Hajrá, csajok!, Koponyák 2., A szmokinger, Szakítópróba – nem túl izgalmas lista, igaz? Christophe Beck ezeket a mozikat készítette, mielőtt számos további, zeneileg nem/sem túl jelentős vígjátékon át végül szintet lépve eljutott a Jégvarázsig, A holnap határáig, A Hangyáig vagy épp a WandaVisionig. Ezen aláfestésekkel jelezte, hogy akkor is számíthatnak rá a filmesek, ha a zenének a szimpla csendkitöltésen túl nagyobb szerepet szánnának. Ilyen volt 2003-ban James Fooley rendező (Siralomház, A sötét ötven árnyalata) Lépéselőnye, amelyben többek közt Rachel Weiszt, Dustin Hoffmant, Andy Garciát és Paul Giamattit is láthatjuk feltűnni.


Jake Vig (Edward Burns – Ryan közlegény megmentése, 15 perc hírnév) egy rutinos svindler, aki kicsal valakitől több ezer dollárt, ám amikor csapata két tagjára is holtan találnak, egyértelművé válik számára, hogy olyannal húzott ujjat, akivel nem kellett volna. A háttérben ugyanis a Király (Hoffman) áll, aki persze nem Elvis Presley, annál inkább egy bűnbanda feje. Jake elhatározza, hogy bosszút áll rajta, amivel kockára teszi az életét, ráadásul egy FBI-ügynök (Garcia) is a nyomában jár.

Hogy miképp került a látómezőmbe e lassan húszéves, gyakorlatilag ismeretlen, kiemelkedőnek messze nem nevezhető alkotás score-ja, arra a magyarázat pofonegyszerű. A napokban a kezembe akadt a score-ja, s ahogy a CD lepörgött, már kezdtem is megfogalmazni a gondolataimat róla. Bár nem emlékszem rá, hogy pontosan milyen indokkal vettem meg annak idején, de mivel Becket nem tartottam kedvenceim közt számon, és valószínűleg nem is az döntött, hogy esetleg le volt értékelve a kiadvány, így minden bizonnyal az lehetett az ok, hogy a zene feltűnően jól teljesít a képek alatt – amit nem egy nézői komment is tanúsít. A művész egy kimagasló, David Holmes (Csak egy kis pánik, Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi) fénykorát idéző nyitányt írt, az ebben hallható funkys lüktetés pedig, előtérbe tolt nagybőgővel és dobbal, művében sok ponton jelen van. Vokál- és egyéb hangminták, jazzes pillanatok, brummogó basszusgitár, régi korok szintetizátorait idéző billentyűfutamok, vibráló groove-ok színesítik a szerzeményeket, és még a lassabb, olykor vonósokat felvonultató pillanatoknak is olyan különleges az atmoszférája, hogy emiatt Beck egyik legstílusosabb munkájáról beszélhetünk.


A kiadványon – rossz koncepcióval szerteszét szórva – betétdalok is találhatók az elektronikus zenék birodalmából érkező olyan, a kétezres években ismertebbnek számító alkotóktól, mint például Felix da Housecat, a Groove Armada, a Zero 7 és a Meat Beat Manifesto. Azzal a ritka esettel állunk szemben, amikor az instrumentális anyag és a betétdalok között tökéletes a kohézió (dicséret illeti ezért a zenei szerkesztőt), így nem szükséges a score-t kiszerkeszteni a többi szerzemény közül. A lemezen egyetlen kakukktojást találunk: a punkosan egyszerű „Sucker”-t a méltán ismeretlen Peachestől, amelyet az énekesnő rikácsolása miatt hamar le kellett halkítanom. Ezt az egy melléfogást leszámítva egy jól sikerült soundtrack kapcsolódik a Lépéselőnyhöz, mely a film ismerete nélkül is remek hallgatnivaló.


Kiemelkedő trackek: Dolby's Con, All About the Money, Hayling (FC Kahuna), Finding Ahsby, King’s Lair, The Big Finish, Simple Things (Zero 7), Intuition, Trust