A Marvel idén a Bosszúállók: Ultron kora, A Hangya, valamint a nyolc évvel ezelőtt parkolópályára került formáció, a Fantasztikus Négyes visszatérésével igyekezett moziba csábítani a közönséget. Míg a Bosszúállók folytatásának elsöprő sikere borítékolható volt, addig A Hangya debütálását számtalan negatív jóslat előzte meg, melyeket a karakter viszonylagos ismeretlensége táplált. A Marvel illetékesei azonban hajthatatlanok voltak a képregényvilág ikonikus alakja, Stan Lee által ötven éve életre keltett hőssel kapcsolatosan, s olyannyira biztosra kívántak menni vele, hogy az önálló film mellett előrevetítették: a jövőre érkező Captain America: Civil Warban Amerika kapitány, Vasember, Pókember, Fekete Özvegy, valamint Sólyomszem mellett ő is felbukkan majd. Mivel A Hangya a befektetett összeg háromszorosát termelte vissza, elmondható, hogy a stúdió megérzése nem volt olyan rossz, ahogyan azt a szakma és a közönség sejteni vélte - csúfos kudarcot vallott viszont A Fantasztikus Négyes, melynek bevétele alig nyúlt túl a gyártási költségen.

A karakter megfilmesítésén Edgar Wright (Scott Pilgrim a világ ellen, Haláli hullák hajnala) kezdett dolgozni, aki fiatalkora óta nagy rajongója. A Marvellel a szuperhős-adaptációk sikereinek egyre kibontakozóbb időszakában, 2006-ban állapodott meg erről, barátja, Joe Cornish (Tintin kalandjai) közreműködésével pedig rövidesen három forgatókönyv-tervezettel is előrukkolt. Miután azonban a Disney megszerezte a Marvel Studiost, Wrightnak új főnökei is lettek, akikkel olyannyira nem értett egyet, hogy végül 2014 májusában kreatív nézeteltérésekre hivatkozva kihátrált a projektből. Ily módon került képbe Peyton Reed, aki hasonló alkotást ugyan még nem rendezett, Az igenember, a Szakíts, ha bírsz, valamint a Pokolba a szerelemmel révén azonban már ismertebb direktornak számított. Emellett a főszereplő vonatkozásában is történt némi módosítás, az eredeti elképzelés ugyanis az volt, hogy a Hangyaként először színre lépő Hank Pym áll majd a középpontban, ám mivel az alkotók érdekesebbnek ítélték meg a ruhát másodjára magára öltő Scott Langet (akit a 40 és annyiban, illetve A híres Ron Burgundy legendájában is játszó Paul Rudd alakít), utóbbit címszereplővé, a Michael Douglas által megformált Pymet pedig mentorrá tették.


Amíg a projekt Wright neve alatt futott, az aláfestés elkészítése a 2013-ban bemutatott Világvégénél vele dolgozó Steven Price-ra volt bízva, a direktor távozását követő harmadik hónapban azonban Price is hasonló döntésre szánta el magát, s fél éven keresztül nem is lehetett hallani arról, kinek a kezében landol majd a staféta. A csöndet egy idén januári bejelentés törte meg, melyben a Marvel ismertette, hogy a kíséretről Christophe Beck gondoskodik majd, aki Reeddel ezt megelőzően a Hajrá csajok című vígjátéknál működött együtt, a stúdióval pedig az Elektránál. Beck neve azonban nemcsak ezeknek köszönhetően merült fel, hanem a Marvel-mozik zenei vezetőjének, Dave Jordannek közbenjárása révén is, hiszen munkásságuk megannyi alkotásnál (a sportfogadásról szóló Pénz beszél, a Vakszerencse című krimi, illetőleg olyan filmek, mint a Gyakornokok vagy a Tucatjával olcsóbb) keresztezték már egymást, s A galaxis őrzőihez is beajánlotta barátját, a producerek azonban akkor még megvétózták elképzelését.
 
