Ransom Riggs 2011-es fantasyje, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nagy valószínűséggel eltűnt volna a már éppen leáldozni készülő ifjúsági regények mocsarában (vagy legalábbis mérsékeltebb sikert aratott volna), ha nem a sajátos "illusztrációival" együtt jelenik meg. Azonban a Harry Potter-, X-Men-, Mary Poppins-világ kereszteződéséből létrejött sztorit lényegesen feldobta a groteszk, archív fényképek tömkelege, amelyeknek Riggs szenvedélyes gyűjtője, és amelyek köré egy képes albumot kívánt megjelentetni annál a kiadónál, ahol dolgozott. Szerencsére a szerkesztője azt tanácsolta neki, hogy inkább írjon egy külön történetet köré, amellyel így lényegesen nagyobb sikert ért el.


A könyvben szereplő fotográfiákat elnézve automatikusan Tim Burton neve ugrik be az embernek: az archív felvételek önmagukban is ontják magukból azt a fajta groteszkséget, amely az egykor szebb napokat megélt rendezőnek is a sajátja. Az pedig talán nem véletlen, hogy Riggshez hasonlóan maga a híres rendező is szenvedélyes gyűjtője a régi fotóknak, ami már önmagában elég lett volna, hogy elvállalja a rendezést, viszont a történet is ízig-vérig burtoni, tele különcökkel és horrorisztikus elemekkel.

Jacob a nagyapja rejtélyes halála után elutazik arra a kis angliai szigetre, ahol az a háborús éveit töltötte, hogy megnézhesse az öregúr meséiben szereplő rejtélyes gyermekotthont. Legnagyobb megdöbbenésére az egykori lakók – egy időhuroknak köszönhetően – mind a mai napig életben vannak, hála gondviselőjüknek, az erélyes, mégis odaadó Vándorsólyom kisasszonynak. Ahogy azonban az lenni szokott, veszély leselkedik az ifjakra a halhatatlanságot hajszoló és gyerekek szemgolyóit faló különcök, az Üresek képében, élükön renegát vezérükkel, Mr. Barronnal.


Burtonnek egyértelműen jót tett, hogy egykori múzsáitól, de még inkább – képletes és valós – élettársaitól, Johnny Depptől és Helena Bonham Cartertől is megvált. Ugyan a film az elejétől fogva magán viseli a rendező kézjegyeit, de a megszokott színészek távollétében a legkevésbé sem hat manírosnak vagy erőltetettnek, sokkalta inkább frissnek és üdének, még ha érdemi újdonsággal nem is szolgál az alkotás, és a szufla is egyértelműen kifogy a végjátékra. Azonban Eva Green eleven játéka és a Burtonre jellemző horrorisztikus groteszkség egyértelműen ellensúlyozza a mozi olyan gyengeségeit, mint Samuel L. Jackson gyenge lábakon álló főgonosza, vagy Asa Butterfield erőtlen főhőse. Utóbbi mentségére szóljon, hogy nehéz az ilyen sablon messiás karaktereket élettel megtölteni, és a nagy szemű, sápadt arcú, ropi testű színész már a megjelenésében is olyan, mintha Burton egyik rajza elevenedett volna meg. 

Amikor 2016 januárjában bejelentették, hogy Matthew Margeson és Mike Higham felel a produkció aláfestéséért, sokan felhördültek a filmzenerajongók közül. Tim Burton jóformán elválaszthatatlan alkotótársa Danny Elfman, akivel a szintén 2016-os Alice Csodaországbant is csinálták, igaz, hogy abból Burton már csak producerként vette ki a részét. Nem tudni pontosan, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei miért Elfman nélkül forgott, legalábbis erről semmilyen feljegyzést vagy nyilatkozatot nem találni, de vélhetően a szerző A lány a vonaton munkálatai miatt nem ért rá. Ezzel a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei lett a harmadik olyan Burton-film az Ed Wood és a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya után, amelynek nem Elfman szerezte a zenéjét, ami egy harmincéves munkakapcsolatot figyelembe véve így is szép teljesítmény. Helyére az a Matthew Margeson ugrott be, aki jobbára Henry Jackman mellett tűnt fel társszerzőként olyan alkotásoknál, mint a Ha/Ver 2. vagy a Kingsman – A titkos szolgálat, de önálló munkájáért, az Eddie, a sas aláfestéséért már nem kevés dicséretet is bezsebelt. Ha a felsorolt mozikat – és az azokhoz készült score-ok minőségét – nézzük, feltűnő, hogy Margeson mennyire ügyesen tud megidézni olyan komponistákat, mint John Barry vagy Ennio Morricone, ennél fogva a kiválasztásán nincs mit csodálkozni. Ellenben Mike Higham neve eléggé ismeretlennek hathat a laikusok számára. Pedig az angol úriember már jó ideje benne van a szakmában mint segédzeneszerző, és olyan filmek aláfestésénél működött közre, mint az Eredet vagy A Quantum csendje, de Burton – és ezáltal Elfman – munkásságát is behatóan ismeri, hiszen az elmúlt bő egy évtizedben kivette a részét a Charlie és a csokigyár, az Éjsötét árnyék vagy az Alice Csodaországban zenei munkálataiból is.
 

Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – egy percig sem érezzük azt, hogy a zene ne egy Tim Burton-filmhez készült volna. Ezt már az első track ("Miss Peregrine's Home for Peculiar Children") nyilvánvalóvá teszi, ugyanakkor Elfman munkáival ellentétben kevesebb a fogás rajta. Az itt bemutatkozó motívum sokkalta inkább atmoszférikus, semmint egy könnyedén visszadúdolható főtéma. A fuvola, a harangjáték és az óra ketyegése könnyedén egy thrillert juttathat az ember eszébe, s nem egy ifjúsági fantasyt, de az emögött megbúvó sötét játékosság fél pillanat alatt eloszlatja a kételyeinket. A filmhez hasonlóan a zene is lassan építkezik: Margeson és Higham szépen lassan vezet be minket ebbe a sötét világba, mint az "Arrival to the Island"-del is, amelynek a vonósai kalandra hívják a hallgatót, míg a fuvola baljós játéka a közelgő veszélyre figyelmeztet, de az "A Place Like This" óraketyegése is magával ragadó. Egyébként az említett ketyegés egyfajta védjegyként végigvonul az egész albumon, ezzel is kiemelve az idő fontosságát.


Az Ella Purnell alakította Emma Bloom színrelépésével egyfajta önfeledtség költözik a score-ba, amely lágyságával a "Squirrell Rescue"-ban üdvözöl minket először, majd a "The Augustá"-ban teljesedik ki igazán, ahogy a vonósokkal és a kórussal is kiegészül. Utóbbi trackben üti fel a fejét először a Jackson alakította Mr. Barron és az Üresek rém egyszerű, fenyegető motívuma, amelyhez a "Standoff at Blackpool Tower"-ben az orgona is társul, míg teljes fenyegető pompájában a "Barron's Experiment"-ben hallhatjuk. Egyébiránt kaland-fantasyhez képest meglepően kevés a színtisztán akciótétel, de ami van, az legalább működik. Személyes kedvencem a "Hollow Attack", amely - amellett, hogy visszaköszönnek benne Margeson Remote Control-os gyökerei – mesterien építkezik és vegyíti a meglévő motívumokat, míg a "Raising the Augusta" egy rövid, de reménykeltő, himnikus mű. Az album – és egyben a film – legbizarabb része a "Handy Candy", amely a vezérmotívum akciódús techno átirata. Ez a track viszont akármennyire is kilóg az összképből, a jelenet abszurditásához (csontvázhadsereg hadakozik láthatatlan szörnyekkel a modern vidámparkban) abszolút illik.

Az viszont mindenképpen elvesz az élvezeti értékből, hogy a végére – Burtonhöz hasonlóan – a score is kifullad, és az említett átirat után nem is igazán talál magára, de a zárótétel, a hol szomorkás, hol lélekemelő "Go to Her" menti a menthetőt. Arra viszont nincs mentség, hogy a marketinganyagokban is bőszen használt betétdalt, a "Wish That You Were Here"-t a Florence and the Machine-től lespórolták a soundtrackről, így csak egy single lemezen jelent meg.


Mindezek ellenére Burton-filmben régen élt ennyire együtt a kép és a zene. Meg merem kockáztatni, hogy ilyen remek aláfestést a rendező munkái alatt az elmúlt tíz évben nem lehetett hallani. Akármennyire is kedvelem Elfman stílusát, és meghatározó számomra mind a mai napig, egy ideje megfigyelhető volt nála, hogy jó barátja mozijainál inkább rutinból dolgozott, és a szakmai kihívást a különböző thrillerekben találta meg. Egyik szemem sírna, ha egy ilyen klasszikus páros ennyi év után más-más úton találná meg a boldogulást, a másik viszont nevetne, ha Margeson és Higham kettőse a gót rendező további filmjeihez ehhez hasonlóan remek zenékkel rukkolna elő.