A westernt szokás a mai látványorientált feldolgozáshullám közepette halottnak titulálni. Ez a megállapítás annyiban igaz, hogy Kevin Costner Farkasokkal táncolója, valamint Clint Eastwood Nincs bocsánatja óta nem volt igazi nagy dobás ebben a zsánerben. Viszont hála az olyan alkotóknak, mint James Mangold (Börtönvonat Yumába), Tommy Lee Jones (Melquaides Estrada három temetése), vagy az említett Costner (Fegyvertársak), sikerült életben tartani, azonban ezek az alkotások jobbára megmaradtak a filmrajongóknak szánt ínyenc csemegék szintjén. Talán épp ezért reménykedett a Disney, és a szebb napokat látott producer, Jerry Bruckheimer abban, hogy előző közös sikerükhöz, A Karib-tenger kalózai-szériához hasonlóan ismét életet lehelnek egy tetszhalott állapotban lévő műfajba, de ez mind kritikailag, mind anyagilag látványos kudarcba fulladt.

Pedig az előjelek nem voltak rosszak, hiszen a filmet az a Gore Verbinski vezényelte le, aki a kalózkaland első három felvonását, és aki A magányos lovast megelőzően – az Oscar-díjat érdemlő Rangóval – a westernek és az animációs filmek világába is belekóstolt, s az egyik főszerep mellé a már kabalaszínészének számító Johnny Depp producerként is beszállt. Utóbbi viszont az Éjsötét árnyék után szintén rossz ómennek bizonyult a színész részéről, ugyanis a stúdió folyamatosan lejjebb próbálta szorítani a gigászi költségvetést, ami a forgatókönyv folyamatos átírásaival is együtt járt, de előbbi annak ellenére sem sikerült, hogy a film szempontjából kulcsfontosságú vonatok átépítését a rendező saját zsebből fizette. A bukás olyan irdatlan volt, hogy ahhoz foghatót utoljára Az arany iránytű produkált, de ha műfaji meghatározásnál akarunk maradni, akkor Verbinski megcsinálta a maga A mennyország kapujában című eposzát.


A The Lone Ranger még 1933-ban, rádiójátékként kezdte meg hódító útját – ezért sem véletlen a film keretes szerkezetének a dátuma, amelyben egy álarcos lovas, a később nevén nevezett John Reid, valamint hű, indián társa, Tonto veszik fel a harcot a vadnyugat legádázabb banditáival szemben. 1949-ben a széria már átköltözött a televíziók képernyőjére, és utána is számtalan interpretációt megélt nemcsak filmként, hanem képregény formájában is, a legutóbb 2007-ben. Sőt, akkori sikeréből nőtt ki a hasonló felépítésű The Green Hornet is, amely 2011-ben már megélt egy mozifilmes adaptációt (Zöld darázs) Seth Rogennel és Christophe Waltzcal. A dolog érdekessége, hogy mindkét filmfeldolgozásban kulcsszerepet tölt be a veterán brit színész, Tom Wilkinson is. Verbinskiék adaptációja a furcsa páros ismerkedésének a kezdetét és összeszokását meséli el, egyfajta buddy movie-ként, ugyanakkor a westernek állandó toposzait – mint például a törvényenkívüliséget vagy a kényszerszövetséget – is felsorakoztatják és húzzák rá ügyesen a kalandfilm műfajára, nyakon öntve egy csipetnyi miszticizmussal és jó adag öniróniával. Az alapanyag amerikai kultuszát és a popkultúrára gyakorolt hatását figyelembe véve ezért különösen érthetetlen a közönség távolmaradása, pláne hogy matiné jellege semmivel sem rosszabb, mint a manapság a vásznakat ellepő szuperhőstörténeteké.

Noha a film nem tűnik többnek, mint egy "A Karib-tenger kalózai a vadnyugaton"-nak – amire a fél stáb rá is erősít – annál némileg komorabb. Johnny Depp a várakozásokkal ellentétben nem telepszik rá a produkcióra, ezzel elnyomva a címszereplő Armie Hammert – aki meglepően jó színészi és komikusi vénával van megáldva, kettősük a megfelelő motivációk mellett részben ezért is működik – és nem is Jack Sparrow utánzataként bohóckodik végig a vásznon, Tonto figurája a háttértörténete alapján pedig inkább mutat rokonságot Sweeney Todd-dal, miközben a színész extravagáns filmográfiájába is tökéletesen illeszkedik.


