még most, több mint húsz év elteltével is úgy vélem, hogy egy könnyed kikapcsolódást biztosító produkcióról van szó. Természetesen találni benne hibákat, ám minthogy szereplőinek életét megannyi legenda szövi át (James már önmagában is az ellentmondás szimbóluma, hiszen míg az elit és a hatóság banditaként tekintett rá, addig az átlagpolgárok koruk Robin Hoodjaként emlegették), könnyedén túl lehet tenni magunkat azon, hogy milyen sok ponton rugaszkodik el a valóságtól. A Törvényen kívül nem egy történelmi alapokon nyugvó produkció, hanem egy westernbe oltott laza, a kilencvenes évek akciófilmjeinek jellemzőivel átitatott vállalkozás, s mint ilyen, remekül le tud kötni.


A Missouriban született James az 1921-es Jesse James as the Outlaw-val debütált a mozivásznon, hírnevének hála pedig megannyi alkalommal dolgozta már fel Hollywood tetteit, életét. Ennek eredményeként olyanok szerezhettek zenét kalandjaihoz, mint Dave Grusin (Banditák a jenkik földjén), Jerry Goldsmith és Alexander Courage (a The Legend of Jesse James sorozat egy-egy epizódja erejéig), Ry Cooder (Jesse James balladája), Warren Ellis és Nick Cave (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford), Mark McKenzie (Frank és Jesse) vagy Paul Sawtell (A missouri banditái). Hosszasan lehetne még sorolni a neveket addig, amíg elérünk Rabinhoz, aki a 2001-es Törvényen kívüllel csatlakozott ezen társasághoz.

Ám szerzőnk bármennyire is szeretett volna hozzátenni valamit ehhez a műfajhoz, egyik munkájánál sem tartotta be a stílus íratlan szabályait: a Texas Rangers – Az igazi texasi kopók és a Törvényen kívül score-jai nem westernzenék, hanem westernhez íródott zenék. Közülük utóbbi vált kedvencemmé, ugyanakkor fontosnak tartom leszögezni, hogy sohasem tudtam westernkíséretként tekinteni rá: akciófilmes aláfestésként kezelem. Bár a komponistára jellemző gitárhasználat és a bendzsó bevonása biztosít némi vadnyugatias színezetet (a „Farewell and Hello, Key West”, valamint a „Life's a Beach” erre a legjobb példák), inkább az Armageddonhoz hasonló stílusú muzsikával van dolgunk, s a műfajtól való elszakadást csak tovább erősíti a főcím alá választott Moby-dal, a „Find My Baby”. Mindössze egyetlen szerzemény utal valamelyest a korszakra, az esti ünnepség alatt hallható, régi ír zenéket idéző „The Claddah”, de ahogy mondani szokás, egy fecske nem csinál nyarat...


A Varése Sarabande korongja teljes egészében elrugaszkodik a cselekmény kronológiájától, ám minthogy egy olyan témaközpontú műről van szó, amelyben a motívumok nem fejlődnek, hanem kezdettől fogva „készen kapjuk őket”, a trackek kuszasága nem jelent problémát. A „Brief Reunion”-nal a kaland-témát ismerhetjük meg, amely hemzseg Rabin kézjegyeitől, s bármennyi zenész adta is elő, a keverés révén elérte a tipikus, már-már sterilnek mondható, akkori Hans Zimmer-féle Remote Control-os hangzást. Az itt megismertek éppúgy az album akció-mozgatórugói, mint a „Perfect Outlaws”, a „War is Over”, a „You're All Dead Men”, a „Train Escape” és a „Jesse's Ride”, melyek jól bevált panelekkel vannak teletűzdelve. S mivel utóbbi tény a mű egészére érvényes, a Törvényen kívül score-ját hallgatva sokkal előbb jut eszünkbe a szerző filmjei közül az Armageddon (érdekes ebből a szempontból például a „First Kiss” és a Michael Bay-mozi ihlette „Leaving” összevetése), A közellenség (a „Jesse’s Ride”-ról gyakran asszociálok rá) vagy épp a Háborgó mélység („Pinkerton's Idea” / „Experiment”), mint egy western. És ez az, ami miatt az aláfestés polarizálja a filmzenebarátokat: a szerző munkássága iránt rajongóknak tetszik, mások azonban a mozi műfajától merőben eltávolodó rutinfeladatként jellemzik. Bár utóbbi megállapítással egyetértek, mégis úgy érzem, hogy ugyan a képsorok alatt e stílus kétségkívül idegenül hat, működik.

Az eddig említett trackek Jesse, Cole és társaik tetteit húzzák alá, de az ellenoldalon állókat, vagyis az Északi Vasúttársaság érdekeit képviselőket sem hagyta figyelmen kívül Rabin. A „Thaddeus Rains”-re keresztelt szösszenet éppúgy ide kapcsolódik, mint a „Pinkerton's Idea” és a „Do You Miss the War?”. A szereplőket azonban nemcsak a folyamatos pörgés és feszültség jellemzi, hanem a rokonaik elvesztése táplálta fájdalom, valamint a romantika, melyek a „Farewell and Hello, Key West”-ben, a „First Kiss”-ben, a „Long Spring, Better Posters”-ben, a „This Is War”-ban, a „Life's a Beach”-ben és a „No Ma, No Mere”-ben kerülnek előtérbe. Az akció-, illetve kalandtémák mellett az ezekben ismétlődő motívum biztosítja a kíséret harmadik pillérét, ami kellő támaszt nyújt a hozzájuk kapcsolódó jeleneteknek – különösen igaz ez a Jesse és Zee között kibontakozódó szerelemre, mivel Farrell és Ali Larter esetlenül csábítgatják egymást.


Trevor Rabin munkáinak jó részét kedvelem, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a komponista sokkal inkább tekinthető iparosnak, mint művésznek, amit a Törvényen kívül ihlette műve is jól mutat (érdekes, hogy míg nála tolerálom, pontosabban aktív korszakában toleráltam az ismétlődéseket, addig Steve Jablonsky és Lorne Balfe esetében belefáradtam ezekbe). Hiába vágyott tehát Rabin a westernekre, nem aknázta ki a lehetőséget, nem szakította le béklyóit, ettől függetlenül azonban korrektnek tartom a Törvényen kívül korongját, jólesik időnként leemelni a polcról, és kikapcsolódni általa.