Ma már elég nehéz eredeti stílusú filmzenét felmutatni, a magáról eddig csak rövidfilmekkel hallató Ian Mackleynek mégis sikerült. Az év egyik meglepetéseként aposztrofálható műve úgy hangzik, mintha csak a mostanában egyre inkább hódító synthwave stílus legtehetségesebb képviselői ültek volna össze, hogy legjobb ötleteiket beledobálják egy kalapba. A nyolcvanas évek szintetizátoros világát hallhatjuk visszaköszönni a score-ban (chiptune-os, sőt funkys és szoftrockos jellegzetességekkel egyaránt megszórva), de szellemiségében nem áll túl messze Matthew Margesonnak az Eddie, a sashoz komponált score-jától sem, csak míg az filmzeneibb, ez slágeresebb. Jobbára rendkívül fülbemászó, szintetizátorra épülő, de kongát és hagyományos dobot, elektromos gitárt, kürtöt, mandolint és tangóharmonikát is bevető, instrumentális popzenei darabokat tartalmaz a soundtrack. A csak digitális formában megjelentetett album hallgatásakor könnyen a nyakba akasztható szintik, a rikító színű ruhák és az idétlen válltömések univerzumában találhatjuk magunkat, de mégsem köhögünk a portól, mert régimódiságnak nyoma sincs. Nemegyszer vigyorogtam, miközben először pörögtek le a kompozíciók, annyira megnyert magának ez a retrós, mégis modern hangulat – remélem, hallunk még a komponista felől. A záró, félperces darab pedig a szereplők nagy öniróniájáról tanúskodik, hiszen pontosan olyan dalolászás, melyet Hófehérke bányából hazatérő törpéihez kötnénk.