Vannak olyan franchise-ok, melyek karakterei évtizedek óta sikeresek, s amellett is a popkultúra szerves részét alkotják, hogy történeteik állomásai finoman szólva sem mutatnak kiegyensúlyozott teljesítményt. Ilyen a Halloween-széria gonosza, Michael Myers is, akinek magam is rajongója vagyok (akárcsak társainak: Freddy Kruegernek, Chuckynak, Jason Voorheesnek és Ghostface-nek –, ugyanakkor nem minden színrelépését tudom tolerálni, sőt, a Rob Zombie által vászonra vitt történeteket követően már gyakorlatilag eltemettem a szériát. Aztán jött a Miramax, a Blumhouse Productions, valamint David Gordon Green közös vállalkozása, amivel megmutatták, hogy igenis van még potenciál a maszkos gyilkosban. Az általuk megálmodott 2018-as Halloweent hibáival egyetemben szerettem meg, és kíváncsian vártam a rendkívül hangzatosan, H40-ként emlegetett trilógia következő felvonását, mely három évvel később, Gyilkos Halloween címmel került a mozikba...


...s vált a Michaellel kapcsolatos mélyrepülések újabb szimbólumává. A Gyilkos Halloween anyagi szempontból sikeresnek mondható, de már csak közel a felét hozta a konyhára, mint elődje: a Halloween 255 millió dolláros bevételt könyvelhetett el, lineáris folytatása pedig mindössze 130-at, ami azért nem rossz, hiszen a befektetett összeg hatszorosa.

A slasherek sokkal inkább a műfaj iránt elkötelezett nézőkre építenek, mintsem arra, hogy a kritikusok jó visszajelzései csábítják majd be rájuk a közönséget, ami ezúttal sem volt másképp, ám a széria rajongóinak többsége már igencsak negatív véleménnyel volt, így közülük is akadtak, akik elmaradoztak, amit meg tudok érteni. A 2018-as Halloween nagyon szépen elfeledtette velem a Zombie-féle vadhajtást, könnyűszerrel repített vissza a kezdetekhez, a John Carpenter-érába – hovatovább a napjaink képregény-adaptációkra, illetve gyenge remake-ekre épülő Hollywoodjának oázisaként tekintettem rá. Haddonfield utcái ismét veszélyessé váltak, de csak száz perc erejéig, mert bár a Gyilkos Halloween ott folytatódik, ahol előzőleg a stáblista felgördült, és vannak benne jó ötletek (a maszk nélküli Myersről készült sejtelmes képsorok továbbra is ügyesen kivitelezettek, a lincselési jelenetről nem beszélve), mégis üressé, semmilyenné vált. A gyilkos (James Jude Courtney) még csak-csak reflektorfényben maradt, legősibb ellenfele, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) azonban éppúgy kötelező statiszta elemmé degradálódott, mint a Will Patton alakította Hawkins seriff.


Carpenter fiával, Cody Carpenterrel, valamint keresztgyerekével, Daniel Daviesszel közreműködve remekül hozta vissza a 2018-as Halloweenben a szériára jellemző zenei atmoszférát, egyszerre volt retró és modern. Miután kiderült, hogy itt nem csupán a karakter méltó feltámasztásával, hanem egy három részre tagolt történet felvezetésével álltunk szemben, a score iránt is a filmhez hasonló érdeklődést tanúsítottam. És bár Carpenter előzőleg azt nyilatkozta, hogy nem szeretne több Halloween-mozinál közreműködni, végül meggyőzték, így ha csak produceri és zeneszerzői szerepkörben is, de tovább bábáskodhatott az 1978-ban általa életre hívott széria felett, aminek külön örültem.

A Gyilkos Halloween filmzenealbumának megjelenése előtt kedvcsinálóként fellibbentették a fátylat az „Unkillable” című tételről, amely sokkal inkább volt érdektelen, mintsem a kíváncsiságot felkorbácsoló. Persze ennek hallatán nem zárkóztam el a dologtól, nem írtam le azonnal a kíséretet, a teljes album megismerését követően viszont már erősen lelombozódtam. Jelen esetben tehát sem az örök érvényű főtéma, sem Michael válogatott áldozatbecserkészési / gyilkolási módjai, sem a széria emblematikus hősnője, Laurie jelenléte nem jelentett mentőövet számomra.


Mint azt a fenti pontszám előrevetítette, középszerűnek érzem az itt hallottakat. Ahogyan a történet, úgy az aláfestés is számos ponton nyúlik vissza az elődhöz, ami örvendetes – hovatovább abszolút elvárandó ilyenkor –, ám hangzása nyersebb lett, több torzított effektet tartalmaz, továbbá tele van üresjárattal. A „Halloween Kills (Main Title)” természetesen éppoly megunhatatlan számomra, mint a „First Attack”-ben vagy a „Stand Off”-ban hallható Carpenter-védjegyek, és a „Strodes at the Hospital”-ban, illetőleg a „Frank and Laurie”-ban teret kapó zongoraszólamok is szimpatikusak, ám ezen felül alig néhány emlékezetes momentumot tartok számon, azokat is a film lezárása inspirálta. A második rész végjátékáért azonban nemcsak a komponistákat, hanem a stáb egészét dicséret illeti, azt látván úgy éreztem, megérte végigszenvedni a Gyilkos Halloweent. Az ide kapcsolódó „Unkillable” utolsó perce, a „Payback”, a „Michael Legends”, valamint a „Halloween Kills (End Titles)” nagyon el lett találva, kiválóan érzékelteti Michael Myers háttértörténetét, rendíthetetlenségét, fáradhatatlan gyilkolási vágyát, no meg hibátlanul húzza alá az ide kapcsolódó lincseléses/leszámolós jelenetet, Laurie vele kapcsolatos összegzését.

De ezektől eltekintve céltalan, érdektelen masszaként gondolok a muzsikára, amit még az úgynevezett carpenteri báj sem képes árnyalni. Természetesen nem John Williams-i magasságokat vártam, ám az előzmény tükrében nem hittem volna, hogy a szerzők önmaguk halovány árnyékai lesznek. Bizonyára ebben a történet üressége, a film jellegtelensége is közrejátszik, a látottak nem lehettek kellően inspirálóak számukra, de esetükben érvényesnek érzem azt a megállapítást, hogy még akár a filmet is fel tudták volna húzni, ha jobban odateszik magukat. Az írásomban fel nem sorolt trackek mindegyikét feleslegesnek érzem, kivéve az „It Needs to Die”-t és az „Unkillable”-t, melyek kapcsán ingadozik az álláspontom, mert míg jelentős részük tökéletes példája a haszontalanságnak, lezárásuk annak a jó hangulatú egyszerűségnek a szimbóluma, ami miatt Carpenter oly szerethető.


Mindez csupán egy fiaskó volt a H40-trilógiában, és a lezárással minden a helyére kerül? A 2022-es A Halloween véget ért még nem láttam, a vele kapcsolatos visszajelzések azonban arra engednek következtetni, hogy David Gordon Greenék kezdeti lendülete, lelkesedése nem nyúlik túl az első etapon. Amint megnéztem, véleményemnek is hangot adok honlapunkon, már csak azért is, mert a zenéjét mostanra többször végighallgattam, s úgy érzem, a John Carpenter, Cody Carpenter, illetve Daniel Davies alkotta trió nem a Gyilkos Halloween ihlette, üresjáratokkal teli koncepciót vitte tovább, hanem megrázva magukat visszatértek a 2015-ös Halloween alá szállított színvonalhoz. Az tehát már most biztos, hogy ők méltó módon búcsúztak Michael Myerstől és Laurie Strode-tól.