Francis Ford Coppola a világ legjobb rendezőinek táborában is kétség kívül az élvonalba tartozik. A keresztapa-trilógia direktorának az amerikai filmművészetben betöltött szerepe annak ellenére is példátlannak nevezhető, hogy az 1992-es Drakula óta egyetlen említésre érdemes filmet sem rendezett. Minden vámpírok atyjának történetét számtalanszor feldolgozták már, azonban a vérszívó gróf legelső sztoriját megíró Bram Stroker művének sokáig nem szenteltek a filmesek akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemelt volna. Ezt orvosolta Coppola, aki az eredeti tizenkilencedik századi regényt vette alapul, és vitte vászonra a lehető legnagyobb alázattal kezelve. Ennek megfelelően nem egy átlagos hollywoodi horrort rendezett, hanem egy művészileg precízen kidolgozott irodalmi adaptációt, melyben erőteljes utalások vannak a régi fekete-fehér rémfilmek világára, az abban alkalmazott vizuális megjelenítésekre. Ezen hatásoktól lett igazából olyan különleges, szokatlan hangulatú a mozi. Bonyolult, de mégis érthető jelképrendszert alkalmazott a rendező, mely szinte átszövi a filmet. A középkori nyitó képsoroktól kezdve az angliai helyszíneken játszódó cselekményeken keresztül, a gróf erdélyi váráig mindenhol fontos szerep jut a montázsokból, a jelmezekből, a díszletekből és a sminkekből kreált másodlagos mondanivalónak – ez különösen emeli a film értékét. Mindezek magas szintű megvalósítását jelzi, hogy a mozi által elnyert díjakat (köztük három Oscar-díj), szinte kivétel nélkül a látványért felelős készítők kapták.


A kizárólag stúdióban forgatott film profi technikával és jó rendezéssel, valamint minőségi színészi játékkal hozza azt a hangulatot, ami a klasszikus korabeli horrorokra jellemző. Semmi nem tűnik benne valódinak, szándékoltan díszletszagú a film, de mégse jut a néző eszébe, hogy spórolás vezette volna a készítőket az efféle látványhoz, sőt leginkább a profi az a jelző, melyet a Drakula látványvilágára használni lehet. Az egyes szereplőket olyan nagyszerű színészek keltik életre, mint Anthony Hopkins, Gary Oldman vagy (az akkoriban nagy reménységnek számító) Winona Ryder, akik igen kimagasló alakítást nyújtanak, azonban a hősszerelmes szerepében Keanu Reeves igen fásult és enervált játékot produkál. Oldman különösen emlékezetes az idős gróf szerepében, akcentusa simán veri Lugosi Béláét, a Van Helsing szerepét játszó Hopkins pedig a tőle megszokott rutinnal alakítja az okkult tudományok doktorát. Az egyetlen negatívum a mozival kapcsolatban, hogy nem igazán működnek benne a szerelmi szálak, pedig több is van belőlük. A gróf és Mina között még igen, de a többit alaposan elnagyolta a rendező, pontosabban napjainkban már nehezen értelmezhető az a fajta távolságtartó szerelem, ami a filmben ábrázolásra került – ebből kifolyólag a romantikus szál sem olyan végzetes, mint amilyen lehetett volna.

Coppola a filmhez egy kelet-európai zeneszerzőt szeretett volna, akitől egy hiteles és autentikus zenét várt. Wojciech Kilartól először csak önálló zenekari kompozíciókat hallott, és nem is tudott arról, hogy a lengyel művész akkoriban már több mint félszáz filmzenét szerzett. Így igen fura volt, amikor a megkeresés alkalmával azt kérdezték Kilartól, hogy elvállalja-e zenei aláfestés készítését filmhez. Valószínűleg mindkét fél meglepődött: az egyik a kérdésen, a másik pedig a válaszon. Az együttműködés végül is mindkettőjük számára gyümölcsöző lett, hiszen a film egyik legnagyobb erőssége a zene, míg Kilar életművében mára már kiemelkedő jelentőséggel bíró alkotássá nőtte ki magát a Drakula muzsikája. Általában ritka az ennyire régimódi, szinte kizárólag komolyzenei alapokon nyugvó score, emiatt sokakat tántoríthat el a meghallgatástól, viszont több ok miatt is érdemes megismerkedni vele. Egyrészt önmagában is csodás hallgatnivaló a zene sötét és drámai pillanatainak váltakozása, illetve Kilar kelet-európai stílusa is igazi csemege a grandiózus filmzenék világában. Másrészt pedig olyan megoldásokat tartalmaz, melyek azóta sok más filmzenének szolgáltak már ihletforrásul.


