Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ez a szólás fészkelte be magát a fejembe, miközben A Halloween véget érrel kapcsolatos kritikákat böngésztem, zömében ugyanis negatívak voltak. Mindezek tetejébe, néhány nap elteltével, rajongói előterjesztéssel vette kezdetét az online aláírásgyűjtés azért, hogy rábírják az alkotókat a történet újragondolására és/vagy egy olyan mozi megvalósítására, amely méltó Michael Myershez. Ezek együttesét látva semmi jóra nem számítottam, holott David Gordon Green H40-trilógiájának első felvonására szívesen gondolok vissza. A másodikkal kapcsolatban viszont már akadtak gondjaim, ezért fokozott érdeklődéssel vártam, hogy a lezárást követően képes lesz-e az összkép kiköszörülni a csorbát. Vajon a Gyilkos Halloweenre pillanatnyi botlásként tekinthetek majd, vagy minden marad annak medrében, s ezáltal félresiklanak a dolgok? – kérdezgettem magamtól. A visszajelzések tehát nem sok jóval kecsegtettek, ám semmi sem tántoríthatott el a lezárás megtekintésétől, mely közben egyetlen pozitívumba kapaszkodhattam, a zenébe.


A szintetizátoros kíséretet ezúttal is John Carpenter, Cody Carpenter és Daniel Davies szállították, akik a korábbi két Halloween-mozi mellett ugyanezen felállásban járultak hozzá a szintén 2022-ben debütált Tűzgyújtóhoz, nem mellesleg általuk jött létre a John Carpenter’s Lost Themes-albumsorozat is. A rendező, író, producer, zeneszerző John Carpenter a horror műfaj legismertebb alakjai közé tartozik, aki eleinte független filmesként, költségvetés adta kényszerűségből vállalta magára a zeneszerzői posztot, s bár dallamai egyszerűek voltak, főtémái alkotásainak védjegyeivé emelkedtek, ő maga pedig egyfajta branddé, az irányzat megkerülhetetlen különcévé vált. Számos klasszikus köthető hozzá, a leghosszabb utat azonban a Halloween járta be, melynek alapjai 1978-ban kerültek lefektetésre, és az eddigi tizenhárom mozival párhuzamosan megjelenő könyveknek, képregényeknek, illetve videojátékoknak hála, kedvenc maszkos gyilkosaim egyike, Michael immáron saját univerzummal rendelkezik.

„Különbözőek az erősségeink, s ezeket tiszteletben tartjuk. Daniel gitárvirtuóz, új ötletekkel, hangzásokkal áll elő. Ő a tűzgolyó, ő mozgat bennünket. Cody a billentyűs hangszerek virtuóza, és ha eszembe jut valami, akkor elénekelem neki, és ő eljátssza. Az én szerepem pedig főként a tapasztalataim átadása volt. Ezeket mind összeadva született meg a score” – foglalta össze triójuk működését Carpenter. A H40 előkészületei folyamán a franchise atyjaként kérték fel őt, hogy csatlakozzon a stábhoz, ám ezzel párhuzamosan azt is jelezték felé, hogy a projekt mindenképpen megvalósul, így a kérdés csupán arra korlátozódott: vele vagy nélküle történik mindez? Örvendetes, hogy végül rábólintott a feladatra, mert míg a Green-féle vonal az erős kezdést követően határozott mélyrepülésbe torkollott, addig a Halloween, valamint A Halloween véget ér révén két remek Carpenter-muzsikával gazdagodhattunk – igaz, ahogyan az a lenti pontszámokból látszik, szerkesztőink körében nincs konszenzus erről, többségünk csak az első etap muzsikájával szimpatizál.


A visszajelzések ismeretében tudtam, hogy A Halloween véget ér színvonala nem ér majd fel a trilógia nyitó darabjáéhoz, ám mivel a zenéjét ekkorra már ismertem és kedveltem, azzal is tisztában voltam, hogy ha másért nem, az aláfestés miatt biztos végigülöm… és folyamatosan ez az egy motivált, a mozi ugyanis minden más aspektusból hasztalan. Persze a filmek felett könnyű ítélkezni, pláne úgy, hogy az akkor is szubjektív, ha többek vannak azonos véleményen, hiszen nem külső szemszögből, hanem aszerint bíráljuk el őket, hogy milyen hatást gyakorolnak ránk. Ami viszont tény, az az, hogy A Halloween véget érrel új szintre lépett a franchise: nemcsak Michael történetének aktuális negatív állomása lett, hanem egy szimbólum, az elkötelezett rajongók tiltakozásának szimbóluma. Azáltal, hogy nemtetszést kifejező petíciót nyújtottak be vele kapcsolatban, abba az illusztris társaságba került, ahol a Trónok harca nyolcadik évadja, a Star Wars: Skywalker kora vagy épp Az Igazság Ligája is található. Értelemszerűen az ilyesfajta kezdeményezések többnyire emblematikusak, a bennük megfogalmazott kívánalmak meglehetősen ritkán következnek be, ugyanakkor bizonyos mértékben arra tökéletesek, hogy azok figyelmét is felkeltsék az adott produkció iránt, akik nem feltétlenül tervezték megtekinteni őket.

