Az Airplane! és a Csupasz pisztoly mellett a Nagy durranás is azon Jim Abrahams-alkotások közé tartozik, melyek újabb résszel gazdagodhattak (igaz, az Airplane 2. – A folytatás mellett már a filmestől függetlenül döntött a Paramount). Míg a Nagy durranáshoz a nyolcvanas évek egyik kasszasikere, a Top Gun szolgáltatott alapot, addig a Nagy durranás 2. – A második pukkra keresztelt felvonás forgatókönyvének Rambo történetei biztosítottak kiindulópontot. A főszerepben ezúttal is a Charlie Sheen által megformált Topper Harley látható, aki mellett Valeria Golino Ramadaként, Lloyd Bridges Bensonként, Jerry Haleva pedig Szaddám Huszeinként állt újfent kamera elé. A frissen színre lépő karaktereket Brenda Bakke (Szigorúan bizalmas), Miguel Ferrer (Robotzsaru), Rowan Atkinson, illetőleg Richard Crenna (Rambo – Első vér) alakítja, s egy cameo erejéig Martin Sheen is felbukkan.


Az első részhez hasonlóan ehhez is azt követően volt szerencsém, amikor a sztori kiindulási alapjainak legtöbbjét már ismertem, így végig remekül szórakoztam rajta – nagyon jó ötletnek vélem az olyan utalásokat, odaszólásokat, mint például a „Jó voltál a Tőzsdecápákban!”, vagy azt, hogy Crenna Rambo parancsnoka után itt az őt parodizáló Harley-éként bukkan fel. Az elődhöz képest kicsit több pihent humorral találkozni a második epizódban (Atkinson alakja pedig felesleges, szinte súlytalan), ám továbbra is szép mennyiségben tartalmaz kasszasikerekre történő, jól kigondolt utalásokat, ami miatt többszöri megtekintést követően sem vált unalmassá a szememben. A Rambo-filmeken túl egy-egy jelenet erejéig A keresztapa elé éppúgy görbe tükröt állít benne Abrahams, ahogyan a Kickboxer, a Susi és Tekergő, az Elemi ösztön, a Terminátor 2. – Az ítélet napja, a Star Wars, a Robin Hood, a tolvajok fejedelme vagy épp a Casablanca elé. Ennek folyományaként, a Nagy durranáshoz hasonlóan, A második pukkot is a kiváló szinkronszínészeket felsorakoztató, minőségi, időtálló karikatúrák közé sorolom.

Az első rész kíséretéért Sylvester Levay felelt, a folytatást azonban Abrahams már nem vele képzelte el. A direktor szinte minden filmjénél más komponista működött közre (ez alól egyedül Frank Drebin kalandjai a kivételek, amelyeknél konzekvensen ragaszkodott Ira Newbornhoz), választása pedig ezúttal Basil Poledourisra esett, aki egy igen változatos időszakot élt meg 1993-ban: a Robotzsaru 3. révén visszatérhetett a Robotzsaru-szériához, csodálatos dallamokra inspirálta a Szabadítsátok ki Willyt! című családi kalandfilm, a Nagy durranás 2. pedig teret engedett neki a vígjátékok világában, amire kevés példa akad munkásságában. Igaz, utóbbi kizárólag a film stílusa miatt tekinthető vígjátéknak, Abrahams ugyanis bár komponistát cserélt, az alapvető elvárásán nem kívánt változtatni: a Nagy durranáshoz hasonlóan ezúttal sem a műfajra jellemző megoldásokkal teletűzdelt, tipikus vígjátékzenét várt el, hanem komoly hangvételű művel kívánta ellenpontozni a látottakat.


Az első film fő csapásirányának a Top Gunnal olyan mozi volt a meghatározója, amelynek kísérete elektronikus alapokon nyugszik, így a paródiában is kiemelten fontos volt azt is elegyíteni a zenekar játékával. A folytatás fő kiindulópontjaivá viszont a Rambo-filmek váltak, ahol Jerry Goldsmith szerzett lendületes szimfonikus zenét, melyben a szintetizátoros megoldások kiegészítő elemként húzódtak meg, döntően a háttérben. Poledouris ezt a vonalat igyekezett követni, ám Levayval ellentétben kevésbé alkalmazott az alapokra vonatkozó zenei kitekintéseket, a Varése Sarabande gondozásában megjelent kiadványról pedig még annál is kevesebb köszön vissza ezekből: a „Main Title” lezárásában, illetőleg a „Colonel Torture” második felében bukkan fel ilyen néhány másodperc erejéig.