Maga a kezdet is bravúrosra sikerült. A "Dracula - The Beginning" szinte barbár kezdő hangjai egyre csak sodorják a hallgatót a tétel közepén megjelenő erős rezes szólamok velőtrázó hangjai felé, melynek pokolbéli voltát sátáni suttogások és fátyolos hangú női vokál erősít meg. De a gonosz nyitányának levezetése tartogat még egy brutális kórusrészt is, melynek hallatán végérvényesen elmerül az ember a vérszívó gróf ördögi világában. Kilar, ahogyan azt várták is tőle, teljesen elvetette a hollywoodi mainstream filmzene eszközeit, szinte végig megtartja az első track végtelenül durva hangszerelésű világát, zenéje kemény és érces, de mindemellett karakteres és élvezetes is. Erre az egyik legjobb példa a "Vampire Hunters", mely a vámpírok elkapására verbuválódó csapat témája, és gyakorlatilag egy indulóféleség. Ez a tétel az egész mű egyik legismertebb részlete – nem véletlenül, hiszen akár egy nagyobb megbecsülésnek örvendő komolyzenei alkotásnak is beillene. A különösen tetszetős kelet-európaias, de nevezhetném magyaros főtéma többször is megjelenik, az egyik legszebb, legteljesebb kifejtése a "The Brides"-ban hallható.

A muzsika egyik legerősebb pontja a kegyetlenségben felettébb zseniális kórus, mely néha brutális, néha kedveskés, néha pedig igazán sátáni. Egy tétel, a "The Ring of Fire" szinte csak ilyen ördögi hangokból, morgásokból és a film hangeffektjeiből áll össze, némi erős dobolással kiegészülve. Sokszor hallani ilyesmiket filmzenei CD-ken, de általában ezek nem sok értékelhetőt rejtenek magukban - ez a tétel viszont mindennek az ellenkezője, mert csontig hatoló borzongást okozó zenei elegyet sikerült összehozni a fenti összetevőkből. Egy tétel erejéig viszont – igaz a film végén – megjelenik az angyalok kórusa is az igen rövid "Ascension"-ben.


A nagy sötétségben azért néha gyújt egy kis fényt a szerző, ezen részek főleg a romantikus részletek alatt hallhatók. Viszont a filmnek ezek a pontjai is bizarrak, így a zene ezekben az esetekben sem billen ki a művészi horrorzene stílusából. A "Mina's Photo" egy lágy, csalogató női hang formájában próbálja oldani a feszültséget, míg az eleinte oly kedves "Lucy's Party" halk csengőivel teszi ugyanezt, azonban Kilar koncepciójába nem fér bele a szelídség, így a csengettyűk és a harmonika csakhamar igen kétértelmű hangokat kezdenek kiadni, de mint tudjuk, a gonosz gyengéd is tud lenni – és nincs ez másként ebben a zenében sem. A csengő kis hangocskák vissza-visszatérnek, de egyre inkább a Gonosz érkezését jelzik. A "The Storm" is így indít, aztán a kérlelhetetlen erőszakosság jegyében az album talán legerősebb kórusos trackjévé alakul át. Leginkább az "Omen" ördögi kórusai juthatnak eszünkbe ezt hallgatván. Akad azért kizárólag csendes, visszafogott része is a score-nak, ilyen a szerelmi témát teljes egészében bemutató "Love Remembered", mely régimódiságával igazán jól illik a látványhoz. Azonban csak egyszer engedi meg magának Kilar a kétely nélküli és őszinte gyengédséget, mivel a szerelmi téma második, hangsúlyosabb megszólalása már egyáltalán nem olyan negédes. A "Mina / Dracula" a szeretet egy teljesen más oldalát hivatott aláfesteni: a végzetes szerelem, mely a gróf és a rég elhunyt feleségére hasonlító Mina között kezd fellángolni, sokkal drámaiabbá teszi ezt a témát.

Az album zárása is igen emlékezetesre sikerült. Először az "End Credits" foglalja össze az eddig hallottakat, majd jön Annie Lennox, aki elénekli nekünk saját szerzeményét, a "Love Song for a Vampire"-t, mely ha nem is valami nagyon egyedi, de ehhez a filmhez szebb mai hangzású dalt el sem lehetett volna képzelni.


A komponista ugyan nem tudott betörni ezzel a zenével sem a hollywoodi élvonalba, de nemzetközi felkéréseinek száma érezhetően megnőtt. A Drakula aláfestése nem lett a helyén kezelve a keletkezése idején, hiszen mindössze egy Saturn-díj jelölést kapott, a nagyobb filmes szervezetek pedig teljesen mellőzték ezt a remek score-t – mentségükre legyen mondva, hogy az 1992-es év filmzenék szempontjából igen erős volt. A vámpír erdélyi gróf történetének legszebb feldolgozása köthető ehhez a mozihoz, melynek markáns zenéje bizony simán felülmúlja a sok esetben túlértékelt, hasonló alapokon nyugvó kortárs komolyzenei művek jelentős hányadát.