Míg az első két felvonás eseményei szorosan követik egymást, addig az utolsó négy évvel később veszi fel a fonalat. Egy korrekt indítás és egy rövid, „ezt történt eddig”-szerű összefoglalót követően Myers partvonalra kerül, azaz míg a nyitódarabban a széria két ikonikus alakja fontos szerepet töltött be, addig a Gyilkos Halloweenben Laurie (Jamie Lee Curtis) volt alulreprezentálva, itt pedig ősi ellenfele, a slasherek koronázatlan királya került hasonló helyzetbe – természetesen legendája a sztori egészét belengi, ám ritkán lép színre. E fordulat annak ellenére sem tett jót a szériának, hogy ezzel párhuzamosan Corey (Rohan Campbell) személyében egy új, ígéretesnek tűnő karakter is bevezetésre kerül, mivel a benne rejlő potenciál kiaknázatlan maradt. Ám a stáb zömével ellentétben a komponisták ügyesen alkalmazkodtak a megváltozott felálláshoz, látták annak lehetőségét, hogy némi újítással felvérteződve visszakanyarodjanak a Green-féle trió felvezetésénél alkalmazott megközelítéshez, atmoszférához. „A Gyilkos Halloween jellemzően horror volt, ez viszont már drámaibb. Annyira más lett, hogy a korábbitól eltérő megközelítést kellett alkalmaznunk” – mesélte Carpenter.


A score-nak egyfajta előítélettel ültem neki (a megjelenés előtt ízelítő gyanánt közzétett „The Procession” nem volt sokatmondó), hiszen a Gyilkos Halloween dallamait néhány tételtől eltekintve nem találtam meggyőzőnek, és nem tudtam, hogy a trió melyik utat követi majd. Éppen ezért kifejezetten megörültem, amikor az első, ezzel kapcsolatos Carpenter-interjúkban azt olvastam, hogy a régi alapok megtartása mellett bizonyos mértékig alakítottak a hangvételen. Természetesen ezúttal is találkozni egy-két nem dúl dallamos tétellel („Where is Jeremy?”, „Drags to the Cave”, „Bye Bye Corey”), de az előzőhöz képest lényegesen befogadhatóbbá vált a zene. Az alapvető kötőanyag a klasszikus főtéma, mely a „Halloween Ends (Main Title)”-ben, a „The Cave”-ben, a „Kill The Cop”-ban, a „Corey and Michael”-ben, a „Before Her Eyes”-ban és a „Halloween Ends”-ben csendül fel, de szintúgy fontos szerep hárult a Green-trilógia ihlette motívumokra is, és Corey révén egy új téma is bevonásra került.

Az „Evil Eyes”-ban mutatkozik be Corey dallamsora, majd mosódik össze Michaelével (a „Corey and Michael”-ben szintúgy sor kerül erre), s ez volt az első olyan mozzanat is, amelyre a kiadvány hallgatása során felkaptam a fejem. Az ezt követő, szintén lassú folyású „Transformation” ördögisége pedig szépen feledtetni kezdte velem a szerzők Gyilkos Halloween alá szállított munkájának rossz minőségét. Carpenterék a korábbiakhoz hasonló, egyszerű formulákkal dolgoztak, mégis azt érzem, hogy itt nem untatnak, volt még bennük annyi kreativitás, hogy érdekes hangulatú trackekkel járuljanak hozzá ehhez az univerzumhoz. Persze zenei nyelvezetük rendkívül egyszerű, de a hozzá kapcsolódó mozi sem bonyolult, és amíg a film múltidéző mozzanatai mellett is untatott, képtelen volt lekötni, addig aláfestése nosztalgiázásra invitált. A „Corey’s Requiem”-et, a „The Junk Yard”-ot, valamint a végjátékot kísérő „The Fight”-ot, „Before Her Eyes”-t, „The Procession”-t és „Cherry Blossoms”-t egyaránt értékesnek gondolom, jelentőségük pedig a film megtekintését követően tovább nőtt, lévén el tudták vonni a figyelmemet a mozi erősen kisiklott lezárásáról.


John Carpenter hatalmas nyomot hagyott a filmvilágban, számos ikonikus karaktert keltett életre, akik közül Michael Myers futotta be a legnagyobb karriert. A H40 csak bizonyos elemeiben vált méltóvá a haddonfieldi mészáros hírnevéhez, ugyanakkor remek lehetőséget adott a Blumhouse Productions és David Gordon Green részéről arra, hogy hetvennégy éves atyja aktívan közreműködve inthessen búcsút neki. Bár a trilógia második és harmadik részét felejthetőnek gondolom, örülök, hogy az ő bevonásával forgatták le, mert a Menekülés New Yorkból és A köd mellett a Halloween az, amely miatt az én szememben is ikon Carpenter. És bárhova is futott most ki Green trilógiája, afelől biztos vagyok, hogy Michael Myers színrelépése A Halloween véget érrel nem zárult le: hamarosan újra lecsap áldozataira…