Ha megnézzük Verbinski eddigi rendezéseit, akkor a rumvedelő kalózok kalandjai óta rendre Hans Zimmerrel dolgozott együtt, A magányos lovas esetében viszont megszakadni látszott ez a széria, első körben ugyanis az egykori White Stripes frontemberét, Jack White-ot kérték fel a score megírására. Bruckheimer elmondása szerint régóta kereste az alkalmat, hogy együtt dolgozhasson a zenésszel, aki kellő frissességgel dolgozta volna fel a lovas klasszikus témáját. White-nak ez lett volna az első önálló filmzenéje, ami egy több száz millió dolláros produkciónál elég merész húzás, a mozi körüli hercehurca következtében viszont White is lapátra került, "kreatív nézeteltérésekre" hivatkozva, és így ugrott be a helyére Zimmer, aki már régen szeretett volna egy ízig-vérig westernmuzsikát komponálni.

A magányos lovas aláfestésében viszont éppúgy tetten érhető az érdemi újdonság hiánya, mint a pár hónappal azt megelőző Az acélemberében. A score tökéletes összefoglalója Zimmer olyan 2000-es évekbeli kalandzenéinek, mint a már sokszor emlegetett karibi kalandok vagy a két Sherlock Holmes, amiben közrejátszanak az olyan, ezekben is közreműködő állandó munkatársak, mint Geoff Zanelli és Lorne Balfe. Ennek legjobb példája a Tonto pár hangos pánsípmotívumából kiinduló monstre "Absurdity", amelyben a fent említett filmek mellett még az Angyalok és démonok jól ismert taktusai is felcsendülnek. Hogy mégsem bántó ez a hasonlóság, az annak köszönhető, hogy Zimmer az egészet nyakon öntötte egy jókora westernhangulattal, ami ugyan DNS-ében magán viseli az ilyen téren megkerülhetetlen Ennio Morricone kézjegyeit, még sincs egy cseppnyi kételyünk afelől, hogy ki követte el a muzsikát. Ezt a harmonika és a cimbalom mellett az elektromos gitár beemelésével éri el a szerző, például a "Ride" című tételben, amely a címéből adódóan egy anagramma, ugyanis John Reid bánatos témáját rejti magában. A vonósoknak – elsősorban a hegedűnek – kiemelt szerepe van a score-ban, ami a Tonto-téma teljesebb kifejtésében, a "Silver"-ben érvényesül leginkább. A tétel központi dallama viszont nem Zimmer nevéhez fűződik, ugyanis az egy ír népdal, az "After the Battle of Aughrim" feldolgozása.


Két, egyszerre az összképből kilógó, és a koncepcióba mégis tökéletesen illő track is helyet foglal az albumon. Az egyik a játékidő felénél felcsendülő, régi vágású, koszos mulatók hangulatát idéző "Red's Theater of the Absurd", amely még White elképzeléseit foglalja magában, ugyanakkor nem kevés rokonságot mutat Zimmer Holmes-zenéivel. A másik pedig a majd tízperces "Finale", amely Gioacchino Rossini híres Tell Vilmos - Nyitányának Zimmer-, de még inkább a padawan, Zanelli-féle átirata, és amely már az 1933-ban induló rádiójáték óta összeforrt a lovas karakterével, ahogy azt számos paródia és popkulturális utalás is bizonyítja. Érezhetően az egész album erre az egy trackre lett kihegyezve, ugyanis a zenekar (különösen a vonós és az ütős szekció) a játékidő alatt folyamatosan imitálja játékával a (vas)paripák vágtatását olyan akciótételekben, mint a "The Railroad Waits for No One" vagy az indián kántálást is felvonultató "For God and for Country". A szerző pedig meglepő alázatról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy ezt a klasszikust nem alakítja át egy grandiózus, Remote Control-szerű akciózenévé, hanem csak időközönként megszakítja azt az addig felvezetett motívumokkal, miközben az alapdallamok továbbra is megmaradnak a háttérben. Az ezután hallható, John Reid motívumát kiteljesítő, bánatos zárótétel, a "Home" ennek fényében már teljesen feleslegesnek tűnik. Ezzel nemcsak azt éri el Zimmer, hogy a muzsika olyan ritka összhanggal éljen együtt a látottakkal a fináléban, ami manapság ritkaságszámba megy, hanem azt is, hogy az ember szíve szerint végiggaloppozna a szobán, mint egy ötéves gyerek.


A leírtak alapján joggal lehet értetlenkedni a fenti pontszámon, ha a score-ban semmi eredeti vagy újszerű nincs, viszont Zimmer érezhetően nagyobb elánnal, kísérletezgető kedvvel dolgozott itt, mint Superman kezdeti megpróbáltatásainál, mindemellett az elmúlt évek egyik legélvezetesebb westernzenéje született meg, amiből – a műfajból is adódóan – hiátust szenvedünk. A film méretes bukásából kifolyólag viszont ebből nem lesz akkora sláger, mint a komponista egyéb, közelmúltban kiadott műveiből, viszont a netes reakciókat elnézve szép lassan, de biztosan a mozi is megtalálja a maga közönségét, egyfajta instant klasszikusként, és talán erre a sorsra jut majd a zenéje is.