Átlagos horror jó zenével – ezt a konklúziót vontam le annak idején a Gerard Butler (300), Christopher Plummer (A bennfentes), Shane West (Séta a múltba), Omar Epps (Doktor House), Jonny Lee Miller (Trainspotting), Nathan Fillion (Serenity) és Justine Waddell (Káosz) főszereplésével forgatott Drakula 2000 kapcsán. A film újranézésére azóta sem éreztem késztetést, ellenben Marco Beltrami muzsikáját kezdettől fogva szerettem volna a polcomon tudni, ám erre jó ideig nem volt lehetőség, hiszen a premierkor megjelent filmzenealbum kizárólag az alkotásban felbukkanó rock-, illetve metálzenékre szorítkozott. „Az ok rendkívül egyszerű: a produkciós cég nem akart instrumentális anyagot tartalmazó CD-t” – mesélte ennek miértjét a komponista, akinek művéből mindössze egy rövid promó volt elérhető. A score 2016-ban, a Little Box of Horrorsra keresztelt, impozáns, tizenkét lemezes gyűjteménynek köszönhetően vált először elérhetővé, a mozi bemutatójának huszadik évfordulója alkalmából pedig önállóan is előrukkolt vele a Varése Sarabande, s én ez utóbbira csaptam le rögvest.


A Sikolyt követően az ekkor még harmincas éveinek elején járó Beltrami egyből a legfoglalkoztatottabb horrorzeneszerzők között találta magát, a direktorként, vágóként, forgatókönyvíróként és producerként egyaránt dolgozó Patrick Lussier pedig azért bízott meg benne nyugodt szívvel első komolyabb rendezése, a Drakula 2000 apropóján, mert olyan alkotások vágójaként látott bele munkáiba, mint az első három Sikoly, a Mimic – A júdás faj vagy a Halloween H20 – Húsz évvel később. Szerződtetését azonban nemcsak ő, hanem a stúdió illetékesei is szorgalmazták: „Abban az időben a Dimension Filmsnél volt egy szorosan együttműködő, összetartó család. Bob Weinstein egyik projektről a másikra vitt magával, és így én lettem a horrorjai első számú zeneszerzője” – mesélte Beltrami, majd hozzátette: „Ez azért volt ironikus számomra, mert ezen munkákig bezárólag egyetlen horrort sem láttam”.

Drakula a világ leghíresebb vámpír karaktere, akit hetvennél is több mozgóképben láthattunk már, legyen szó horrorról, thrillerről, kalandfilmről, vígjátékról vagy épp animációs alkotásról – Lugosi Béla éppúgy megszemélyesíthette, mint Christopher Lee, Gary Oldman, Jack Palance, Leslie Nielsen vagy Luke Evans. Ennek eredményeként tetemes mennyiségű muzsika köthető hozzá (mások mellett John Williams, Ramin Djawadi, John Cacavas és Hans J. Shalter szállítottak score-t történeteihez), ezért nehéz dolga van annak, akit ilyen témában bíznak meg, pláne, hogy a filmzenei etalonok egyike is a grófhoz köthető: Wojciech Kilar műve éppoly örök érvényű, mint a hozzá kapcsolódó Francis Ford Coppola-alkotás. A Drakula 2000 viszont nem akart több lenni egy szokványos B mozinál, s így Beltrami felé sem támasztottak eget rengető elvárásokat, a szerző rátermettségének hála azonban a kíséret mégis erősebbé vált ihletforrásánál.


A score legemblematikusabb pontjának az iráni énekesnő, Mamak Khadem vokálját tartom, mely már azelőtt rögzítésre került, hogy Beltrami bármit látott volna a filmből. A forgatókönyv inspirálta elképzelését vázlatokon keresztül demonstrálta Khademnek, aki az így hallottakra énekelt rá. A végeredményt Beltrami elküldte Lussiernek, s miután jóváhagyták, a meglévő vokálok figyelembe vételével kezdte kidolgozni a részleteket: „Soha nem kellett újból felvennünk ezeket, mindenhol az eredeti éneket használtuk, azokhoz igazodva írtam a zenét” – kommentálta a komponista. Ezen metódus eredményeként vált hátborzongatóvá a „Lifeboat (Main Title)”, a „Mary and Priest #1 (Mary’s Theme)”, a „Marcus Gives Head / Old Blood”, a „Brotherly Love”, illetve a „The Sun Also Rises (Film Version)” és a „The Sun Also Rises (Short Version)”, melyek a korong legjobb perceit tartogatják számunkra. A túlviláginak ható, különleges hangszínű énekesnő, a kórus és az elektronikus megoldások mellett Beltrami olyan instrumentumokkal fűszerezte tovább muzsikáját, mint a nyitányban is feltűnő orgona, a gong („Mary Reads Dad’s Diary”), valamint a reneszánsz és barokk korszakok kedvelt vonós hangszere, a gamba, mely a „Mary and Priest #1 (Mary’s Theme)”-ben hallható először.


