A hetvenes-nyolcvanas évek horrorvilágának meghatározó alakja, John Carpenter az 1978-as Halloweennel megváltoztatta a zsáner alacsony költségvetésű szegmensével kapcsolatos sztereotípiákat, kivitelezése, hangulata révén ugyanis könnyedén kelt versenyre a nagyobb büdzsével rendelkező társaival. Az ekkor még függetlennek számító filmes nemcsak egy remek mozit hozott létre, hanem ikonikus antihőst is teremtett Michael Myers személyében, akit később olyan, egyaránt nagy népszerűségnek örvendő karakterek követtek, mint Freddy Krueger, Jason Voorhees, a Sikoly-széria Ghostface-e, Chucky vagy Pinhead. E gonosztevők nem csupán abban hasonlítanak egymásra, hogy olthatatlan gyilkolási vággyal rendelkeznek, hanem abban is, hogy ámokfutásaik számos fejezetet éltek meg, melyek minősége szinte felvonásról felvonásra romlott. Myers 2018-as története immáron a széria tizenegyedik fejezete, és bár ez sem éri be a nagy elődöt, mégis visszahozta Michael tekintélyét, így az általam legjobban kedvelt folytatások, a Halloween 2., valamint a H20 – Halloween húsz évvel később mellé sorolom.


Utoljára Rob Zombie vette szárnyai alá a karaktert, aki két, erősen félresikerült Halloweent is jegyez, a harmadik pedig 2012-re volt prognosztizálva tőle, ám ez végül meghiúsult. Annak ellenére, hogy nem sokkal később újból felvetődött egy esetleges Myers-féle ámokfutás lehetősége, a tizenegyedik Halloween-mozi csupán 2016 májusában léphetett a megvalósulás útjára a Miramax és a Blumhouse Productions együttműködése nyomán. "A Halloween azon mérföldkőnek számító alkotások egyike, amelyek nagyban befolyásolták cégünket abban, hogy horrorokkal kezdjen el foglalkozni. Malek Akkad [a széria több részének producere] és John Carpenter különleges helyet foglalnak el a rajongók szívében, s mi is izgatottan várjuk a velük, valamint a Miramaxszal történő együttműködést" – nyilatkozta röviddel a bejelentés után a Blumhouse vezetője, Jason Blum. A direktori székbe David Gordon Green ülhetett, aki olyan alkotásokat hozott tető alá, mint a Bostoni erő című életrajzi dráma, a Nicolas Cage főszereplésével készült Joe, az Al Pacino és Holly Hunter közreműködésével megvalósult Manglehorn – Az elveszett szerelem vagy az Ananász expressz, ezeken felül azonban leginkább alacsony költségvetésű vígjátékokat rendezett.

A tét nem volt kicsi, az alkotók ugyanis a klasszikus darabot a hozzá méltó szellemben kívánták továbbgöngyölíteni, aminek érdekében arra a lépésre szánták el magukat, hogy sutba dobják a folytatások eseményeit, s az első rész után negyven évvel veszik fel a fonalat. Ehhez Carpenter segítségét is kérték, aki filmzeneszerzőként a 2001-es A Mars szelleme, rendezőként pedig a 2010-es The Ward óta nem hallatott magáról, igaz, ezeket követően sem maradt tétlen, hiszen koncertkörútra indult, "Lost Themes" címmel pedig két, sorszámmal megkülönböztetett önálló albumot jelentetett meg, de emellett előállt egy "Lost Themes Remixed", illetve egy "Anthology: Movie Themes 1974-1998" című kiadvánnyal is, melyre a legismertebb motívumait dolgozta át és játszotta fel újra fia és keresztfia társaságában. Miután az idén hetvenéves szerző igent mondott a felkérésre, újfent szembetalálkozott leghíresebb karaktereinek egyikével, Michael Myersszel, ám ezúttal már csak mint producer, kreatív tanácsadó és zeneszerző. Rajta kívül az egykori gárdából még a Laurie Strode-ot megszemélyesítő Jamie Lee Curtis és a Michaelt alakító Nick Castle is csatlakozott a stábhoz: "Charlestonban találkoztunk újból, ami rendkívül szórakoztató volt, hiszen a stáb, a helyszín és a rendező egyaránt újak voltak számunkra. Rengeteget nevettünk Jamie-vel és Nickkel" – kommentálta a szerző.


Az újabb Carpenter-filmzenéhez vezető út akkor vette kezdetét, amikor a rendező, az elsősorban színészként ismert Danny McBride forgatókönyvíróval egyetemben, megkereste őt ötletükkel, amely leginkább azzal keltette fel a filmes érdeklődését, hogy a folytatásokon túllépve kívántak visszakanyarodni az első mozihoz. Ezt követően Blum is felvette Carpenterrel a kapcsolatot, aki így vélekedett: "Nézd, velünk vagy nélkülünk, de meg fogják csinálni. Akkor meg miért ne csatlakozzunk, és hozzuk ki belőle együtt a legjobbat?" A score elkészítésében ezúttal nem egykori alkotótársa, Alan Howarth volt segítségére, hanem fia, Cody Carpenter, valamint keresztfia, Daniel Davies, akikkel a már említett "Lost Themes"-eket is jegyzi. Green pontosan elmondta nekik, hol szeretne zenét hallani és milyen hangulatot vár, mit szeretne közvetíteni vele, ezt követően pedig a trió nekilátott a feladatnak, és a zeneírás mellett annak vágását, keverését, valamint feljátszását is maguk oldották meg.

