Január vége felé egy étteremben mákos gubát rendeltem zárás gyanánt. A pincér jelezte, hogy ez újra van gondolva, tehát nem a megszokott tálalásban kerül majd elém a desszert, ám amikor megláttam a nevét az étlapon, pavlovi reflex alakult ki bennem, ezért hidegen hagyott az újraértelmezés ténye. Azt nem mondhatom, hogy rosszat ettem, mert ízlett, mégis bizonyos mértékben csalódtam, hiányzott a klasszikus mákosguba-érzés. Sem ízben, sem tálalásban nem volt meg igazán, ám ha valamilyen egyéb néven kínálják, elégedettebb lettem volna vele. S hogy miért kezdem így a Sikoly score-jának ismertetőjét? Mert hazafelé menet eszembe jutott, hogy az édességgel kapcsolatos véleményem, érzésem ahhoz hasonló, mint amit napok óta kerestem, próbáltam megfogalmazni magamnak Brian Tyler kíséretéről. Nem rossz, pláne úgy, hogy nem hagyományos értelemben vett folytatáshoz, hanem úgynevezett legacy sequelhez köthető, ám Sikoly-muzsika lévén, nem tudok elvonatkoztatni Marco Beltrami dallamaitól, hiszen rajongok az első három felvonás muzsikájáért.

A Die Hard-, a Terminátor-, a Fűrész-, a Végső állomás-, a Sikoly-folyam (a teljesség igénye nélkül kiragadott példákként) olyan szériák, melyeknek jót tenne az elengedés, a stúdiók viszont képtelenek meglépni ezt. Wes Craven Sikolya méltán népszerű, mivel nemcsak felrázta, meg is reformálta a slasherek világát, így nem csoda, hogy újabb és újabb bőrt húztak le róla, jómagam azonban úgy tartom, a harmadik résznél illett volna megállni, s akkor – ha nem is hibátlan, de – kerek trilógiaként emlékezhetnénk rá. A Sikoly 3-ig bezárólag minden etapot többször megnéztem, ám a negyediket mindössze egyszer láttam, s az ötödik is pusztán a zene miatt keltette fel érdeklődésemet. Bár a Sikoly első előzetese meghozta a kedvemet a filmhez, a premiert követő kritikák, nézői visszajelzések azonban kellően vegyesre sikerültek, s annak ellenére tántorítottak el a moziba meneteltől, hogy a bevételi adatok bizakodásra adtak okot. Egyszer azért majd belevágok – akárcsak Ghostface az áldozataiba…

„Ezt még ízlelgetnem kell, hiányzik Beltrami” – e gondolatot osztottam meg szerkesztőtársaimmal az új Sikoly-zene hallgatása közben. Beltrami sikeresen alapozta meg hírnevét Craven szériájával: bár elmondása szerint sosem szerette a horrorokat, a műfajjal kapcsolatos távolságtartását maga mögött hagyva erős, jellegzetes muzsikát tett le az asztalra – ide kapcsolódó műve a szememben éppoly fontos állomás pályafutásának felfutó szakaszából, mint a Drakula 2000 vagy a Faculty – Az invázium. 2021. májusában röppent fel a hír, miszerint az ismerős arcokra (Courteney Cox, Neve Campbell, David Arquette) és új szereplőkre (Melissa Barrera, Mason Gooding, Jenna Ortega, Jack Quaid, Marley Shelton) egyaránt támaszkodó ötödik kaszabolást Tyler fogja kísérni, e döntéssel pedig a három évadot megélt Sikoly-tévészéria után a soron következő egész estés filmből is kihagyták Beltramit. Nehezen barátkozom meg a zeneszerzőváltásokkal akkor, amikor az adott folyam életében meghatározó szerepet betöltő, jót alkotó művész leváltásáról van szó, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett szempontjából azonban valahol érthető a lépés, a direktorpáros ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett folytatást hozott tető alá, s emiatt nem tartották ördögtől valónak, hogy előző vállalkozásuknál, az Aki bújtnál számukra bevált Tylert keressék fel.


„Egyszerre szerettem volna tisztelegni a korábbi részek score-jainak legendássága előtt, és egy új világba kalauzolni a nézőket” – nyilatkozta a komponista. Nehéz helyzetben érzem magam, valahányszor egyik kedvencemtől egy másik veszi át a stafétát, mert ilyen esetekben is gyakorta van hiányérzetem, s ez most sincs másként. Tylertől nem féltettem a projektet, mert ügyesen mozog a horrorok világában, ráadásul számtalan alkalommal vállalt el és oldott meg jól olyan feladatokat, amikor mások nyomdokaiba kellett lépnie, saját ötleteit örök érvényű témával kellett ötvöznie – a 2009-es A végső állomás éppúgy ilyen, mint az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2., a John Rambo, a Rambo: Utolsó vér és még sorolhatnánk. A Sikolynál is adaptált dallamsorokat, de nem alkalmazta őket annyit, mint vártam, s ez járult hozzá leginkább a hiányérzetemhez.