A mozi egy karakteres főtémát kapott, mely a „Lifeboat (Main Title)”-ben csendül fel először, s a film végéig („Brotherly Love”, „The Sun Also Rises”) nyitánybéli formája nem is köszön vissza, ami egyfajta keretet biztosít e történetnek, mely bár napjainkban játszódik, gyökerei a múltba nyúlnak vissza. De mivel Drakula (Butler) leszármazottja az erről mit sem sejtő Mary (Wadell), egy picit az ő témájában, a „Mary and Priest #1 (Mary’s Theme)”-ben is ki kellett térnie erre Beltraminak, ám ezt ügyesen, kellően árnyaltan lépte meg. Ezen megközelítés eredményeként Drakulához egy másik témát is hozzá kellett rendelni, ám itt a karakter modern korba helyezése apropójából már nem zenekarra, hanem elektronikus megoldásra („Takes a Vitamin / Drac Hits a High C”) támaszkodott a szerző, amiben Buck Sanders volt segítségére – a páros olyan moziknál egyesítette már erejét, mint Az aszfalt királyai, a Hang nélkül, a Logan – Farkas, A bombák földjén, az Én, a robot vagy a Börtönvonat Yumába. „Egy olyan ismétlődő elektronikus hangot keltettünk életre, mely mindig felcsendül, amikor Drakula elcsábít egy nőt. Ez tulajdonképpen a szinusz hullám módosításával született meg” – nyilatkozta Beltrami, aki a Plummer által játszott Abraham Van Helsinget szintén ellátta egy motívummal („Coffin’ Blood / Helsing Alarmed”).

Az iméntiek alkotják a score gerincét, az album fennmaradó tartalmával kapcsolatban pedig úgy tudnám röviden összefoglalni a dolgokat, hogy minden percén érződik a szerző pályafutásának úgynevezett Sikoly-érája, ám ez nem negatívumként értendő, hiszen pont az ottani rezes- és vonósmegoldásokkal tűnt ki társai közül és indult meg az A listás művészek világa felé. Én ezen stílusjegyeit a Sikoly-trilógia esetében éppúgy kedvelem, ahogyan a Faculty – Az inváziumnál vagy itt. A vészjósló kórussal tarkított „L2K / Crossbow” és a „Mardi Gras in Toronto?” éppúgy ilyen, mint a „Vault Vixen”, a „The Movable Feast / Come to Daddy”, a „River Dance”, a „Takes a Vitamin / Drac Hits a High C”, a „Trimmin’ the Bush” és a „Tickle Me Elmo / Mary, Mary Quite Contrary / Mary & Drac Left Hangin’”.


Tény, hogy a rövidebb játékidő okán a promó album velősebb, s feszesebb tempót diktál, ám nálam ezt feledteti, hogy végre rendes keretek között képezheti gyűjteményem részét a Drakula 2000 score-ja. A magam részéről ráadásul szentül meg voltam győződve arról, hogy nem leszek egyedül a muzsika iránti rajongásommal, s így az ezerdarabos kiadvány egy szempillantás alatt elfogy majd, de tévedtem: kritikám megírására közel három évvel a megjelenés után került sor, de a CD még mindig kapható. Ez is azt támasztja alá, hogy hiába a szerző népszerűsége, ha az adott produkció elhasal, akkor nagy eséllyel aláfestése iránt is megcsappan a kereslet. Patrick Lussier egy alkalommal így fogalmazott filmje és a zene között megfigyelhető, merőben eltérő színvonallal kapcsolatban: „A Drakula 2000 esetében jobb volt a forgatókönyv, mint a felvett anyag, a felvett alapanyag pedig jobb volt, mint amilyenné a vágást követően vált. Az elmúlt húsz év során számtalanszor keltem fel éjszaka azzal, hogy újra kellene vágni a filmet. Marco zenéjéhez azonban ragaszkodnék, sokkal csodálatosabb, mint a mozi”.