A komponista főként akciózenei megoldásokra építkezett, ugyanakkor elengedhetetlen volt, hogy némi drámaiságot, érzelmet is belecsempésszen kíséretébe, utóbbit úgy, hogy az a Művészpánik című romantikus vígjáték „Innamorata” dalára támaszkodjon („The 3 Bears / Flurvian Sea”, „Gotta Light”). Eme ötvenes évek derekán született filmslágeren túl Poledourisnak bele kellett szőnie score-jába a Father Knows Best-széria témáját Irving Friedmantől és Don Farristől („Compound Escape”), valamint a Lloyd Bridges főszereplésével forgatott Sea Hunt sorozat főcímzenéjét is Ray Llewelyntől („Saddam Battles / Freedom Fighters”). A dallamokat igénylő jeleneteknél Poledouris munkáján felül olyanokat emeltek még be projektjükbe az alkotók, mint Bill Conti Amerikai gladiátorok inspirálta nyitánya, a Pointer Sisters „I'm So Excited!”-e, vagy épp Marvin Gaye és Kim Weston duettje, az „It Takes Two”, melyek önálló lábon állnak, nem fonódnak úgy össze az aláfestéssel, mint az előzőleg említett trió.


A „Main Title” a film nyitányát, valamint a balul sikerült bevetést kíséri, a „Dipsong Fight” pedig Harley fészerben rendezett, illegális küzdelmét húzza alá. Utóbbiban a karakter heroikus dallamsora, valamint a mozi akciójeleneteinél többször visszatérő megközelítés egyaránt felszínre kerül, s már ebből a kettőből kitűnik, hogy a score milyen szinten hemzseg a Poledourisra jellemző kézjegyektől – dallamalkotás szempontjából éppúgy, mint hangszerelés tekintetében. Hasonlóan mozgalmas perceket kínál a „Reel” második fele, a „Colonel Torture”, a „Compound Escape” és a „Saddam Battles / Freedom Fighters”, melyek hallgatásakor a Robotzsaru-zenék éppúgy felsejlenek bennem a művésztől, mint a Vadászat a Vörös Októberre, a Lángoló jég vagy a Száguldó erőd muzsikája. Poledouris úgy igyekezett ezekkel alkalmazkodni a látottakhoz, hogy hallgatóként ne fulladjunk bele a gyors téma- és ritmusváltásokba, ne rángasson bennünket hirtelen egyik megközelítésből a másikba, amit ügyesen felépített motívumokkal, hangszereléssel oldott meg. Akik lassan kibontakozódó, fokozódó muzsikákat keresnek, azoknak a „Main Title”-t és az általam kevésbé kedvelt „The 3 Bears / Flurvian Sea”-t, illetve a „Gotta Light?”-ot ajánlom.

Ritkán szoktam szót ejteni a kiadvány körítéséről, s különösen igaz ez a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Varése Sarabande-albumok esetében, hiszen ezeknél az egyendesignnal rendelkező CD-szitázáson, valamint a többnyire kettéhajtott lapból álló, sokszor mindössze néhány fekete-fehér képpel és egy stáblistával ellátott „füzetecskében” nem sok érdekesség rejlik (hozzáteszem: én kedvelem a CD-kép, a hátlap, valamint az oldalél egységességét). Ebben az esetben viszont a kiadó vevő volt a filmbéli humorra – az első részhez kapcsolódó korongnál vagy tartották magukat, vagy fel sem merült ennek lehetősége –, így a közreműködőket felsoroló listát böngészve érdekes kiegészítésekkel találkozhatunk. A szerző ügynökét, Richard Kraftot például úgy tüntették fel, mint „A fickó, aki Basil bevételének tíz százalékát kapja”, külön megnevezték a vonalkód elhelyezéséért felelős személyt, feltették és ezzel egyetemben válasz nélkül is hagyták az „Amúgy mit takar a Varése logója?” kérdést, és még sorolhatnánk az ezekhez hasonló, rejtett kincseket.


Basil Poledouris munkáját jóval közelebb érzem magamhoz, mint az első felvonás ihlette score-t Sylvester Levaytól. Ez a zene stílusának tudható be, mely közeli rokonságban áll a komponista következő két évben szállított munkájával, a Lángoló jég, valamint a Száguldó erőd kíséreteivel. Nem állítom, hogy a Nagy durranás 2. – A második pukk score-ja kiemelkedő lenne, ám a belőle összeállított album (amelyből abszolút életképes lenne egy bővített változat) kellően szórakoztató, és nagyon jól prezentálja szerzője kilencvenes évek folyamán alkalmazott akciózenei hangvételét.