Az album a megjelenés előtt röviddel, kedvcsinálóként közzétett „New Horizons”-szal indul, amelyben egyszerre van jelen a remény, a karakterek közötti kötelék és az áldozatok miatt felszínre törő fájdalom. E hangulat az „Apparitions”-ben éppúgy visszaköszön, mint az „Amends”-ben, a „Diversions”-ben, a „Sacrifice”-ban, valamint a „Not My Story”-ban, melyek kikapcsolódást jelentenek a folyamatos feszültségkeltés közepette – igaz, elvarázsolni csak a „New Horizons” és a „Not My Story” képes. A „Sacrifice”-ban, illetőleg a „Not My Story”-ban érintőlegesen felsejlik a Sidney-téma, a „History Repeats”-ben pedig régi formájában bontakozódik ki (csodálatosan lett feldolgozva, kár, hogy mindössze ennyire került csak középpontba). A „Sacrifice”-ban Sidney-é (Campbell) mellett Dewey (Arquette) motívuma is feltűnik, de nem az a változat, amelyet annak idején Beltrami megálmodott, hanem az, amely végül Hans Zimmer Rés a pajzson című mozijából származó temp zeneként ragadt bent a produkcióban, vált a széria szerves részévé.


A Newman Scoring Stage-en negyven zenész ült össze a score életre hívása érdekében, s mindegyikük vonós hangszeren (hegedűn, csellón, brácsán, nagybőgőn) játszott, a szintetizátor, a zongora, a hárfa, az elektromos gitár, az üstdob, a marimba, és egyéb ütőhangszerek, illetve a gitár megszólaltatásáról pedig Tyler gondoskodott. A szerző máskor is dolgozott hasonló felállásban, és az eddig említett trackeknél, továbbá a „Rules to Survive”-nál, a „Suspects, Rules, and Requels”-nél, a „The Expert”-nél, illetőleg a John Carpenter Halloweenjét megidéző „Chromeface”-nél is működnek így a dolgok, a hentelős részeknél azonban javított volna az összhatáson a szélesebb hangszer- és zenészmerítés, szemben azzal, hogy korábban rögzített hangmintákból állította fel például a rezesszekciót – e lépésre a zenei felvétel időszakában érvényben lévő, jelentősen átrendeződött stúdiószabályzat miatt kényszerült.

A Sikolyokra mindenki vérbeli kaszabolós alkotásokként tekint, nem véletlenül: fontos előnyük a gyilkos kilétének lehető legtovább történő leplezése (bár ez igazán csak az első részben sikerült, hiszen a folytatásokra már más szemmel ültek be a nézők) és az ismert horrorokra, thrillerekre reflektálás, a csúcspontoknak mégis mindig Ghostface felbukkanásai, gyilkolási metódusai számítottak. Éppen ezért, amikor bejelentették, hogy Tyler írja a score-t, úgy vizionáltam a végeredményt, hogy Beltrami horrorstílusát ötvözi majd olyan megoldásokkal, amilyeneket A végső állomás, A sötétség leple vagy az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. apropóján ismerhettünk meg tőle. Előbbi elmaradt, saját kézjegyeinél pedig – ahogyan arra imént kitértem – jól jött volna egy nagyobb zenekar. A „Ring Ring”-et, a „Would You Like to Play a Game”-et, az „In Hot Water”-t, a „Pain in the Neck”-et, a „Lights Out”-ot, a „Hospital Visitor”-t, a „Welcome to Act Three”-t és a „True Fans”-t jól megírt tételeknek tartom, de egy erőteljesebb rezesjelenléttel vagy fenyegetőbb kórussal megtámogatva hatásosabbak lennének, jobban visszahoznák a klasszikus horrorzenei megközelítést.


Már egy ideje vártam Brian Tylertől egy jófajta zenekari elborulást. Igaz, az Aki bújtban voltak impozáns percek, ám én A végső állomás, A sötétség leple vagy az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. által kijelölt irányra vágytam, amilyenekhez hasonlókat mostanában nem igazán készített. Témájából, stílusából adódóan a Sikoly pompás lehetőséget biztosított volna ehhez, ám ez részben kiaknázatlan maradt. A napokban egyre többet cikkeznek arról, hogy a direktorpáros továbbvinné a fonalat. Ha így lesz, remélem, jobban belendül majd Tyler – vagy hogy leszerződtetik Marco Beltramit.