"A felhasznált hangszerek tekintetében tiszteletben szerettük volna tartani a Halloween hangzását. Éppen ezért Dave Smith OB-6-et éppúgy használtunk, mint hajlított gitárhangot, Roland Junot, Korgot, Rolit, Moogot, Roland System 1-t és System 8-et, különböző effektpedálokat, mellotront és zongorát" – mesélte Davies. Ebből már sejthető a kíséret stílusa, és nem téved az, aki úgy véli, hogy Carpenteréknél megállt az idő: mintha a negyven évvel korábban született, fel nem használt ötletek kerültek volna elő a fiókból. Jelen esetben azonban ez dicséretnek számít, és nemcsak a nosztalgiázni kívánó filmzenerajongók számára lehet csemege az aláfestés, hanem a film összhatásához is sokat hozzátesz. Michael végletekig egyszerű motivációja, illetve mozgása harmóniában áll a score-ral, és a Halloween jó pár jelenete e működőképesség révén állja meg a helyét.


Az album tracklistája többé-kevésbé követi a forgatókönyv kronológiáját (mindössze az első négy track esetében van némi keveredés), így érződik az a koncepció, miszerint amíg Michael fel nem veszi a maszkot, addig a klasszikus téma kizárólag a főcímzenében ("Halloween Theme") hallható. A film elején Michael emberi külsővel, szótlan rabként van jelen a vásznon, amit remekül húz alá a "Prison Montage", ahol a még kezdő színésznek számító Rhian Rees, illetve Jefferson Hall (Vikingek) alakította riporterek igyekeznek interjúra bírni a sorozatgyilkost. A pokol elszabadulását, vagyis az első mészárlásokat a "Michael Kills" – "Michael Kills Again" páros zaklatott szintetizátorhangjai, illetve elektromosgitár-nyúzásai jelzik, melyek egy végtelenül nyugodt Halloween-témába torkollnak azáltal, hogy a maszk újfent tulajdonosának fejére kerül. E kultikussá emelkedett motívum szerves részét képezi a mumus Haddonfield utcáira történő visszatérését kísérő "The Shape Returns"-nek, a "The Bogeyman"-nek, a "Trap the Shape"-nek, a "The Shape Burns"-nek és a stáblistazeneként alkalmazott "Halloween Triumphant"-nek.

Természetesen Laurie zongoramotívuma ("Laurie's Theme") is visszatért, s kettejük macska-egér játékát, illetőleg a Michael útjába kerülő áldozatok halálát olyan trackek kísérik, mint a "The Shape Kills", a "Laurie Sees the Shape", a "Wrought Iron Fence", a "The Shape Hunts Allyson" és a "Say Something", melyeket hiába jegyeznek hárman, ennek ellenére minden pillanatukban hamisítatlan Carpenter-darabok. Főként imitált vonóshangok, torzított effektek, magas szólamok, dobgépek nyújtotta zakatolás jellemzi őket, és ezekből egyedül a Laurie unokáját szimbolizáló "Allyson Discovered" kapcsolja ki a hallgatót. Az elektronikus rémisztgetés természetesen a kettejük összecsapása ihlette trackekben fokozódik, melyek "Ray's Goodbye", "The Shape Is Monumental", "The Shape and Laurie Fight", "The Grind", illetve "Trap the Shape" címmel kaptak helyet a korongon.


Amikor anno hallottam, hogy John Carpenterre bízták ennek a felvonásnak a zenéjét, alig vártam, hogy egy vérbeli múltidéző hangulatot halljak, amit tökéletesen meg is kaptam. Természetesen hosszasan lehetne értekezni arról, hogy egy ilyen szintű minimalista muzsika mitől válik zseniálissá és kerül értékelés szempontjából egy lapra témagazdag nagyzenekari társaival, ám az tény, hogy egyszerűsége remekül közvetíti a dühöt, s tükrözi a lövéseket, gázolást és hasonló megpróbáltatásokat könnyűszerrel túlélő, végtelenül egyszerű ösztön által hajtott, rendíthetetlen gyilkológépet. Carpenter azt nyilatkozta, hogy nem szeretne több Halloween-mozinál közreműködni, ugyanakkor az alkotók feltett szándéka a szálak továbbgöngyölítése. Remélem, amikor elérkezik az idő, a szerző meggondolja magát, ám ha mégsem, akkor ez az album marad fenn diszkográfiájában úgy, mint az elegáns és tökéletes búcsú a franchise-tól.