Reed és Beck nagyjából egy hónapig elektronikus megközelítésben gondolkodtak, Kevin Fiege producer azonban a tesztvetítésen jelezte nekik, hogy bár a hallottak elnyerték tetszését, ehhez a filmhez egyáltalán nem passzol ez a stílus, s így a zenekari világ felé terelte őket. Mivel azonban Beckék a score-ral nem akartak beállni az elmúlt időszak Marvel-muzsikáinak sorába, a komponista – Lang betörő múltjából eredően – egyfajta rablófilmként kezdett tekinteni a projektre, aminek okán előtérbe hozta a ritmikus hangszereket (hasonló jellegű zenei világot teremtett egyébként a Hogyan lopjunk felhőkarcolót?-hoz is), fűszerezte azokat azték fuvolával, valamint Dél-Amerikára jellemző etnikus ütősökkel, az elektronikus elemeket pedig leginkább háttérelemként alkalmazta.


Amikor elkezdtem megismerkedni a score-ral, a "Theme from Ant-Man" vége felé előítélet fogalmazódott meg bennem, a vezérmotívumból ugyanis hiányoltam a markánsságot és a változatosságot. Ám ahogy haladtam a játékidővel, úgy vált egyre fülbemászóbbá számomra, ami annak köszönhető, hogy Beck rendkívül ügyesen bánik vele. Amellett, hogy többször előveszi, igyekszik mindig játszadozni vele, variálgatni egy kicsit, s ezzel a téma üde színfolttá válik – a hetvenes évek aláfestéseit idéző, Hammond-orgonára, elektromos gitárra, trombitára, ütősökre és beates hangulatra építkező "Tales to Astonish!"-ra keresztelt átirat pedig zseniálisra sikerült. Összességében véve e művet a játékosabb akciózenék kategóriájába tudom sorolni, mivel rendkívül dinamikus és szépen megszólaló tételek sorakoznak fel benne, ám szerzőjük mindegyikbe belecsempészett egy kis könnyedséget, amely a már említett rabló-pandúros megközelítésből ered. Az "Ant 247"-ben, az "I'll Call Him Antony"-ban vagy a "Scott Surfs on Ants"-ben például az előtérbe helyezett jazz-zongora, erőteljes rezesek, brácsa, valamint bongó dobok biztosítják a megfelelő hangulatot, az "Escape from Jail", az "Old Man Have Safe", az "Antfiltration", a "CrossTech Break-In", az "Into the Hornet's Nest", az "Insecticide", a "Fight of the Bumblebee", az "Ants on a Train", valamint a "First Mission" esetében pedig az erőteljes zenekari jelenlétnek lehetünk fültanúi. Utóbbi track esetében érdemes még kitérni arra, hogy Beck Alan Silvestri Bosszúállók-témáját éppúgy adaptálta, mint Henry Jackman Sólyom-motívumát az Amerika Kapitány: A tél katonájából, aminek eredményeként A Hangya nemcsak a karakter, hanem a score szempontjából is csatlakozási pontot jelent a Marvel-világhoz. Döntően az imént felsorolt darabok révén bizonyítja be Beck, hogy igenis képes arra, amire karrierje hajnalán a tömérdek középkategóriájú vígjátékhoz írt zenéi okán egyáltalán nem láttam esélyt: olyan ügyesen bánik a zenekarral és a szekciókkal, mintha egy veterán szerző lenne (e score egy újabb emlékezetes ponttá vált munkásságában a Jégvarázs és a Több, mint sport dallamai mellett).


A Marvel-muzsikák közül eddig Craig Armstrong A hihetetlen Hulkhoz, John Debney Vasember 2-höz, valamint Brian Tyler Thor: Sötét világhoz szállított aláfestéseit tartottam a legkiemelkedőbbnek, mely listához immáron Christophe Beck A Hangya-score-ját is hozzá tudom sorolni. A szerző a drámaibb vonalon mozgó megoldások terén (ilyen például a "San Francisco, 1987" és a "Your Mom Died a Hero") is igyekezett helytállni, az akciódúsabb megmozdulásai azonban sokkal gyorsabban képesek megfogni a hallgatót, a magam részéről pedig kíváncsian várom, hogy a jövőben milyen, ehhez hasonló munkával rukkol majd elő.